„A csilláron is lógtak” a nézők a Final Cut – Hölgyeim és Uraim (r. Pálfi György) kolozsvári vetítésén. A filmet egyik vágója, Lemhényi Réka mutatta be a nézőknek: alább a közönségtalálkozó átirata. Kérdezett: Gergely Zsuzsa.
Kezdjük azzal, hogy számolunk. Úgy tudom, 450 filmből vágtátok össze ezt a filmet. Jól mondom?
450 film azért lett, mert valahol meg kellett húzzuk magunk számára a határt. És ez volt az, amire Gyuri [Pálfi György] azt mondta, hogy ennél többet biztos, hogy nem. Mert minden snittet meg kéne venni a jogtulajdonosoktól. És ennyi pénz nincs a világon.
Hogy működik ennek a jogdíja?
Oktatófilmnek van kikiáltva, ezért csak ingyenes vetítéseket lehet tartani belőle. Filmklubokban, főiskolán, egyetemen lehet bemutatni oktató céllal. Meg van bízva egy nagy filmforgalmazó azzal, hogy próbálja letárgyalni a filmstúdiókkal a jogokat és megvásárolni. Addig nem lehet vetíteni másképp, amíg ez nem rendeződik.
Akkor ennek a filmnek egyelőre nagyon mostoha a sorsa.
Nem gondolom azt, hogy mostoha, mert igazából mindenhová meghívják a világon, minden fesztiválon, minden filmklubban el tudják intézni a vetítést. Az, hogy nem volt külön pénz, az alkotók számára úgysem érdekes, hisz sohasem az alkotók kapják a pénzt, hanem a producerek.
Tehát oktató jellegű vetítésként el lehet adni. Akkor rendben van.
Nem, ha jól tudom itt is fizetve volt.
Mesélj inkább arról, hogy amikor egy ilyen hatalmas nyersanyagotok van, mit csináltok ti, ez esetben a négy vágó. Gyönyörű a ritmusa a filmnek, van egy nagyon szép dramaturgiája, összeáll egy 451. film. Ez azért nagyon függ attól, hogy ti hogy adagoljátok nekünk a képeket. Felosztjátok a munkát egymás között? Vagy közösen döntötök a vágószobában?
Ez egy nagyon hosszú folyamat, több mint három éves intenzív munka volt, amit egy ötletelés előzött meg, ami már két évvel azelőtt elkezdődött. Egy hónapig dolgoztunk rajta. Megpróbáltuk megnézni, hogy kb. milyen munka ez. Olyan kísérlet ez, ami nem tudtuk, hova vezet. Azt sem tudtuk, hogy hány film kell. Az volt a lényege, hogy Pálfi Gyuri szeretett volna a mozi 100 éves születésnapjára egy olyan új alkotást létrehozni az összes régi nagy kedvencéből. Ő úgy is szokta mondani, hogy recycling. A meglévőből összeállít egy filmet. Ilyen szempontból elég posztmodern, mert létrehoz egy alkotást. Újraértelmez valamit, ami már létező dolgokból áll össze. És azt gondolom, hogy ez sikerült. Ami még nagyon fontos, hogy egy interaktív mozi jött így létre. Remélem, hogy mindenki megtalálta a kedvenc filmjéből a kedvenc színésznőjét, a kedvenc filmjét. Megpróbáljuk bevonni a nézőt: próbálja felismerni, hogy melyik filmekből, honnan sikerült új értelmet, új jelenetet építenünk.
Amikor elkezdtük, nem lehetett tudni, hogy alakul. Addig, amíg igazi film formában, ebben a 80 perces formájában kiforrotta magát, addig nagyon sokat beszélgettünk. A percepció határait folyamatosan figyelembe kellett venni: meg kell szokni, hogy ebben a történetben egy férfi és egy nő történetét meséljük el, ami egy kaleidoszkóp, folyamatosan változik, mindig más arcát mutatja a filmtörténetet kezdeteitől, az első felvételtől, Lumière vonatjától az Avatarig. Próbáltunk egy ívet húzni, hogy benne legyen minden film, ami valaha fontos volt, ami megváltoztatta a filmtörténetet és a filmről való gondolkodásmódot. Ugyanígy benne van a 100 év nőideálja, ugyanígy a férfiak változása is nyomon követhető.
Nagyon hosszú idő volt, amíg kiforrotta magát. És mivel ilyen hosszú volt, a vágók folyamatosan váltották egymást. Két csapatban dolgoztunk. Én Richter Nórával dolgoztam, Czakó Judit pedig Szalai Károllyal. Én visszatérő vendég voltam, tehát ha egy csapat kiszállt, akkor Gyuri behívott, hogy nézzem át az anyagot. Mi régóta dolgozunk már együtt. Sok filmet csináltunk már együtt, és együtt is kísérleteztük ki ezt a formát. És ezért hívott, hogy nézzem meg, jó irányba haladunk-e. Ruttkay Zsófi, a dramaturg, akkor lépett be a filmbe, amikor volt már valamilyen anyagunk, amivel dolgozni lehetett. Kis jeleneteket kellett előkészíteni és akkor lehetett a történetet módosítani. A dramaturgiai játékban az is benne van, hogy filmes klisékből, filmes toposzokból építkezünk, mert ez a forma azért mást már nem nagyon tud elviselni. Nagyon bonyolult történetet ezzel a formával nem lehet elmesélni, már csak azért is, mert így is fárasztó ezt a filmet nézni, amíg megszokja a néző. A dramaturgiai csavarok kb. egy óránál jönnek be, mikor az ember már tudja olvasni ezt a nyelvet. Nem egy új filmes nyelv, de van egy nyelvezete, amit meg kell szoktatni a nézővel, hogy tovább lehessen lépni. A csavar a meglévő filmes toposzokból építkezik, azok is klisék mind. Ez egy direkt szempont volt, hogy csak azokat használjuk, amelyekből építkezni tud a filmtörténet.
Rengeteg meglepetés van benne. Például mit keres egy nagy szerelmi történetben a Gépnarancs főszereplője, aki, tudjuk, hogy nem éppen szerelmesen néz valakit.
Nem sok van benne. De ez cél volt, újraértelmezni, kiragadni eredeti kontextusából a snittet. Viszont szigorú szabályokat állítottunk fel, a snitteket csak eredeti formájukban használhattuk, tehát nem módosíthattuk. Nem nagyítottuk, vagy lassítottuk. Tiszteletben kellett ezt tartani. A kulesovi montázstechnikával viszont újra lehetett értelmeztetni azt az egy snittet. Ez azt jelenti, hogy annak függvényében, hogy milyen jelenetek közé vágom azt a snittet, az meg fogja változtatni az egésznek az értelmét.
A közönség örömfilmnek szokta nevezni. Örömfilm az alkotóknak is?
Igen, egyértelműen. Mi ezt nagyon szerettük, remélem, hogy látszik is. Én még mindig örömmel nézem ezt a filmet, és még mindig találok benne meglepetéseket. Még mindig úgy nézem, hogy próbálom felismerni, hogy melyik snitt melyik filmből van. Rengeteget játszottuk a munka alatt, hogy „egy kockából mondd meg, melyik filmből van”. Nagyon szép munka volt. Szép feladatot kaptunk Pálfitól.
