A szakmai siker és az anyagi biztonság nem garancia a boldogságra – mondják nekünk már jó ideje a skandináv filmesek. Ezúttal Ausztráliából érkezik ugyanez az üzenet, azonban – véletlen lenne? – egy holland származású rendezőtől.
Bosszú-videó (Rolf de Heer: Alexandra filmje / Alexandra's Project)
A felőlünk oly idillinek tetsző jóléti társadalmak elsősorban magánéleti válságairól mesélő filmek kiüresedett, céljukat vesztett, elbizonytalanodó embereket mutatnak meg. Rolf de Heer filmjének hősei – talán túlzottan – tipikus megjelenítői ennek a szituációnak. A feltűnően hamisan idillinek ábrázolt családi hangulatban már a film első perceitől érződik a feszültség, nyilvánvaló, hogy a feleség bizonytalan, bátortalan mosolya mögött leselkedik a vég. Az alaphelyzet svéd, dán vagy finn változataiban a dráma az emberi kapcsolatok alig jelzett hajszálrepedéseiben, a harmónia és a széthullás közti szinte érzékelhetetlen átmenetekben bújik meg, ahol nehéz eldöntenünk, mikor billent át valami visszafordíthatatlanul. Az ausztrál verzióban minden sokkal egyértelműbb, a repedések messziről látható árkokká változtak, és ami nem látható, arról közérthetően beszélnek.
A film ennek ellenére érdekes és értékes kísérlet, főleg mert a konfliktus egy filmen keresztül zajlik. A címet ugyanis szó szerint kell értenünk: Alexandra férje születésnapján kiüríti a házat, elviszi a gyerekeket, és csak egy videókazettát hagy a tévé előtt. Az Alexandra filmje több mint egy órán keresztül aztán Alexandra filmjéről, vagyis a kiábrándult asszony mozgóképes bosszújáról szól. A korábban saját munkahelyi sikerei és családja vélt szeretete által elvakított Steve-et, aki nem vette észre, hogy minden hogyan rohad körülötte, Alexandra a végsőkig kínozza, megalázza férj, szerető és apa mivoltában. A film által előtérbe tolt pszichológiai dimenzió mellett azonban talán érdekesebb a bosszú mediális oldala. A ravasz nő eljátszik az előre rögzített felvételek és az élő közvetítés ontológiai státuszának különbözőségével, azzal, hogy az utóbbit sokkal valóságosabbnak érezzük. Az ausztrál/holland rendező eléggé félreérthetetlenül rágja szánkba, hogy azelőtt váltsunk, mielőtt azon kapjuk magunkat, hogy saját életünket látjuk egyenes adásban.
Morális komikum (Bent Hamer: Dalok a konyhából / Salmer fra kjøkkenet)
Évente többszáz kilométert spórolhatunk meg, ha a mosogatókagylót a tűzhelyhez, és nem a hűtőhöz tesszük közelebb – hitték a hatvanas évek boldog Észak-Európájában. Egy svéd otthonkutató intézet ezért azt veszi fejébe, hogy megpróbálja optimalizálni az egyedülálló norvég férfiak konyhájának berendezését. Ehhez azonban előtanulmányokat kell végezni: a cég kivezényeli embereit az erre jelentkezett férfiak lakásába, akik ott magas székekről reggeltől estig figyelik, hogy az alany milyen utakat tesz meg konyhájában.
Bent Hamer norvég rendező szatirikus humorral és a skandináv filmekből jól ismert, kicsit esetlen, kicsit együgyű hősök segítségével gúnyolja ki a végletekig hajszolt racionalitás hívőit. Az apró részleteken, a jelentéktelen semmiségekhez kapcsolódó gesztusokon, szokásokon keresztül jellemzi a film az embereket és gondolkodásmódjukat, nagyon finoman szőtt vígjátéki helyzetekben mozgatva őket. Ahogy azonban a viszonyok, szituációk tisztázódnak, a film szépen lassan leül, és mivel nem tud újítani, egyre kiszámíthatóbb lesz a két öreg tiltott összemelegedésének története, és egyre nyilvánvalóbb a naivan moralizáló hangnem: figyeljünk embertársainkra, és ne tekintsük őket gépeknek.
Tökéletesen kegyetlen (Joel Coen – Ethan Coen: Kegyetlen bánásmód / Intolerable Cruelty)
Tudjuk jól, a stílusparódia nagymesterei ők. A Coen-testvérek különös érzékenységgel tudnak belehelyezkedni különböző korok filmes műfajaiba, és azoknak szabályait egyszerre betartva és megszegve eredeti műalkotásokat létrehozni. A Cannes-i rendezői díjas Az ember, aki ott se volt nehezen lekörözhető gyöngyszeme életművüknek, a film noir stílusparódiája itt ugyanis valódi parafrázissá válik, ahol a régi műfaj jellegzetes elemei új értelmet nyerve teljes mértékben integrálódnak az új műbe. A romantikus komédia, amely ezúttal bonckésük alá került, első pillantásra mintha nem esne át egy hasonló újjászületésen. A sikeres válóperes ügyvéd és a házasságokon keresztül meggazdagodni vágyó, pénzsóvár asszony vonzás-taszítás játéka – úgy tűnik – csupán remek paródia marad. A végletekig torzítják a George Clooney által megformált, állandóan saját fogai fehérségében gyönyörködő szépfiú alakját, pattanásig feszítik a kényelmetlen, feszültséggel teli jelenteket, a pazar forgatókönyvben több filmre elegendő dramaturgiai fordulat és csavar kapott helyet. A film vége felé szinte kezd elegünk lenni az egyébként rendkívül szellemesen jópofa és változatos humorból, a hihetetlen pontossággal előkészített, kidolgozott helyzetkomikumból, az óramű pontossággal csattanó poénokból.
A két Coen parafrázisa ezúttal a műfaj tökéletes reprodukciójaként valósul meg. Valószínűleg ilyen romantikus komédiáról álmodoztak annak kedvelői, rendezők és nézők egyaránt. Azonban hiába szórakoztuk és nevettük végig ezt a filmet, utána ott állunk túlpörgetve, elakadt lélegzettel, hasztalan reménykedve az oly emberi tévedés egy pillanatnyi felvillanásában. Elviselhetetlenül kegyetlen tökéletesség.
