Jókora csalódást jelentett az idei Titanic fesztivál egyik legérdekesebbnek ígérkező szekciója. A bemutatott filmek, bár különböző bűn-felfogással rendelkeztek, egy közös vonást magukon viseltek: a bűn poklának legsötétebb bugyraiba, oda, ahol minden, a bűnnel kapcsolatos fontos kérdés fellelhető, nem merészkedtek be.
A válogatás kiemelkedő darabja volt a hitelességével szekcióbeli társait fölülmúló Stephen Frears-film. A Dirty Pretty Things rácsodálkozó, kissé naivan felfedez(tet)ő attitűdje ellenére megrázóan ábrázolja a londoni feketemunkások kitaszítottságát és kilátástalanságát. A török lány és a nigériai férfi beteljesületlen szerelme éjszakai műszakok, a bevándorlási hivatal razziái és a szegénysorból való kiemelkedés egyre távolabbra kerülő illúziója között bontakozik ki. Az őszinte emberi pillanatokat csak a szereplők szájából teljesen idegenül hangzó, bosszantóan nyílt társadalmi üzenetek zavarják meg.
Érthetetlen, de főleg motiválatlan marad az értelmetlen erőszak a brazil Carandiru című filmben. Amennyire valószerű a túlzsúfolt börtön remek ábrázolása, a környezet lenyűgöző életre keltése és a figurák elképesztő hitelessége, annyira kilóg a ki sem tört börtönlázadás vérbe fojtása. A katonák indokolatlan mészárlása, bár lehet, hogy történelmileg valós, a filmen belül egyszerűen nem működött. A nagy történet rabul ejtette a rendezőt, és nem hagyta, hogy azt tegye, amihez láthatólag remekül ért: hogy embereket és emberi helyzeteket jelenítsen meg.
Az orosz Pavel Lungin ugyanígy a nagy ívű narratíva áldozata lett. A Titanicon vendégül is látott rendező egy orosz újgazdag csoport kétes üzelmekkel, kenőpénzekkel, zsarolásokkal, majd egyre több hullával teli felemelkedését és bukását mutatja be A kiskirályban. Meglepő, hogy egy, a kelet-európai viszonyok között élő filmes ennyire naiv leleplező szándékkal ábrázolja a zavarosban halászó átmenet-maffiózók világát, mintha azt hinné, ezzel valóban felfedett valamit az orosz társadalmat rothasztó bajokból.
Akkor már inkább érthető, bár el nem fogadható ez a fajta naivitás egy svéd filmestől. A Kurva Amal és Együttlét című munkáival a veterán titanicosok szívébe magát már belopó Lukas Modyssonnak az általa nem, vagy alig értett Kelet-Európába beletört a foga. Világmegváltó céljai – „ha csak egyetlen lány is gyanakodva fogadja ezután, ha valaki nyugati álommelóval kábítja, már elértem célomat”, olvasható nyilatkozata a fesztiválkatalógusban – tönkretették ezt a filmjét. A Lilja 4-ever egy ukrán lány megrázónak szánt történetét meséli el, akinek szülei kiszöktek Amerikába, ő meg az otthoni kegyetlen körülmények miatt prostituálódik, és végül Svédországba menekülése is csalódással végződik. A sematikus történet, amellett, hogy az ábrázolt világ teljes nem értéséről tanúskodik, az öngyilkosságot elkövető gyerekkori barát szárnyas angyalként való megjelenésétől kezdve elviselhetetlenné válik.
Egy fiatal spanyol rendező is lehetőséget kapott ebben a szekcióban a Titanic nagylelkű szervezőitől. Jaime Rosales egy frusztrált, kommunikálni képtelen férfit állít középpontba, aki eseménytelen napjai közben időnként teljesen véletlenszerűen, ügyetlenül, de hidegvérrel meggyilkol valakit. A Nap mint nap egyetlen igazán emlékezetes jelenete, mikor a rosszindulattal teli főhős legjobb barátjának az esküvőn mondja el, hogy egyszer – a lány kezdeményezésére –, csókolózott menyasszonyával. Az érdekesnek induló alapszituáció aztán lassan unalomba fullad, mert a rendező pont oda, ahol a bűn lakozik, a bűnös lelkivilágába nem mer leereszkedni.
