Kevesebb helyismerettel rendelkezők kedvéért: a rahát egy török édesség. Romániában igen népszerű (volt), kiváltképp az Ada-Kaleh szigetén, török telepesek által készített kézműves rahát, amíg még létezett a sziget, és nem öntötte el a Duna valami ésszerű rendezési terv margóján.
Mircea Mureşan legújabb filmje, a Sexy Harem Ada-Kaleh e sziget nosztalgiájából akar érzelmi tőkét és közönségsikert kovácsolni, miközben a filmnek annyi köze van az igazi Ada-Kaleh világához, mint az eredeti török rahátnak az állami cukrászdákban kapható festett műkocsonyához.
Gicu (Ştefan Bănică Jr.) abban a tudatban nőtt fel, hogy apja hajóskapitány volt, és hősi halált halt a Dunán, egy küldetés során. Gicu és barátnője, Lucica (Rona Hartner) egy tévés showműsorban felfedezi Ismail Demirelt (Jean Constantin), a török lokáltulajdonost, aki feltűnően hasonlít a családi fotón anyja mellett álló férfihoz. Az anyuka (Tamara Buciucanu-Botez) némi vallatás után beismeri, hogy egy Ada-Kaleh-i török az apuka, aki a sziget „elsüllyesztése” utána faképnél hagyta, és Törökországba menekült (ki elől?), a forradalom után pedig visszatért, és most sikeres üzletember. Gicu nem sokat gondolkodik, már másnap útra kel Bukarestbe, hogy megkeresse halottnak hitt apját. Az első találkozás rosszul sül el, Gicut a biztonsági emberek dobják ki a lokálból, de az anyuka, a barátnő és még egy néhányan összefognak, hogy jobb belátásra bírják és egyben móresre tanítsák a feledékeny apát.
A sztori akár egy könnyed, szórakoztató és emlékezetes vígjáték is lehetne, és Mircea Mureşan nem is akar ennél többet. Ez pedig összejöhetne két nagysikerű vígjáték után (Konstantinápoly második eleste, Miss Tengerpart), még akkor is, ha Ada-Kaleh-t csak mézes, pontosabban rahátos madzagnak használja. A teljes siker érdekében Gicut összehozza két karakterszínésszel és egy homokos úriemberrel, akikkel együtt a legkülönbözőbb szerepekben jelennek meg az apuka és üzlettársai előtt, a román vámtiszttől az arab sejkig és küldöttségéig. S a probléma épp itt van: a szerepjáték mennyiségével és minőségével. A sokadik szerepcsere után már teljesen öncélú az egész, nem látjuk hogy az apának miért kéne összeomolni ettől és keblére ölelni elfeledett gyermekét, hiszen az egyszer sem leplezi le sem magát, sem apját. Egyszerű szivatássá válik az egész, ami ráadásul hiteltelen is. Hiszen a filmen nem működik az, hogy egy bajuszt ragasztunk magunknak és új szerepet játszunk, és a nő lehet akár férfi is, mert senki nem ismeri fel. A filmben az átváltozásnak valóban meg kell történnie, egy kicsit a nézőt is meg kell téveszteni ahhoz, hogy működjön a „varázslat”.
A másik gond az, hogy végig az az érzésünk, hogy tévészínházat nézünk, valami szilveszteri tévékabarét a román egyesen, amit három hét alatt kellett összedobnia a szerkesztőségnek. És mindez annak ellenére, hogy a legjobb román vígjátékszínészek vonulnak fel, az említettek mellett még Stela Popescu, Alexandru Arşinel, Tudorel Filimon és mások. Pedig a tévészínház nem film, az improvizálás pedig inkább az amatőrizmus jele, ritkábban a profizmusé, kiváltképp közönségfilmnél. Mindent összevetve: felér egy szilveszteri kabaréval a román egyesen, de ez minden.
