Az idei Titanicon külön kis fesztivál szerveződött a kezdő francia filmesek bemutatkozása végett, az elsőfilmeseket támogató GAN Alapítvány jóvoltából. A FranciArt, azaz a Magyarországi Francia Évad Keretében három rendezőt is vendégül láttak: Amalia Escriva, Olivier Jahan, Thomas de Their Mundruczó Kornéllal, Pálfi Györggyel és Török Ferenccel beszélgetett a Toldi mozi filmfinanszírozásról szervezett kerekasztal-beszélgetésén.
A francia filmgyártás irigylésre méltó helyzetben van, no nem színvonala, hanem gyártási körülményei miatt – közpénzek mellett jelentős magántőke is részt vesz a filmek gyártásában. Az 1987 óta létező GAN Alapítvány kizárólag elsőfilmesek szponzorálására szakosodott, és egy pénzügyi-biztosítási válalkozás filmre szánt pénzeit osztja szét – filmenként 67 600 euróval támogatják a gyártási költségeket, ami Franciaországban nem számít egy nagy összegnek (körülbelül 3 millió euróból készül el egy film!), de a GAN kizárólag csak a gyártás első lépéseit támogatja. A Toldi moziban szervezett összehasonlító elemzésen azonban a meghívott francia filmesek is panaszkodtak, ugyanis amióta a filmgyártás területéről kivonult a „legnagyobb fejőstehén”, a Canal+, már inkább az uniós támogatásokra lesznek rászorulva, sőt, egyenesen csak a koprodukciókban látják a jövőt.
Portugál ’56, algír szövevény
A koprodukciós jövő első szele Maria de Medeiros Április kapitányai (Capitaes de Abril) című filmjében már képviselte is magát, a film legyártásában négy uniós ország vett részt: Portugália, Olaszország, Spanyolország és Franciaország. Medeiros neve elsősorban színésznőként lehet ismert a moziközönség számára, ő volt ugyanis Fabienne, Butch kis barátnője a Ponyvaregényben. A színésznőnek egyébként nem ez az első rendezése, már 1991-ben jelentkezett egy játékfilmmel A morte do principe címmel.
Az Április kapitányai című második filmje már a „portugál Hídember” magaslataira emelkedett, a portugál filmgyártás legnagyobb költségvetésű filmje a portugál ’56-ról – ami Portugáliában történetesen 1974. április 25-ére esett, amikor megdöntötték Marcelo Caitano diktatúráját. A nagyszabású filmeposz cselekménye Salguiero Maia kapitány emlékirataiból készült, és a maga nemében és hazájában bizonyára értékes és érdekes a filmre vitt történelem, de a filmcsemegéket felvonultató fesztiválon semmi újat nem tudott mutatni: hagyományos és konvenciózus eszközökkel meséli a történteket, újszerűséget legfeljebb a történelmi filmektől némileg szokatlan humorában fedezhetünk fel, de ez is inkább csak kiugrik a film műfaji szerkezetéből, mintsem előnyére válik annak.
A Teljes szívemből (Avec tout mon amour) című filmben Amalia Escriva szintén történelmi témát dolgoz fel: az algériai margueritte-i pert. A film azonban nem a perről szól direkten, hanem a századforduló Franciaországának Algéria-problematikáját járja körül egy magántragédia keretében – megfűszerezve egy különleges elbeszéléstechnikával. A cselekmény ugyanis teljes egészében visszafelé épül fel – a végén kezd el és a legelején fejez be, és nem a Mementóban látott érthetőségre törekvéssel. A film teljesen konvenciózus kosztümös filmként indul, és az elbeszélés-technika módszere is csak lassan tárul fel a néző előtt. Az öngyilkosság képével kezdünk, és csak nagyon lassan és szövevényesen tárulnak fel az ide vezető utak, a csavaros narráció kitűnően illeszkedik a film fojtogató légköréhez és miliőjéhez: spanyol gyökerekkel rendelkező nagypolgári család és az arab vádlottak haladó szellemű ügyvédje, mindez keveredve egy kibogozhatatlan szerelmi szállal és egy szörnyű titokkal. A Teljes szívemből méltó ellenpárja az Április kapitányainak, és példa arra, hogy történelmi filmet lehet másképp is rendezni, és talán így érdemes is, formát bontva, nem lehorgonyozva a történelmi filmesszé szintjén. A film főszerepében Jeanne Balibart láthatjuk, akit Jacques Rivette Va Savoir című filmjében szerethetett meg a tavalyi fesztiválon a magyar közönség.
Kieslowski kétszer
Az idei fesztiválon két film is foglalkozott Krysztof Kieslowski-val: az új Tom Tykwer-film, a Heaven Kieslowski tervezett trilógiájának első része, míg a francia elsőfilmes Olivier Jahan a lengyel rendező Rövidfilm a szerelemről című fimjét értelmezi újra a Mintha itt sem lennék (Faites comme si je n'étais pas là) című filmjében. Egy problémás lakótelepi kamasz a szomszédok kukkolásában és névtelen levelekkel való zaklatásában éli ki frusztrációit: elvált szülők, nevelőapa, első szerelem, szokásos problémák. Aztán egy napon, a film bonyodalmát képezendő a fő kukkolási célpontba, a szemközti lakásba új lakók költöznek – egy fiatal pár, akiket a kiskamasz addig les, amíg be nem veszik végül a szexuális életükbe. Valóban váratlan és értelmezhetlen fordulat a film cselekményében, mindenesetre a csoportszex rejtelmeiben való elmerülés megold minden lelki konflikust a kiskamasz életében – és agyoncsapja a filmet, néhol már a paródia felé tett tapogatózásként lehetett értelmezni a jeleneteket, a befejezés pedig erőltetettnek hat a hosszan vázolt gyötrelmek után.
Nők zárolva
Egy másik francia színésznővel, Caroline Ducey-val szintén tavaly, Catherine Breillat Románcában ismerkedhetett meg a Titanic közönsége – most Alain Raoust Fipresci-díjas Ketrecében (La Cage) tért vissza a magyar filmvásznakra. A filmben Anne már egy éve van szabadlábon többéves börtönbüntetése után, amit szándékos emberölésért kapott, de a rehabilitációját, a társadalomba való visszatalálását nem merítheti ki a lakás- és álláskeresés, Anne nem tud megbékélni, úgyhogy nekivág a végtelennek, hogy újra megtalálja önmagát, szembesülni akar tettének következményeivel. Sajnos a film is néhol megragad ezen a sekély sablonosságon, a rendező hosszan kitartott képeivel véli megteremthetőnek az érzelmi feszültséget (nem tudja megtagadni kísérleti filmes múltját), ami a film egyes pontjain még tud működni, de végig balanszíroz a hitelesség és a didaxis határán. Viszont nem süti el a happy end olcsó trükkjét: egy egységes koncepció jegyében szép képekben komótosan építkezik a várható és kényszerű elbukásig és továbblépésig.
Két, némileg hasonló tematikájú „női film” szerepelt a szekcióban még: Christophe Honoré Cécile Cassard tizenhétszer (17 fois Cécile Cassard) és Thomas de Their Tollak a fejbe (Des plumes dans la tête) című filmje. Christophe Honoré elsősorban elismert forgatókönyvíró hazájában, a CC17 első rendezői bemutatkozása, az egykori Betty Blue, Beatrice Dalle főszereplésével. Madame Cassard képtelen feldolgozni férje elvesztése felett érzett fájdalmát, a töredékesen (17 jelenetből) építkező film villanásai finoman és érzekletesen ábrázolják az asszony traumáját, aki Toulouse-ban próbálja meg összeszedni magát, egy meleg kommuna segítségével, ami többé-kevésbé még sikerülhet ugyan, de Mme Cassard a régi életébe, kisfiához és barátnőjéhez már képtelen visszatalálni.
Thomas de Their első nagyjátékfilmes bemutatkozása a legfrissebb francia-belga koprodukció: idilli kisvárosban, idilli család életében megtörténik a lehetetlen: meghal a kisfiuk. Blanche gyermeke elvesztését fájdalmában még csak felfogni sem tudja, továbbra is kijár az erdőbe játszani a kisfiával, mesét mond neki – szépen lassan teljesen becsavarodik. Az eredeti hangvételű film expresszív beállításokkal, különleges képi hatásokkal operál, és hitelesen hullámoztatja a cselekményt is, amely nem egyenes vonalú és egyenletes. A bemutatkozó francia filmek közül a legkerekebbnek és legletisztultabbnak mondható alkotás.
Összeségében a Fiatal hajtások keretében „se hús – se hal” filmeket láthattunk, olyan, markáns jelleg nélküli alkotásokat, amelyek néhol rendelkeztek ugyan maradandó értékekkel, de csak közepes teljesítményt nyújtottak, és nem tudtak senkit sem a székhez szegezni a nézőtéren. Mindenesetre örvendetes, hogy valahol a világban van egy ország, ahol a magántőke még rossz filmekre is ad pénzt.
