Egy működésképtelen család víg krimibe ágyazott története első hallásra felcsigázza érdeklődésünket, pláne ha értesülünk róla, hogy mindezt kannibalizmussal, kémiai Nobel-díjjal és egy pörgős rablással társították. Dörzsöljük a tenyerünket, lelki szemünk előtt megjelenik Hannibal Lecter és a néhány Nobel-díjas, amint Danny Ocean csapatával kacagva kapaszkodnak össze a mi szórakoztatásunkra.
Aztán mégsem. Ekkor szidjuk naiv kíváncsiságunkat, bánjuk, amiért újból bedőltünk a hangzatos kulcsszavaknak, és amiért tapasztalataink fényében (ismét) nem láttuk előre, hogy a Nobel Son mindhiába készült az álomgyártól független forrásokból és egy egészségesen független perverzitással, ha magától a fősodrástól és annak emésztést megkönnyítő, széteső történetvezetésétől sajnos nem független. A legelszomorítóbb benne az, hogy a showbiz pár súlyos nevének csillogó palástjába burkolózik, gondolok itt Alan Rickmanra, Bill Pullmannra és a feltörekvő, kiskedvenc Shawn Hatosyra. Danny de Vitót direkt nem soroltam a többiek mellé, ő amúgy is a forgatókönyvíró és rendező házaspár családi barátja, akinek epizódszerepét valószínűleg egy csokis muffin és egy virginia steak elfogyasztása között forgatták le.
A film cselekménye a Michaelson család körül forog, amelyben egyedül a kémikus papa érzi jól magát. Nem csoda, hiszen a két ócean között fellelhető összes egyetemen libbenő szoknya alá bematatott már, és ettől egója jócskán megduzzadt. Felesége bűnügyi szakértő, fia az emberevésből doktorál, ám egyikük sem találja boldogságát a családfő árnyékában. Mindezt tetézi a hír, hogy professzorunkat kémiai Nobel-díjjal tüntették ki, ráadásul az ifjú Michaelsont elrabolja egy látszólag pszichopata autószerelő, aki figyelemfelkeltésből a svéd limuzinban felhőtlenül terpeszkedő házaspárnak elküldi fiuk hüvelykujját, és a kétmillió dolláros díjat eltartási pótlék címén követeli. Átverve a rendőrséget, emberrabló és áldozata a pénzt közös erővel magáévá teszi, és kezdődhet a tánc. Az autószerelő a professzor kegyeibe próbál beférkőzni (hiszen ő is a fia), egyet gyilkol is ennek érdekében, ez azonban szúrja a család szemét, így anyja és fia összefog, és bosszúval válaszol – professzornak és autószerelőnek egyaránt. A pénzből pedig nyaralni mennek.
A film szerkezetének felére nem lehet panaszunk. Az első jelenettel felcsigáz, majd időben visszatér, írógéppel szinte minden szereplőt felcímkéz, jön a Nobel-díj és azzal együtt egy emberrablás, ezt követi az átverés mint csúcspont, aztán a bosszú mint mélypont. Majd még egy mélypont, és még egy, és... vége. S hol maradt az emberevés? Nos, az csak ürügy: az elején nagy por kavarodik körülötte, majd később a bosszúban tölt be nevetséges szerepet. Ezzel kapcsolatban hangzik el a film elején és a végén egy mondat, Michel de Montaigne francia műfajteremtő esszéíró egy gondolata: „nagyobb barbárság egy embert élve elfogyasztani, mint halva”. Ezzel a szerzők utalni akarnak a film második felétől fellépő bosszúhadjárat végkimenetelére, amikor az addig rászedett, elhanyagolt, de nem bűntelen hős felülkerekedik és megérdemelten tönkreteszi három ember életét. Nos, talán ettől a metaforától válhat sokak számára művészkedővé az alkotás, engem viszont nem győzött meg.
Krimi-vígjáték – a hivatalos zsánerbesorolás szerint. Krimiségét elfogadjuk, hiszen csonkítás, gyilkosság, emberrablás és félszeg nyomozás is előfordul benne. Víg jellegét azonban nehezen ismerjük fel. Sejtjük, hogy az Amerikai pite kamaszainak altesti vágyakozásait megszégyenítő arrogáns kémiatanárban, a költőklub közepesen perverzre sikerült felolvasóiban, vagy a logikai képtelenségekben kell keresnünk, ám ez édeskevés. A megszokott és elengedhetetlen vígjátéki túlzást akkor szeretjük, ha jókora rekeszizomgörccsel társul. Itt viszont az ízetlen humoron az abszurdum csak tovább ront. Egyetlen figyelemre méltó szakasza van a filmnek: a váltságdíj „megszöktetése”, s habár itt is kikandikál a lóláb (talán jobban, mint másutt), megbocsájtható, tekintve, hogy ez a legsikerültebb, igazán jól levezényelt, az átlagosnál érdekfeszítőbb jelenete az alkotásnak.
A film erénye a videoklipeket is lepipáló vágás és pörgés, amely elképzelhetetlen lenne Paul Oakenfold állandó mozgalmasságot biztosító zenéje nélkül. Amikor a képek kissé lecsillapodnak, a háttérben fejhallgatós effekt gyanánt zúg tovább a dallam, figyelmünket ébren tartva ezzel készít fel a következő esemény végigbulizható képsoraira.
Randall Miller rendezőről, őszintén, még csak nem is hallottam ezelőtt. Mint kiderült, elsősorban vígjátékokat rendez, ehhez pedig felesége, Jody Savin írja a forgatókönyvet. Egy összeszokott, ám nem túl sikeres csapat a házaspár, és igazából mostanában kezdenek visszhangra találni, a Nobel Son forgatásán megtalált Rickmannak és Pullmannak köszönhetően, akik a házaspár következő projektjében, a máris bemutatott Bottle Shockban is együtt játszanak.
Olvastam, hogy a film készítői arra büszkék a leginkább, hogy a karakterek teljesen átértelmeződnek az alkotás végére, és ezt valamiféle zsenialitásnak kellene tekinteni. Talán. De nem így. Van annak egy folyamata. Ha a játékidő utolsó negyedére zsúfolják az összes személyiség fejlődését, változását és átalakulását, tovább romlik az amúgy is sántító összkép. Felpörgetni könnyű, épségben megtartani nehezebb az események összefüggésének láncolatát. Ami pedig többé-kevésbé követhető és majdhogynem élvezhető volt úgy a feléig, szinte a felismerhetetlenségig bonyolódik és nevetségessé válik a végére. Ebben pedig semmi géniuszi nincs.
