Kolozsváron a tradicionális mozik hanyatlásának lehetünk szemtanúi élő adásban, Székelyföldnek már évek óta nincs egyetlen mozija sem, de a többi erdélyi városban is szomorú napjait éli a mozibajárás kultúrája. Tényleg ennyire működésképtelenné vált volna a „sötétben sok ember filmet néz” ötlete, ami a világ többi részén ma is milliókat tud leültetni a vászon elé? Miért?
Nemrég adtunk hírt a kolozsvári Győzelem (Victoria) mozi bezárásáról (pontosabban annak az önkormányzathoz való kerüléséről, az addigi működtetők távozásáról). Ennek kapcsán gondoltam végig azt a temérdek (legtöbbször kellemes, de nemcsak) élményt, ami a Győzelem moziban ért tíz év alatt: a Filmtettfesztek (pl. az egyszeri Sorstalanság-vetítés, ami alatt egy tűt se lehetett volna elejteni, vagy Janovics Jenő Világrémének „hazatérése” restaurált némafilmes kópiáról), a saját filmjeink bemutatója (a tábori filmektől kezdve a sapientiás produkciókon keresztül egészen az idei Antigonéig), teltházak, pangások, rossz filmek, jó filmek, zsibbasztó TIFF-napok reggeltől estig tartó film-túladagolással. A Művész (Arta) filmszínház sincsen jobb helyzetben: ugyan üzemel még, de az épület a régi tulajdonoshoz került vissza, akinek terveiről semmit sem tudni. A lakónegyedi (Mărăşti, Monostor) mozik már régesrég bezártak, az állomás közeli Favoritban (már nem is merem Urániának hívni) még sikerült elkapni egy-egy agyonkarcolt kópiát (talán az Alien versus Predator volt az utolsó, amit ott láttam), mielőtt bezárták volna valamikor az évezred közepén.
A legnagyobb kolozsvári mozi-dinoszaurusz, a Köztársaság (Republica) is átalakul. A nem egyértelműen fejlődésként elkönyvelhető tervek szerint állítólag vadiúj felszerelést kap és renoválják, másrészt pedig megkapja egy kolozsvári színész nevét: a Florin Piersicét. A mai erdélyi (romániai) mozik istentelen helyzetét jól illusztrálja ez utóbbi döntés: mozit, intézményt elnevezni egy, még élő (ugyan 74 éves) személyiségről, aki az utóbbi években alig dolgozott filmszínészként (jobbára vállalhatatlan reklámocskákban lehet látni) legfinomabban fogalmazva is furcsa. Hogy ez a névadás kinek jó (természetesen magát Florin Piersicet leszámítva), arra még nem tudtam rájönni. De ha ettől fognak tolongani az emberek a jó öreg, mostanában előterét olcsó divatáru-kiállításokra, kávézóra meg ki tudja mire bérbeadó moziba, akkor egye fene, ezt is lenyelem.
A legtöbb ember egyetért abban, hogy a kolozsvári helyzet legnagyobb mértékben a multiplexek térhódításának köszönhető, és a kérdést tradicionális versus multiplex „versenyként” tüntetik fel, amelyben a régifajta, egytermes filmszínház óhatatlanul veszíteni fog. Holott ez a kérdés igazából úgy tevődik fel, hogy állami forgalmazó versus multicég. A kényelmes székek, az up-to-date kép- és hangtechnika az egyenletnek csak az egyik, kevésbé fontosabb része. A döntő tényező a hollywoodi termésből itthoni forgalmazásra-vetítésre kiválasztott filmekben keresendő, és az azokba befektetett reklámokba. Az emberek ugyanis nem a mozit veszik meg 15 lejért, hanem az adott filmre a jegyet. Nem a mozibajárást kell reklámozni, hanem a Harry Pottert. Ezzel szemben a tradicionális mozik éppen ezzel tudnák fenntartani magukat: alternatív műsorral, magát a mozibajárást (mint kulturális, társasági, nosztalgikus, ünnepi eseményt) hirdetve.
Persze, erre vagy még nem jöttek rá, vagy a RADEF (az állami forgalmazó) inkompetenciája rí le annyira a mozikról, hogy az embereknek (érthetően) nem marad kedve betérni a kommunista hangulatot árasztó filmszínházakba. A legfontosabb kérdés viszont az, hogy nálunk miért nem alakult ki a harmadik vonal – a független, fiatalos, rugalmas, cinefilek által működtetett, egész filmtörténetet átölelő programmal működő artmozi-hálózat (ami máshol olyan jól működik közö(n)sségszervezőként)? Még hálózat se kéne, csak bár egyetlenegy artmozi!
Kolozsváron legalább van multiplex, de az autonómiáért kü(s)z(kö)dő Székelyföldnek (Hargita és Kovászna megye) viszont mára már egyetlen mozija se maradt. Ha ebből a több mint félmillió emberből valaki filmet akar nézni, akkor marad neki a tévé, az internet, vagy a köhögve-küszködve működő filmklubok. Vagy pedig a brassói multiplex (szép lassan az ottani tradicionális mozik is mind meghaltak), esetleg a Marosvásárhelyen „működő” (inkább a helyi McDonalds vécéjeként használt) filmszínház. Sepsiszentgyörgyön a „nagy” Művész (Arta) mozi épülete felett folyik a vita: az önkormányzat azt a román színháznak adná oda, viszont a mostanáig az épületet bérlő brassói vállalkozó, aki klubnak használta az épületet, a pénzét félti (amit abba fektetett be, hogy minél diszkósabbra alakítsa át a jobb napokat látott mozit). Bárkié marad, abból a hetedik művészet nem fog profitálni. A másik, kisebb munkásmozi (a Lux) épületét már rég patkányok rágják, s a helyzet ugyanilyen szomorú Csíkszeredában, Gyergyóban, Kézdin is. Udvarhelyen se jobb, de ott legalább méltóan adta ki a lelkét a mozi: Bálint Arthur forgatott egy melankolikus hangulatú dokfilmet annak utolsó napjairól.
Hol lesznek a TIFF-es vetítések jövő nyáron? Kell-e egyáltalán mozi a székelyeknek? Vagy ha lenne, se mennének el? A „hülye nem vagyok pénzt adni, ha le tudom tölteni” vagy „a mozi élmény, és magamat tisztelem meg azzal, hogy áldozok időnként erre” érvényesülne? Tényleg ennyire működésképtelenné vált a „sötétben sok ember filmet néz” ötlete, ami a világ többi részén ma is milliókat tud leültetni a vászon elé? Vagy csak egy fondorlatosan kitalált műsorrácson múlna az egész? Ha működne mozi, akkor önfenntartó lenne, vagy a helyi tanács (netalán a CNC) támogatására szorulna? Utóbbi verzióban: ha kulturális intézmény lenne, akkor vetítsen-e hollywoodi tucatfilmeket? Egyáltalán, kultúra-e a mozi Erdélyben, vagy olcsó szórakozás?
Eddig csak konstatálásokat és kérdéseket sikerült leírnom, válaszom, megoldásom egyelőre nincs. Ha valakinek van, szóljon: ne maradjunk mozi nélkül.
.jpg)
