Caravaggio különös megvilágítású képei az évszázadok alatt sok festőt megihlettek, többek között a francia Georges de la Tour-t is, aki azonban sikerrel értelmezte újra az olasz festő technikáját.
Úgy látszik, most a francia filmeseken a sor, ezúttal Vincent Dieutre-t nem hagyták nyugodni a sejtelmes fény-árnyék kontrasztokban megjelenített testek. Filmjének főhőse mindent maga mögött hagyva kel útra, talán hogy saját magát találja meg: Utrecht, Nápoly és Róma a helyszíne a sötétség három leckéjének. A férfi férfitestekben keresi azt, amit a Caravaggio képeken vélt felfedezni, de szeretőiben is a festmények testei után kutat, mindegyiküket a vásznakon látható pozícióikba próbálja állítani. Próbálkozásai azonban újra és újra csak saját magányát tolják előtérbe. A filmben nincsenek dialógusok, csak a főhős monológját halljuk időnként, aki második személyben szólítja meg önmagát, hogy kétségbeesett egyedüllétében legalább imitálja a párbeszédet. Az út végén az egyedüllét várja, de a narrátorhang szerint végül sikerül a vászon túloldalára kerülnie.
Rendezőnk valami nagyon mélyet és személyeset akart alkotni, erről tanúskodik a hatásosnak szánt narrátori szöveg, amely azonban inkább közhelyesre és felszínesre sikeredett. Egy ember útkereséséről, talán magányáról vagy szomorúságáról beszél ez a hang, de a képek mindettől teljesen függetlenek. Dieutre filmet csinált, de mintha elfelejtette volna, hogy a képek is tudnak beszélni. Gyakran használja a ma oly divatos videotechnikát, de képei úgy tűnik nem tudnak semmilyen üzenetet közvetíteni: értetlenül állunk a technikaváltások előtt. Caravaggio megvilágításai valóban zseniálisak, de azoknak számtalan reprodukálása elsősorban nem kreativitásra vall. A forgatókönyvíró-rendező valamiféle – számomra végig homályban maradó – kapcsolatot próbál felállítani a főhős magánya, és a barokk képek között. De erre is csak a szöveg utal, a képek nem „képesek” erről a kapcsolatról beszélni. A Caravaggio festményeket hosszan mutató képsorok nagyon jók lennének egy barokk művészettörténeti filmben, de itt hidegek, személytelenek. Pedig az egész produkciót nagyon bensőségesnek, sejtelmesnek szánták, csak sajnos a felmondott szöveg egyedül nem elég arra, hogy belehelyezkedjünk a rendező által elvárt lelkiállapotba. Dieutre képei semmitmondóak, sterilek; talán egy remek hangjáték készülhetett volna ebből az anyagból.
A képek mintha csak néhány ötlet, gondolat, mondat illusztrálására szolgálnának, nincs önálló értékük és életük. Dieutre túl tudatosan vállalja fel a művésziséget, ez sugárzik filmjének minden pillanatából. Sajnos ez az előre megfontolt tudatosság megöl minden lendületet, így minden fordulatot görcsösen, erőltetetten kell kiprovokálnia ahhoz, hogy továbbléphessen. Ez a mesterkéltség szinte már születése pillanatában halottá teszi művét. Pedig Caravaggio képeinek rejtett, különös titkaiból jócskán meríthetett volna ihletet.
