Jerry Goldsmithról majdnem ugyanolyan nehéz írni, mint Ennio Morriconéról. Hasonlóan színes karrier, majdnem annyi film – és ezeket ráadásul talán többen is látták, mint az olasz mester filmográfiáját.

Amikor Goldsmith 2004-ben elhunyt, egy magyar nyelvű újságban úgy emlékeztek rá, mint a szegény ember John Williamsére, aki sosem ért igazán a csúcsra. Amikor Williams megírta a Superman zenéjét, Goldsmith megkapta a Supergirl kíséretét. Amikor Williams Indiana Jones kalandjai dolgozott, Goldsmith a Salamon király bányáit kapta. Williams = Star Wars. Goldsmith = Star Trek. Reszkessetek betörők vs. Dennis, a komisz. Az összehasonlítás nem alaptalan, ugyanakkor nem feltétlenül igazságos. Williams karrierjében szerencse, hogy a 80-as évek kivételével sosem futott bele igazán bűn rossz filmekbe – Goldsmith azonban a legrosszabb darabokból is a legtöbbet hozta ki. Legtöbbször sokkal többet, mint amennyit azok érdemeltek… Íme egy mozaikos válogatás az öt évtizeden átívelő karrier legérdekesebb pillanataiból.

Jerry Goldsmith

A kezdetek

Jerry Goldsmith 1950-ben kezdett dolgozni a CBS-nél – eredetileg gépelési munkákat végzett, azonban egy házi ki mit tud során megmutatta zenei tehetségét, így elkezdhetett dolgozni a csatorna rádióműsorain, majd nem sokkal később a tévéműsorokban is lehetőséget kapott – Alkonyzóna, The Man from U.N.C.L.E., Dr. Kildare és a többiek egészen az 1960-as évek közepéig rendszeres munkával látták el a zeneszerzőt. Goldsmith első filmjét 1957-ben írta, ez a Fekete nyereg (1957) címet viselte. Első ma is hozzáférhető filmzenéje két évvel később született: a Félelem városa (1959) már igazi kiforrott filmzene, a Columbiára jellemző amatőr vágási hibákon kívül minden tökéletesen működik benne. Innentől kezdve minden évtized hoz valami izgalmasat, valami újdonságot Goldsmith karrierjében.

A 60-as évek műfajkísérletei

A 60-as évek első fele még bőven a televíziózás jegyében telt, Goldsmith csak a nyári műsorszünetekben tudott komolyabb filmeket bevállalni. Ezek nagy része Magyarországon kevésbé ismert, talán a korszakból két John Frankenheimer-film, a kizárólag ütősöket használó Hét májusi nap (Seven Days in May, 1964) és a nyomasztó Második lehetőség (Seconds, 1966) lehet ismerős a magyar közönség számára. Goldsmith ebben az időszakban szinte minden műfajban kipróbálta magát, leggyakrabban a 20^th Century Fox számára dolgozott. Itt készült az amerikai James Bondnak szánt Derek Flint-filmek (1966/67), illetve a stúdió legtöbb westernje, például a kicsit erőtlen Hatosfogat-remake (1966), a Morricone világát idéző fütyörészős Bandolero! (1968) vagy a mexikói zenei hagyományokból merítkező 100 puska (100 Rifles, 1969). És persze a 20^th Century Fox nevéhez köthető Goldsmith első igazi klasszikusa is, a Majmok bolygója (Planet of the Apes, 1968).

Franklin J. Shaffner

Goldsmith élete végéig a Majmok bolygója rendezőjét, Franklin J. Shaffnert tartotta legértékesebb rendezőtársának, a filmes bizalma végig töretlen maradt a zeneszerző iránt. A Majmok bolygója esetében olyan eszement megoldásokat engedélyeztek neki, mint például a konyhai eszközök ütősként való felhasználását, illetve Goldsmith majom maszkban vezényelte a zene egy részét. A rendező és a zeneszerző gyakran félszavakból is megértette egymást: a náci vadász A brazíliai fiúk (The Boys from Brazil, 1968) esetében Shaffner csak annyit mondott Goldsmithnek, hogy „háromnegyedes keringő” és már el is készült a zene. Az együttműködés egészen a rendező halálig tartott, a gyermek keresztesekről szóló Oroszlánszív (Lionheart, 1989) óriási bukás volt és gyakorlatilag a zene tartotta életben a filmet – végül a stúdió mindkettőt csúnyán összevágta. A több évtizedes együttműködés igazi fénypontja 1970-ben készült el, A tábornok (Patton) az aláfestés rövidsége ellenére (kevesebb mint fél óra egy majdnem három órás filmben) igazi klasszikus, többek között a film főcíme alatt hallható, jellegzetesen visszhangzó Echoplexen megfuttatott trombiták miatt. Goldsmith hatalmas reményeket fűzött a zenéhez, az Oscar-díjban is biztos volt és habár a film hat kitüntetést is bezsebelt, a zene alul maradt a Love Story édességével szemben. A veszteség egy korszakot is lezárt…

Londoni kitérő

A tábornokjelentette csalódást követően Goldsmith a 70-es évek elején visszavonultabban dolgozott. 1970-ben elvált első feleségétől, 1971-ben pedig szeretett édesanyja is meghalt rákban. Viszonylag kevés filmes ajánlatot kapott és egy ideig azon is gondolkodott, hogy végleg Londonba költözik. A brit fővárosban vette fel a Vad csavargók (Wild Rovers, 1971) és Az utolsó megbízatás (The Last Run, 1971) zenéjét, ennek elsősorban anyagi mint művészeti okai voltak (a brit zenészek olcsóbban dolgoztak és nem vonatkoztak rájuk bizonyos szakszervezeti szabályok, melyek megnehezítették a lemezkiadást). Az utolsó megbízatás számára készült főcímdal (mely a filmbe végül nem került be) egy tökéletes búcsúdal mely lezárta a szerző életének legsötétebb korszakát – az utolsónak szánt London–Los Angeles repülőútján Goldsmith megismerte második feleségét és végül Amerikában maradt.

A második tévéfilmkorszak

Ebben az időszakban kevesebb mozifilmet és több televíziós feladatot vállalt – hiába volt kevesebb pénz a tévézés világában, a zeneszerzőknek nagyobb szabadságot és kreativitást engedtek, mivel kisebb volt a kockázat. A 70-es évek filmjei közül kiemelkedik a keserédes noir trombitaszólót tartalmazó Egy lépést előre (1973), a diszkréten bájos Emmy-nyertes Babe (1975), valamint a Frank Sinatra főszereplésével készült jazzes Gyilkosság a Cseresznye utcában (1977) és persze az Izrael trilógia: az izraeli kormány megbízásából készített ifjúsági kalandfilm A David Lev felnövekedése (1973), a világháborús bűnösökkel foglalkozó QB VII valamint a tévémegbízások korszakát végleg lezáró Maszada (1981). Ha azonban igazi fénypontot kell választani, az talán a második tévékorszakot megnyitó A harang testvérisége (1970) – az amerikai televíziózás történetében is mérföldkőnek számító paranoia thriller ördögi hegedűszólói egy félelmetes összeesküvésről rántja le a leplet.

Az Ómen trilógia

Goldsmith művészetében és a filmzenében is fontos mérföldkövet jelentett az Ómen trilógia, az Antikrisztus Damien Thorne történetét feldolgozó horror franchise. Az első darab hozta meg a mester egyetlen Oscar-díját, a jellegzetes kórusműre épülő zene pedig évtizedekre meghatározta a horror zenék világát. Az Ave Satani főtéma hátborzongató szövege ellenére („megettük a húst, megittuk a vért”) akár még egy díjat is hozhatott volna a szerzőnek, mivel jelölték legjobb eredeti betétdal Oscarra is. A folytatások esetében a producerek olyannyira ragaszkodtak Goldsmith személyéhez, hogy a forgatás rendjét is hozzá igazították. A Damien egy lazább, ugyanakkor feszesebb folytatás melyben majdnem minden egyes zenei tétel egy-egy (egyre brutálisabb) halálesethez köthető. A trilógiát lezáró Végső leszámolás tematikáját tekintve nem tartalmaz közös vonásokat az első két résszel, egy új, felnőtt Damien téma pedig egy új, Megváltó témával csap össze – a végén természetesen elbukik. Goldsmith az Ómen mellett több franchise-on is dolgozott, kihagyhatatlan például az Andy Vajna együttműködéseket megalapozó Rambo trilógia vagy az Űrszekerek széria idevonatkozó részei, azonban egyik széria esetében sem volt olyan fontos a zene, mint az Ómen filmek esetében – az első film sikere után a másik két rész esetében tényleg az az érzésünk, hogy egyetlen céljuk vásznat biztosítani a zenei folytatások számára.

Ridley Scott

A Goldsmith-kánon fontos, de keserédes pontjai a Ridley Scott-tal való együttműködések – mindkettő fontos és remek zene (az egyik talán mérföldkő is), a filmekben azonban nagyon mostoha körülmények között kerültek. Első együttműködésük az A nyolcadik utas: a Halál (1979) volt, melyhez Scott azért kérte fel a zeneszerzőt, mivel beleszeretett néhány korábbi zenéjébe melyek a Freud (1962) című filmhez készültek. A szerelem olyan mély volt, hogy Scott végül a több mint másfél évtizeddel korábban készült film tételeit használta, azonban itt még nem ért véget a vágás. A mesteri főtémát lecseréltette – Goldsmith saját vallomása szerint napokig finomította a főtémát, a második verziót azonban percek alatt csapta össze (nyilván kis túlzással). Végül a stáblista zenét is kicserélték, itt Howard Hanson amerikai zeneszerző II. szimfóniája lett a befutott. Hat évvel később Goldsmith még egyszer összeállt Ridley Scottal – miután szemtől szembe megmondta neki hogy az A nyolcadik utas: a Halál volt élete legnyomorúságosabb élménye, a Legenda (1985) olyan erős hatással volt rá hogy mégis elvállalta a filmet. A Tom Cruise főszereplésével készült tündér fantázia ha lehet még nagyobb vérveszteséggel járt – a Universal nyomására a film amerikai verziójából egy az egyben eltüntették Goldsmith zenéjét, helyét a Tangerine Dream szintetizátoros zenéje vette át. Ezután nyilván több együttműködésre már nem került sor…

A 80-as évek sötétsége

Jerry Goldsmith sötét 80-as évekbeli korszaka az 1983-as Tűzvonalban után kezdődött –a Pat Metheny gitáros közreműködésével készült, Oscar-jelölt zene után Goldsmith a nagy hollywoodi zeneszerzők közül elsőként döntött úgy, hogy ügynöki képviselet nélkül, saját maga vadássza le a legjobb filmeket. Néhány „csúcspont” ebből a korszakból:

• Bébi: Az elveszett legenda titka (1985): a Disney próbál egy Jurassic Parkszerű filmet forgatni amikor a számítógépes technika még nem elég erős, így a zenének kell életet lehelni a gumibábokba.
• Link (1986): egy szmokingos orángután próbálja megölni Elizabeth Shue-t miközben Yamaha-dobképek verik agyon a Londoni Nemzeti Filharmonikusokat.
• Bérelj zsarut (1987): Burt Reynolds és Liza Minelli egy olyan karácsonyi vígjátékban szerepel, ami annyira rossz volt hogy a forgalmazók csak a januári holtidőben merték piacra dobni. 
• Leviatán (1989): egy víz alatti szörny újra eljátssza az A nyolcadik utas: a Halál cselekményét, Goldsmith pedig úgy tesz mintha nem ő írta volna zenét a film nyilvánvaló inspirációjához.

És hogy mégis miért érdemes erre a korszakra figyelni? Mert Goldsmith a lehető legrosszabb filmek esetében is hatalmas erőfeszítéseket tett hogy munkája segítse a nyilvánvaló problémákkal küszködő filmeket.

Új tehetségek nyomában

1989 újabb vízválasztót jelentett Goldsmith karrierjében, a 90-es évek első felében újra ügynököt fogadott maga mellé, célja pedig elsősorban az volt, hogy művészetében ismét a minőség domináljon, egy tapasztalt szakember segítségével olyan filmeket találjon, melyek tényleg értéket hordoznak. Míg a 80-as években a zeneszerző általában régi rendezőbarátai utolsó, erőtlen próbálkozásait kísérte, itt elsősorban tehetséges másod/harmad filmes rendezőkkel kereste a kapcsolatot – olyan emberekkel, akik korábban már bizonyították hogy többre is képesek és esetleg később is alkalmazzák majd őt. Habár az első próbálkozás (Steve Miner Warlock című horrorja) még inkább a 80-as évek problémáit testesíti meg, ez a kapcsolat is beért a Halhatatlan szerelem (1992) révén. Goldsmith ebben a korszakban ismerkedett meg Paul Verhoevennel, aki amerikai filmjei esetében felváltva használta őt Basil Poledouris-szal. A holland rendező azon a véleményen volt, hogy ő két féle filmet csinál – beles filmeket és agyas filmeket. Előbbieket (Hús és vér, Robotzsaru, Csillagközi invázió) Poledouris kapta, utóbbiakat (Az emlékmás, Elemi ösztön, Árnyékember) pedig Goldsmith.

Váltás a 90-es években

Az új tehetségek felkutatásának egyik nyilvánosan nem deklarált célja az volt, hogy Goldsmith még egyszer Oscar-közelbe kerülhessen. Az évtized első felében gyakran dolgozott érzelmes filmeken és romantikus drámákon, csúnyább szóval élve olyan Oscar-csali filmeken, amelyekre az akadémia általában felfigyel – lásd pl. az igaz történet alapján készült Lányom nélkül soha vagy az underdog sztorik alapművének számító Mindent a győzelemért! című filmeket. Miután az áhított második szobrocskát kétszer egymás után sem sikerült megszereznie (1997-ben a Szigorúan bizalmas, 1998-ban a Mulan bukott el), érdekes változásokat láthatunk a elvállalt filmek tekintetében. Goldsmith a 90-es évek második felében eltávolodott eredetileg kitűzött céljától és újra az akciófilmek/akcióthrillerek világában találta meg a számítását. Letisztult, sallangmentes zenéje lényegre törő, nem vész el a részletekben, mivel a robbanások alatt úgysem hallható minden kis részlet. A zeneszerző romló egészségi állapota miatt ezeket a zenéket már mind Los Angelesben vették fel, így technikai kivitelezésük hibátlan, néha talán kicsit túlságosan is tökéletes; a Stephen Sommers-féle szörnyfilmektől (Kísértethajó, A múmia) kezdve az új generációs Star Trek-kalandokig (Űrszekerek VIII., IX., X.) van itt minden, ami gyors, mégis precíz munkát igényel.

Joe Dante

Az új tehetségek vonalában a 80-as évek bizarr projektjei közül jó értelemben tűnik ki Joe Dante, aki először az Alkonyzóna (1983) mozifilm kapcsán dolgozhatott együtt Goldsmith-szel, aki örömmel szolgálta ki a rendező legőrültebb ötleteit. Együttműködésük legismertebb filmjei az őrült főtémájáról ismert Szörnyecskék (1984) és a Szörnyecskék 2. – Az új falka (1992); ez utóbbit Magyarországon konkrétan a reggeli híradó fanfárjaként használták a rendszerváltás után. A víztől szaporodó apróságok mellett Goldsmith olyan filmeket csinált Danténak, mint a Vérbeli hajsza (1987), A tábornok és Morricone metszéspontjába helyezhető Ami sok, az sokk (1989), az 50-es évek szörnyfilmjei előtt tisztelgő Matiné (1993) vagy a játékkatonák viaskodását vérkomoly akciózenével kísérő Chip katonák (1988). Szomorú, hogy Goldsmith legutolsó zenéje is egy Joe Dante-filmhez készült: a Bolondos dallamok: Újra bevetésen (2003) igazi tökéletes lezárása az együttműködésnek – egy élőszereplős film, ami a rajzfilmzenék túláradó energiájával és sok zenei viccel lehel életet egy nem túl kiforrott koncepcióba. Goldsmith a felvételek során már olyan rosszul volt, hogy a film utolsó részét (kb. 13 perc zenét) egy másik zeneszerző, John Debney írta meg.

(A fenti videóban maga Jerry Goldsmith is látható 1:38-nál)

A kidobott zenék

Sajnos a legnagyobbakkal is megesik, hogy egy-egy munkájuk nem nyeri el a rendezők vagy a producerek tetszését és a zene a vágószoba padlóján marad, helyét más komponista munkája veszi át. Goldsmith karrierje során is történt pár ilyen eset, íme néhány az ismertebbek közül. A Földönkívüli zsaru (1988) esetében a szerző egy teljesen elektronikus akciózenét írt, melyet azonban nem tudtak felhasználni, mivel az egész filmet átvágták (és többek között a főszereplőt is át kellett nevezni jogi okokból). Goldsmith esküvőtémája később az Oroszország-ház (1990) főtémájaként jelent meg, igaz hogy ott már nem szintetizátoron, hanem Branford Marsalis szaxofonista előadásában. A Két nap a völgyben (1996) hasonló okból vérzett el, Goldsmith már a felvételek alatt érezte hogy nem találja a hangot a rendezővel – a legértékelhetőbb témát azonnal újra használta a Fészkes fenevadak (1997) című filmben. A legfájóbb visszautasítás a szerző utolsóelőtti zenéje, az Idővonal (2003) volt, melyben Richard „Ómen” Donner próbálta egy új zenével kijavítani a filmje nyilvánvaló hibáit – természetesen sikertelenül. Az Idővonal kidobott aláfestése volt Goldsmith utolsó még életében kiadott zenéje.

A megmentő

Bármennyire is érdekesek a kidobott zenék, nem érdemes negatívummal zárni egy ilyen áttekintést, úgyhogy búcsúzóul nézzünk rá Goldsmith néhány olyan művére, melyekben neki kellett másokat helyettesítenie – és mesterien tette. Az elnök különgépe (1997) esetében Randy „Toy Story” Newman volt az eredetileg kiválasztott zeneszerző, a sajátos humoráról ismert komponista azonban nem tudta komolyan venni Harrison Ford hősködését, a filmből szabályos akcióvígjátékot csinált, így Jerry Goldsmithnek (és kirendelt segítőjének, Joel McNeelynek) kevesebb mint három hete volt két órányi zene megírására és felvételére. A 13. harcos (1999) esetében Michael Crichton fordult segítségért a zeneszerzőhöz, ott Graeme Revell munkáját kellett rohamtempóban lecserélni mivel az a film egy korábbi, sokkal hosszabb verziójához készült. Végül Goldsmith legnagyobb erőfeszítése a szenzációs Kínai negyed (1974) volt, ahol Phillip Lambro zenéje helyett kevesebb mint két hét alatt kellett valami elfogadhatót alkotnia – a végeredmény azonban nem csak elfogadható, hanem zseniális lett. Ez az a Jerry Goldsmith, akire érdemes emlékezni.