Ha a Másnaposok 2 pofátlanul újrázhatta az első részt, és még jól is keresett vele, akkor miért ne tehetné meg ezt egy kis angol író is az ő tisztességesen abszurd kasszasikerével? Dean Craig a Halálos temetés őrületét ezúttal egy esküvőre helyezte át, lenyúlt pár poént a Másnaposokból, majd a magyar forgalmazókra bízta a többit, hogy a szokásosan frappáns címválasztással próbálják meg Todd Phillips sikerfilmjének harmadik felvonásának álcázni kaotikus vígjátékát.
Míg a Másnaposok titka minden erényétől és hátrányától függetlenül abban állt, hogy olyan közösségi élményből fabrikált vulgáris, de szórakoztató szituációs poénokat, ami idős és fiatal számára egyaránt túlságosan ismerős lehet, addig a Harmadnaposok nem ígér semmi hasonlót, magyarul: a filmben szó sincs harmadnaposokról, se a harmadnaposság élményének megfejtéséről. Csupán annyi történt, hogy a kiinduló szituáció hasonlósága okán – négy átlagosan alkesz fiatal elindul egy esküvőre, első nap berúgnak, és a hétvége folyamán különböző állatságokat művelnek – az okos sajtósok „az ausztrál Másnaposokként” kezdték reklámozni a filmet. De Stephan Elliott filmje inkább a második résszel mutat rokonságot, mivel a Harmadnaposok is egy relatíve egzotikus tájon (Bangkok helyett Ausztráliában) játszódik, és az ottani „kulturális” sajátosságokat, sztereotípiákat figurázza ki. Így lesz a film a birka-viccek paradicsoma, persze szigorúan csak a vulgáris válfajúaké, amelyek lazán lekörözik a Másnaposok 1-2 vonatkozó tigris- és majom-epizódjait.
Azonban hatalmas különbség van aközött, ha Sacha Baron Cohen gúnyolja a kulturális sztereotípiákat, vagy ha bárki más: az ausztrál rendező (Stephan Elliott) és a brit forgatókönyvíró (Dean Craig) kooperációja ugyanis nem nagyon ás mélyebbre az ausztrál néplélekben a birka-szeretetnél. Helyette azt a fajta vígjátékot vezénylik le, amit Craig már olyan jól ismer, hiszen ő jegyzi az éjfekete, abszurd brit vígjátékot, a Halálos temetést – a Harmadnaposok is menetrendszerűen követi a káoszba torkolló társasági események körül forgó vígjátékok (Esküvő, Négy esküvő és egy temetés, Ünneprontók ünnepe, Koszorúslányok, stb.) sikerreceptjét, csakhogy kellően egyéni, extrovertált karakterek, megfelelő ritmusérzék, az átlagost felülről súroló színészi játék és zsigeri poénok híján az egész még a Másnaposok 2-nél is erőltetettebben hat. Úgy látszik, Craig csak egyszer érzett rá az abszurd ízére, merthogy a Harmadnaposokból pont az a sajátosan fanyar brit humor hiányzik, ami az író 2007-es történetét oly szórakoztatóan keserédesre karikírozta. Pedig Craig majdnem olyan hűen ismétli előző filmjének motívumait, ahogy azt Todd Phillips-től tanulhatja az egyszeri filmes: akad itt majdnem minden családtag által bevett drog, a párokat szétszakítani igyekvő apa, vagy homoszexualitással való poénkodás – csak a könnyedség és az intelligencia hiányzik az egészből.
3-4 jól eltalált, amúgy súlyosan vicces jelenetet leszámítva, inkább az alkotókon, mint az alkotókkal együtt nevetünk, pláne az első fél órában, amit profi vágó valószínűleg nem láthatott, olyan gyatra a poénok ritmusa, a jelenetek felépítése. A Harmadnaposok legalább olyan csapongó és egyenetlen munka, mint egy hajnali illuminált hadova, és ezen csak tovább ront az, ha egy-egy jól megírt szatirikus párbeszédet egy olyan poén követ, hogy az egymás felé rohanó házaspár „véletlenül” lefejeli egymást. Hazai terepen bizonyára jobban működik a film, és csomó utalás is felfedezhető (gondolom az ausztrál politikára, gazdag családokra, ugyanis egy szenátor lányának az esküvőjén játszódik a film) – de a probléma az, hogy az „univerzális” viccek se ülnek, mert bár elképzelhető egy olyan párhuzamos univerzum, ahol egy másnaposan, szopómaszkban ébredő srác vicces lehet, ha a jelenet jól van megcsinálva, itt viszont a komikus időzítés kb. annyira kifinomult, mint a részegek mozgáskoordinációja.
Az alkotók azzal próbálják menteni a menthetőt, hogy némi műfaji trükközést is bedobnak az idővel egyre kaotikusabbá váló történetbe, és az esküvői vígjátékok mellé Másnaposok-féle buddy movie-t is kapunk. Ami azt illeti, ez menti meg a filmet az érdektelenségtől, ugyanis a házasodó David agyalágyult haverjai, Tom (Kris Marshall) és Graham (Kevin Bishop) üdítően fárasztó párossá lépnek elő. Míg Tom a magabiztos nagymenőt játssza, de közben minden feladatot és felelősséget a Hitler-bajuszban parádézó lúzer haverjára tuszkol rá, addig Graham természetesen mindig bajba keveredik, és ezek a kalamajkák jelentik a Harmadnaposok csúcspontjait, a tanú anális szexről szóló beszédével, a homoszexuális drogdílerrel való kibéküléssel és a transszexuálissá maszkírozott birkával való drogos kalandig. Sajnos Tom és Graham 3-4 frappáns jelenetéhez képest a többi poén csak akkorát üt, mint görbe estén egy alkoholmentes citromos sör. Végeredményben a Harmadnaposok maximum unatkozó másnaposoknak ajánlott, mert ugyan van pár súlyos vicc a tarsolyában, de ez összességében kevés ahhoz, hogy bárkit is felrázzon a nyári punnyadtságból.
