Final Cut – Hölgyeim és uraim Final Cut – Hölgyeim és uraim

A kellemeset a haszontalannal

43. Filmszemle: Final Cut – Hölgyeim és uraim / Magyarország 2011

ÉRTÉKELD A FILMET!
Final Cut – Hölgyeim és uraim
Pálfi György
2012
Final Cut – Hölgyeim és uraim

Final Cut – Hölgyeim és uraim

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 9 10 1

9

A látogatók szerint: 9 (1)

9
(1)

Szerinted?

0

Az idei Szemle kicsit olyan volt, mint az egyszeri diák dolgozata: tele utolsó pillanatban asztalra tett, épp hogy vizsgaképes tételekkel, némelyiket filmnek is nehéz nevezni. Ezen kakukktojások közti két végletről lesz szó.

Végül összesen 7 darab nagyjátékfilm méretű alkotást vetítettek le, ezek közt volt „igazi” film is, celluloidról (Török Ferenc: Isztambul), de többségük videóra forgott. A két legérdekesebbnek ígérkező filmet azonban pont formabontó jellegük miatt vártuk: a Magyarország 2011 egy összeragasztott szkeccsfilm, novellafilm, hívd-ahogy-akarod-film, 11 alkotó közös valamije, Tarr Béla vezényletével; a Final Cut – Hölgyeim és uraim pedig Pálfi Gyuri filmje, szintén összeragasztott valami, csak az elmúlt egy év helyett az elmúlt 116-ra koncentrál. Egyikük sem igazán „rendes” nagyjátékfilm tehát, mindkettő valamiféle provokáció, de csak az egyikük működik.

Mémvadászat

Pálfi a néma krimi (Hukkle), a pazar béltorna (Taxidermia) és a kisköltségvetésű sokszálas dráma (Nem vagyok / leszek a barátod) után a szívünknek legkedvesebb magyar szuperhős, Toldi Miklós történetét vitte volna vászonra, de mindnyájan tudjuk, mi történt azzal a támogatási rendszerrel. Más szomorúan protestál, Pálfiék azonban eme holtidőben – talán egyfajta fricskaként – dramaturg nejével és hűséges vágóival nekiálltak áttekinteni az egyetemes és a magyar filmtörténetet. Ennek az eredménye a Final Cut. Egy magával ragadó, sodró erejű arc-, film-, toposz- és mémvadászat. Szinte másfél óráig kapkodjuk a fejünket, hogy ráismerjünk kedvenc filmjeinkre, amint kockáik összevissza vagdosva peregnek szemeink előtt. Uszkve 450 filmre támaszkodik ez a „mega-mashup”, 3 évig készült, egyszerre filmtörténet és egyszerre a népszerű internetes-jutubos műfaj nagyvásznas apoteózisa. Ha ellopsz pár filmet, tolvaj vagy; ha ellopod az összesed, akkor zseni.

Pálfiék zsenik: a pornótól a Disney-klasszikusig minden műfaj, Audrey Hepburntől Woody Allenig minden arc, obskurustól blockbusterig minden piaci szegmens, a némától a 3D-ig minden technika, Hollywoodtól Bollywoodig minden nemzet filmgyártása benne van ebben a hatalmas filmtokányban, s az eredmény akár visszafelé is elsülhetne, de nem: a filmnek – annak ellenére, hogy egy árva frémet sem forgattak újonnan hozzá – története van, meséje, a szó legnemesebb értelmében. A filmtörténet két legfontosabb figurája a főszereplő: a Férfi és a Nő; a sztori pedig a legősibb: kettejük találkozása. Érdekes, hogy megannyi műfaj egyet szül végül: romantikus melodrámát... A „lopott” filmek snittjei pedig olyan frappánsan állnak össze, hogy a néző maximálisan meg van győzve, le van győzve.

A film oktatófilmként (is) aposztrofált, nyilván nem is lehetne pénzt kérni belépti díjakra, a szemlés ingyenvetítéseken hatalmas tömeg akarta megnézni, s joggal. Ez az alkotás a legszebb ajándék, amit filmkészítő ajándékozhat bárkinek: igazából a film, a mozi szeretetéről szól. Nem a más tollaival való ékeskedésről, hanem arról az érzésről, amit mára már néha hajlamosak vagyunk elfeledni – hogy miért is ülünk be időnként a sötétbe vadigenekkel röhögni, sírni, sóhajtani. Filmet nézni.

...és a másik

Ha Pálfival kezdtem, Pálfival folytatom: ő az egyike a 11 alkotónak, akiknek közös erőfeszítése a Magyarország 2011 című film, az ő „filmje” valahol a szkeccs közepe táján van, egyike azoknak a daraboknak, amelyek valamilyen szinten működnek. Ez a szint nagyjából a blöff, a provokáció szintje. Ezzel nincs semmi baj, kell az ilyesmi, a rendszernek oda kell mondani, be kell mutatni. Csak nem mindegy, a nézőknek mit mutatunk (be).

Mert ebből a 11 „filmből” – a Pálfi, a Török Ferenc, a Kocsis Ágnes és a Szabó Simon rövidkéjén kívül – nemigen van amit értékelni. Máris egy nézhetetlenség határát súroló valamivel kezdődik, a Jeles Andráséval, ami leginkább elsőéves filmiskolánk első nyári gyakorlatára emlékeztet: akvárium előtt ülő arcok ismételnek egy szintagmát, néha lassítva, néha nem. Mészáros Márta még a ebben a filmsuliban is megbukna: végtelenségig lassított képeken látunk három nőt, amint egy folyamatosan üvöltő csecsemőt pakolásznak, kukába, inkubátorba etc. Ha az elérni kívánt érzés a fájdalom volt, akkor sikerült – fáj ez a „film”, csak másképp: leginkább a szemeknek és a füleknek. Forgács Péter legalább elővakart valahonnan egy döglött kecskét és azzal provokál. Az első pár frame erejéig még működne is a blöff, aztán fárasztó lesz. Nagyon fárasztó. De hát – már megint – biztosan ez volt a kívánt hatás.

A kevésbé kínos filmek között van a Fliegauf Benedeké (tejútosan, pár hosszú snittben mutat be egy lepattant világot), a Siroki Lászlóé (falu képeire városi hangok kerülnek és viceversa), a Salamon Andrásé (Magyarország-imázsfilmet parodizál periférián élő emberek szomorú arcaival) és a jó öreg Jancsóé, aki mintha életművének utóbbi szakaszából venne egy darabot – egy helyszínkeresés kellős közepén vagyunk, hosszú fahrt, táncolás, és aztán megszólal maga az alkotó: itt nem forgatni, hanem ordítani kell. Ez mondjuk igaz. Csak az ordítás találjon célba.

Az egész kellemes meglepetések közé tartozik a Szabó Simoné, aki a munkakeresés nehézségeiről készített egy rövidet, a csak rá jellemző rögrealista stílusban (egy dunai panoráma keveredik egy szopással); a Pálfié, aki amolyan tarantinósan, viccesen egy fiktív főcímet és egy stáblistát mutat mindössze; a Török Ferencé, aki pályaindító filmjére, a Moszkva térre reflektál azzal, hogy visszatér az immár Széll Kálmán nevét viselő helyre és elegánsan szívatja az aktuális hatalmat; valamint a Kocsis Ágnesé, akié az egyetlen kerek történet a 11 közül: igaz, hogy nagyon hatásvadász (De Sica is megirigyelhetné), de szinte egy egész sorsot megismerünk a pár percből. Egy hajléktalan nőről és a kutyájáról szól (mondom, hogy nagyon De Sica-szerű), a hajléktalanok ellen irányuló embertelen törvényeket kritizálja. Van eleje, közepe és vége, önmagában is működik.

Ez a 11 ember Tarr tervei szerint a magyar film sokszínűségét és életképességét jelentené. Sokszínűnek sokszínű is, csak egész egyszerűen nem működik. Ezt lehetetetlen filmként értelmezni, de blöffnek sem mindig jó. A Berlinálé igazgatója viszont megígérte, hogy le fogják vetíteni. El is hiszem: vetítettek ott már gyenge filmet csak azért, mert politikailag fontos volt.

Támogass egy kávé árával!
 
Final Cut – Hölgyeim és uraim

Final Cut – Hölgyeim és uraim

Színes és fekete-fehér melodráma, ismeretterjesztő, 84 perc, 2012

Rendező:
Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

9

A látogatók szerint:

9 (1)

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik kilencvenes évekbeli filmnek kellene már egy folytatás?

Szavazó

Melyik kilencvenes évekbeli filmnek kellene már egy folytatás?

Friss film és sorozat