Felültem a Titanic hajójára Nyolc és fél napra és átvergődtem magam tizenhárom Hullámtörésen, melyek után Köszönöm, jól vagyok, de lehetne jobb is. Ez a hajó a budapesti mozikon keresztül (Uránia, Toldi, Puskin, Örökmozgó) úszott, és az A38-nál is volt egy kikötője április 5–13. között.
Amint azt a szervezők a sajtóban már előre jelezték, az idei 20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál színvonala messzemenően jobb, mint az előző években, én először vettem részt a fesztiválon, így nincs viszonyítási alapom, de azt érzékeltem, hogy a filmek nagy része középszerű volt, csak elvétve akadtam egy-két kivételre.
A versenyfilmek nagyon különbözőek voltak, a tíz filmből hetet sikerült megnéznem, ezek közül legelsőnek Prikler Mátyás szlovákiai filmrendező első nagyjátékfilmjét emelném ki, a Köszönöm, jól! című alkotást. A történet egy nagy család hétköznapi problémáit, konfliktusait mutatja be három szálon, van itt minden: temetés, lagzi, karácsony, szülők, nagyszülők és gyerekek. A család minden szinten szétesőben van, de valami mégis összetartja őket – ezt sejteti a film vége. Elképesztően élethű a történet, a karakterek, ezt csak kiegészíti a stílus: a képeket kézből vették fel dokumentarista módszerekkel. Szinte elkerülhetetlenül eszembe jutottak az „új hullámos” román filmek Prikler munkája kapcsán: családi drámák autentikus szereplőkkel, kézikamera, realistának tűnő stílus, ami valójában jól ki van találva és felépítve. Az is feltűnő a magyar néző számára, hogy a film kétnyelvű, a család néhány tagja magyar, néhány tagja szlovák: a szereplők zökkenőmentesen lépnek át egyik nyelvből a másikba, és ez teljesen természetesnek hat. A rendező elmondása szerint a forgatókönyvet nem a semmiből találták ki, hanem csak szétnéztek maguk körül és meglévő történeteket, helyzeteket szőttek egybe – ez annyira jól sikerült, hogy még a profi színészekről is el tudom képzelni, hogy amatőrök.
A másik szlovákiai film, a Kutyám, Killer Mira Fornay rendezésében már nem volt rám ekkora hatással. A történet egy skinhead fiúról szól, aki családja és a hozzá hasonlók csoportja között vergődik, egyetlen barátja a kutyája. A film aktuális és jelentős problémát feszeget, a rasszizmushoz ad egyfajta közelítést Marek figuráján keresztül, de a történet semmi újat nem mond. A cím alapján még a végkifejlet is sejthetővé válik, a feszültségek folyamatosan kioltódnak, a lassú tempó megfigyelésre hív és nem beleélésre, csakhogy a katarzis elmarad.
A Mit tettél, Richard? szintén egy gyilkosság köré épül, a programfüzetben azt olvastam, hogy ez egy Haneke és Vinterberg filmjeire építő dráma lesz, ezt azonban nem igazolta be a film. A főszereplő Richard belső vívódásokon megy át, véletlenül elkövetett gyilkosságért kell felelnie, és eleinte mindent tagad, aztán megtörik. A figura nem elég mély, a helyzetek valahogy túl könnyedek, csak történés van, de nincs belemerülés, illetve ha van is, csak felszínesen – és pont ebben nem hasonlít a Haneke- vagy a Vinterberg-filmekre. Ennek ellenére ez egy jól követhető, érthető, majdnem élvezhető film volt, kerek történet, amely mégis nyitott véggel zárul.
Ehhez képest az Alja főszereplője, Alex sokkal érthetetlenebb figura, amit biztosan tudunk róla, hogy Izraelbe akar mindenképp költözni, miközben minden Párizshoz köti. És az egész film arról szól, hogyan hagyja ott a családját, barátait, szerelmét, de ebben valahogy nincs dráma, az utolsó kép akár lehetne az első is.
A Csendesek kapcsán jobb lenne csendben maradni, de ott van Tóth Orsi, Rába Roland és Pohárnok Gergely – csakis miattuk szólok most erről a filmről. A Csendesek egy holland film, amiben nem történik semmi, és az ismétlődik. Tóth Orsi bolyong, cigit árul, beszél magában, magához, és még majdnem meg is erőszakolják. A történet keretes szerkezetű, a film azzal kezdődik, hogy Csilla (Tóth Orsi) balesetet szenved öccsével, Istivel – és ugyanezzel végződik. A köztes részekben pedig megtudjuk, hogyan éltek Istivel és hova kerül a baleset után, de ez az egész mintha csak Csillában zajlana. Nevezhető ez egyfajta tudatfilmnek is – a rendező elmondta, hogy ő az élet és halál közötti köztes állapotról akart filmet készíteni, ám ez a filmből nem jön le teljesen. Csak azt érzékeltem, hogy valahogy már semminek nincs tétje a főhős számára és a 97 perc olyan vontatott, hogy legalább kétszeresének tűnik. A holland táj azonban beégett az elmémbe, a zöld tájak, a ködös út, a sík felületek titokzatos légkört teremtenek – erre kellett volna jobban rámenni.
A Ködben volt az egyetlen film, amelyet 35-ös kópiáról vetítettek – ennek már eleve nagyon örültem. A film lassúsága ellenére is töretlenül erős: három férfi, három történet, három sors. 1942-ben vagyunk a Szovjetunióban, mindhárom szereplő valahogyan bűnős, mindhárom szereplőnek súlyos háttértörténete van, és ezeket a film szinte észrevétlenül beleszövi a jelenidejű elbeszélésbe.
A legmegosztóbb film a Feltörő színek volt, mely egy szürreális történet emberekkel, gilisztákkal és malacokkal. A vetítést követően a közönség egy része tapsolt, a másik része meg hüledezett, hogy mi a fene volt ez az egész. Én a második táborba tartozom, nekem nem jött át a film zsenialitása. Az újraélesztett malacok és emberek, és a „malacembergyermek” engem nem juttatott el semmiféle felismerésig. Sőt még a szürrealista jelzőt sem akartam használni, mert az feltételez valamiféle koncepciót és értéket, de a Feltörő színek bennem csak felháborodást keltett.
A versenyfilmeken kívül a cseh filmek közül a Kutyatej volt a legesleg, ez egyszerre hozott valamiféle hagyományt a cseh új hullámból és ugyanakkor kortárs film is, a szó legjobb értelmében. A történetben kisemberek hétköznapi konfliktusaival szembesülünk, a főszereplő Vladimír Javorský arca most is előttem van, ennek az embernek az arcára van írva az élete, a játékáról nem is beszélve. A család az állam alapja című, szintén cseh alkotás már nem hozott lázba, ez is egy család története egy road movie-ba ágyazva, azt azonban nem mondanám, hogy „cseh módra” – ahogy ezt a programban olvashattuk. A Fiatal még az éjszaka pedig egyenesen rossz volt: két kisfiú bekeveredik három felnőtt közé, akik megmutatják, hogy kell inni, szívni, és ha nem jönne fel egy rendőr cseverészni, akkor talán a testi szerelem rejtelmeibe is bevezetnék. Nem világosak a kapcsolatok a felnőtt szereplők között, nem tudunk meg semmit róluk, a gyerekek pedig valamiféle beavatáson mennek keresztül, de ez értelmetlen és értelmezhetetlen. Az egész film egy nagy mellényúlás és már-már felháborító – a vetítés után elcsípett beszélgetésekből is ezt szűrtem le az előtérben. A Nemcsak úszóknak című, a FAMU-n készült kisjátékfilm, amely megelőzte ezt a filmet, a maga egyszerűségében 23 percben jóval érzékletesebb és, ha lehet ilyet mondani, értelmesebb problémákat tár fel: fiatalok egy porfészekben töltik a nyarat, és próbálják jól érezni magukat.
A Titanic hajójára Iggy Pop is felszállt a fehér isten szerepében Denis Lavant mellé a Morning Star című filmben. Ez az alkotás egy mágikus-realista történet, egy giccsbe hajló melodráma, mely megidézi a cirkuszfilmeket, de nem dobbant porondon. Denis Lavant azonban hozta az arcát és a formáját, melyet a rendező folyamatosan ütköztetett Iggyvel – ami nem volt annyira szerencsés párosítás, de minden esetre érdekes volt. A rendezőtől, Sophie Blondytól megtudtuk, hogy már 20 éve vágyott Budapestre, és egy forgatókönyvet is írt erre a témára, azt azonban nem mondta el, hogy miért éppen Iggyt és Lavantot eresztette össze ebben a nem túl erős, inkább mókás történetben.
Az ölés aktusa volt a legmegrázóbb film a fesztiválon, Joshua Oppenheimer dán rendező az indonéziai népirtás elkövetőit kérte fel, hogy játsszák el újra egykori tetteiket a kamera előtt és meglepetésünkre ezek az emberek szívesen és büszkén mesélték gyilkolásaikat. A kétórás dokumentumfilmben tömegjeleneteket is felelevenítenek a szereplők, saját gyerekeik, családjaik alakítják az áldozatokat, és bár csak egy film kedvéért játszák újra a történetet, a gyerekek ezt másképp fogják fel, valóban megijdenek, valóban sírnak, nemcsak a kamera kedvéért. A főszereplő Haji Anif elmondása szerint kb. ezer embert fojtott meg saját módszerével, egy drótkötéllel, ezt be is mutatja, majd a film második felében szerepet cserél, beöltözik áldozatnak, és őt fojtogatják – még ekkor sem törik meg jókedve és önelégültsége. Amikor visszanézi magát, eljátssza, hogy már érti, hogy mi történt, már megérti az áldozatait, de valójában ez is csak egy póz, a rendező kérdései zökkentik ki ebből a magabiztosságából, hogy a végén fuldokló, elbukott emberként láthassuk.
A fesztivál első napjaiban, főként esténként, megteltek a mozitermek, azonban hétköznap és a második hét vége fele érkezve már kifulladt a filmünnepség, a nyilvános vetítéseken is alig ültek páran a székekben. Meglepő, hogy ez a fesztivál nem mozgatja meg kellőképpen a várost, nem kelt feltűnést, csak szépen, csendesen lezajlik, és főként a szakma képviselői és a filmrajongók tábora vesz részt a vetítéseken, „külsősök” a reklám ellenére is csupán elvétve vannak jelen...
