Egy sosemvolt dinamitfőzés diszkrét nosztalgiája – Enyedi Ildikó: Az én XX. századom (1989)

2018. február 17. – írta Keresztes Gergő

A fekete-fehér filmre forgatott Az én XX. századom legalább annyira sokszínű, mint a tárgyát képező súlyos korszak volt. De Enyedi Ildikó radikálisan újszerű, személyes víziójában a történelmi idő és a privát élet egymást gabalyító misztériuma egészen a kozmoszig ér.

Szüzesség meg rendőrállam – Török Ferenc: Moszkva tér (2001)

2017. október 28. – írta Kriston Attila

Megvan még a gimis szerelem? Az a mindent felülíró, elvetemült, szenvedélyes érzés, ami sokszor a valóságunkat is torzítja? Amelynek a végkifejlete jobb esetben ártatlanságunk elvesztése, a felnőtté válásunk folyamatának egyik utolsó lépcsőfoka? Vagy éppen két kis béna kamasz kölcsönös nyöszörgése a nagy szerelmet mímelve valami tó mellett egy sátorban? Meglepő érzékenységgel és egyszerűséggel mutatja ezt meg Török Ferenc filmje, teszi mindezt úgy, hogy közben az 1989-es Magyarországról is egy különlegesen, nosztalgikusan közhelyes képet fest.

Thug life – Szomjas György: Talpuk alatt fütyül a szél (1976)

2017. szeptember 30. – írta Verpeléti András

A korábban rövid- és dokumentumfilmeket készítő, a Balázs Béla Stúdió egyik vezéralakjának számító Szomjas György 1976-ban leforgatott egy teljesen előzmények nélküli mozit, amely azóta is a magyar filmtörténet talán egyik legnagyobb paradoxonjának számít. Szomjas ugyanis nem kevesebbre tett kísérletet, mint hogy a westernfilmet sikeresen elvegyítse a betyár néphagyománnyal. És miközben minden filmelméleti ismeretem mellett a józan ész is azt mondatja velem, hogy ilyen műfaj nem létezhet, mégis úgy tűnik, hogy a Talpuk alatt fütyül a szél az egyetlen példája a magyar westernnek.

Konzervdoboz-gurítás, macskakövön kutyauszítás – Szomjas Györy: Roncsfilm (1992)

2017. szeptember 23. – írta Ferenczi Szilárd

A 90-es évek közepén, egy kisvárosi filmklubból kijövet, kamaszfejjel azt hittem, hogy a Roncsfilm idővel értelmezhetetlenné válik. Tévedtem.

A tacskó, a nő, a taxis meg a szajré – András Ferenc: Dögkeselyű (1982)

2017. szeptember 2. – írta Ferenczi Szilárd

Az írott és mozgóképes populáris műfajok közül leginkább a krimi alkalmas arra, hogy a bűn felderítésével egyidőben a társadalom züllöttségének mértékére is fény derülhessen, így a kriminek sosincs hatalmi támogatottsága az önkényuralmi rendszerekben. Egy olyan uralkodó ideológiai szituációban, mint ami a 80-as évek keleti blokkját jellemezte, a bűn kortárs képviseletében kötelezően szabotőrök vagy a nyugati dekadenciából érkezettek kellett szemben álljanak a pártállam kifinomult szaglású nyomozóival ahhoz, hogy a cenzúra ne köhögjön. A Dögkeselyű máig tisztázatlan körülmények között majdhogynem csonkítatlanul kijátszotta az áthallásokra szakosodott kultúrkopók éberségét.

„Olyanok vagytok, mint a saját apátok és anyátok!” – Gothár Péter: Megáll az idő (1981)

2017. július 29. – írta Ferenczi Szilárd

A Megáll az idő úgy vált népszerű alkotássá, hogy elsősorban nem cselekménye felejthetetlen, hanem benne egy életkor s a korszak együttesen sűrűsödő életérzése, és szokatlanul szókimondó bátorsága.

A zseni bukása – Huszárik Zoltán: Csontváry (1980)

2017. július 1. – írta Jankovics Márton

Huszárik Zoltán második és egyben utolsó nagyjátékfilmje az elátkozott filmtervek közé tartozott, de a sok csapás ellenére is elkészült a rendező halála előtt. A Csontváry persze korántsem életrajzi film, inkább egy monumentális, ám kissé széteső mozgóképes ars poetica, amelybe Huszárik minden vívódását igyekezett belesűríteni a nagy művész és a társadalom ellentmondásos kapcsolatáról. A lesújtó kritika végül visszaigazolta félelmeit a kortársak kíméletlen ítéletével kapcsolatban. 

Naptártól független állandó fagy – Kovács András: Hideg napok (1966)

2017. április 8. – írta Ferenczi Szilárd

A könyörtelenül múló idő, a történelmi véletlen és a sorsszerűség együtt annak érdekében léptek fel most, hogy Kovács András sajnálatos elmúlása kapcsán újból aktuális legyen beszélni a Hideg napokról. A film, és nyilván az alapját képező Cseres Tibor-regény is a magyar modernista hullám két kiemelkedő alkotása, ám az egyéni és kollektív háborús felelősség politikai mondanivalója mellett olyan formanyelvi újítást is jelentenek, amely túlterjed a keretek közé szorítható élménynél.

Reflexió vs. fikció – Zolnay Pál: Fotográfia (1973)

2017. március 4. – írta Dobi Ferenc

Nem igazán szükséges felvázolni a filmtörténeti környezetet ahhoz, hogy a Fotográfiát mint mesterművet a helyén tudjuk kezelni, hiszen 45 év után sem veszített erejéből, sőt, olyan üzenetet fogalmaz meg, ami ma talán még jobban releváns, mint a 70-es években.

Mi – Gábor Pál: Angi Vera (1979)

2017. január 14. – írta Petz Anna

Gábor Pál 1979-es Angi Verája nem csupán elfordulás a 70-es évek magyar filmjének esztétizáló törekvéseitől, de egyben az évtizedforduló környékén felbukkanó „ötvenes évek-filmek” hullám egyik nyitódarabja is.