Az ötletesen kétértelmű címre keresztelt Szövetségesek jobb film, mint amilyennek ígérkezett, pozitív csalódás Hollywoodból, ahonnan több ilyen régisulis mozinak kellene érkeznie.
Sokféleképpen lehet a háborúról, vagy éppen annak hatásairól értekezni. Megmenthetjük Ryan közlegényt, kacaghatunk a 22-es csapdáján, rácsodálkozhatunk Hans Landa kegyetlenül eszes eszmefuttatásaira, vagy éppen élvezhetjük a napalm szagát korán reggel. Lehet szomorúan, drámaian, véresen, vidáman, szívbemarkolóan vagy naturalistán. Vagy esetleg megnézhetjük, hogy mit művel az emberrel, mint ahogy teszi ezt A szarvasvadász, a Rambo (szigorúan az 1. rész), vagy éppen az Örkény-Fábri-Latinovits trió és az Isten hozta, őrnagy úr!
Mel Gibson tíz éve nem jegyzett filmet rendezőként, most viszont diadalittasan tér vissza az azóta teljesen digitalizált mozikba – és az Oscar-versenybe. A tegnapi választási eredményeket elnézve még esélye is lehet: mesterien felépített filmje ugyanattól a hamis pátosztól visszhangzik, mint amitől a (nem csak) amerikai nagypolitika.
Épp egy hete lett 74 éves a filmtörténet egyik legismertebb háborús, romantikus filmdrámája, a Casablanca. Miért tiltották ki a stábot a reptérről? Kik énekelték a Marseillaise-t? Kivel veszekedett folyton Bogart a forgatási szünetekben, és miért hordott magas talpú cipőt? És mi köze Madonnának a Casablancához? Íme egy sor érdekesség triviarovatunk második részében.
Russell Crowe nem csak főszereplőként, de debütáló direktorként is jegyzi új munkáját. Dolgozata ez alapján éppúgy lehet személyes és művészi darab, mint rendezői kihívásokat nem sűrűn tartogató iparosmeló.
Clint Eastwood új filmjéről már bemutatója előtt sejteni lehetett, hogy megosztja majd a közönséget és a szakmát. Az öreg cowboy ismét egy igazi amerikai mítoszt választott filmje témájául, de nem derül ki pontosan, mit is akart kezdeni vele.
Jóllehet a kutatók váltig arról csacsognak, hogy a kollektív emlékezet idővel képes lesz az emberiség önpusztító reflexén változtatni (netán egyenest meg is szüntetni azt), lépten-nyomon az derül ki, hogy szinte semmiben nem különbözik a személyes memóriától.
A némafilmes (The Artist) után a francia rendező jóval komolyabbra (és komorabbra) veszi a figurát: háborús film színhelyei között próbál minél szikárabban megjeleníteni egy igen érzelemdús történetet.
Ha az I. világháborúval foglalkozó fikciós filmeket hirtelen kellene felsorolnunk, akkor olyan szerzők nevei jutnának eszünkbe, mint Kubrick (A dicsőség ösvényei, 1957), David Lean (Arábiai Lawrence, 1962) és Lewis Milestone (Nyugaton a helyzet változatlan, 1930). Közülük is csak a legutóbbi filmje készült a II. világháború előtt. Olybá tűnik, a háborús mozi zsánerének archetípusai a második világégés után és annak hatására alakultak ki, pedig pont ellenkezőleg.
