Róma filmváros. Cinecitta. Az, mert utcáit járva óhatatlanul filmes asszociációink támadnak, és mert emlékek fűznek bennünket megannyi szegletéhez – a Via Venetóhoz, a Spanyol-lépcsőhöz, a Trevi-kúthoz – akkor is, ha soha életünkben nem jártunk ott. A rómaiak azonban úgy gondolták, mindez nem elég. Eleven filmes imázs kell a városnak, így hát hipp-hopp összegründoltak tízmillió eurót, és létrehoztak egy nagyszabású fesztivált. Ez lett a Rome Film Fest, amely idén próbálta először meghódítani a közönséget.

A feladat hasonló volt ahhoz, mint amikor egy városnak egy csapásra Európa kulturális fővárosává kell válnia: Rómának újra kellett artikulálnia magát mind a helyi, mind a külföldi közönség számára. A kreatív stáb ennek úgy igyekezett megfelelni, hogy egyfelől megidézte az olasz film dicső múltját, másfelől (és legfőképpen) pedig importált némi hollywoodi csillogást a sztárkultusz jegyében. Két olyan vállalás, amellyel nagyot bukni nem lehet, ahhoz viszont kevés, hogy – a terveknek megfelelően – az A-kategóriás fesztiválok sorába emelje a Rome Film Festet. Ettől függetlenül a program volumene, sokfélesége és különösen az, ahogyan a médiában megjelent, hozta az ilyenkor elvárható minőséget, ügyesen leplezve minden lepleznivalót.

A mutatós honlap rengeteget ígért. Számos (utólag elérhetetlennek bizonyuló helyszínen) az alábbi programok közül lehetett válogatni. A versenyfilmeket (is) bemutató Cinema 2006 szekcióhoz társult egy New Cinema Network néven futó, elsőfilmes alkotókat felvonultató program és egy kísérletinek mondott, igen vegyes válogatás. Ezeket egészítette ki egy párhuzamos gyermekfilm-fesztivál, egy filmvásár és több retrospektív összeállítás – utóbbiak többek között Marcello Mastroianni és Sean Connery munkásságát idézték fel.

De a felsorolt kínálat – a szervezés és az érdeklődés szintjén is – tökéletesen háttérbe szorult hét-nyolc főként amerikai produkció mögött, habár az utóbbiak (pl. Scorsese The Departedje vagy Steven Shainberg Furje) definíció szerint a különlegességek között szerepeltek. Ezek a filmek alkották a fesztivál gerincét, így – mintegy a barokk tradíció jegyében – az ékítmény került a figyelem középpontjába. De ne gondoljunk itt világpremierekre. Mindössze annyi történt, hogy megtartották néhány hollywoodi alkotás (egy-két héttel) előrehozott európai bemutatóját. Ezekhez a vetítésekhez nagy csinnadratta közepette felvonultak a sztárok. Nicole Kidman, Leonardo Di Caprio, Martin Scorsese és sokan mások is végighaladtak azon a bizonyos vörös szőnyegen, amely a központi fesztiválhelyszín, a Rómához mérten gigantikus Auditorium bejárata előtt várta őket.

Egyes sztárvendégek esetében horribilis fellépti díjakról lehetett hallani. Az efféle kiadások, valamint a kiugróan magas, kétszázezer eurós fődíj kapcsán sokan adtak hangot rosszallásuknak, mondván, hogy nehéz felmérni, milyen folyamatokat indít be mindez az európai fesztiválpiacon. Emellett nagy kérdés, hogy milyen sors vár a velencei mustrára, amely – amellett, hogy most már Rómával is osztoznia kell bizonyos központi költségvetési tételeken – jelentős szponzoroktól esett el a Rome Film Fest miatt.

Nem csoda, hogy a Velencei Biennale igazgatója már év elején kijelentette: a római program nem más, mint a „maradék”. Ezt nem kommentálom – egy új fesztivál ilyen szempontból mindig nehéz helyzetben van. Az viszont nyilvánvaló, hogy a versenyben futó külföldi alkotások többsége nem ezen a fesztiválon debütált, és hogy egy nemzetközi rendezvényhez képest a program egészét tekintve túlreprezentált volt az olasz filmtermés. A római nézőket ez viszont aligha zavarta. Márpedig a Festa a közönség fesztiválja, pontosabban ünnepe szeretne lenni. Ehhez mérten a versenyfilmes zsűri 50 mozirajongóból állt. Ők – Ettore Scola vezetésével – Kirill Szerebrjannyikov Izobrazsaja Zsertvu (Áldozatot játszva) című filmjének ítélték oda a Marcus Aureliusról elnevezett fődíjat.