A bőségesnek és következetesnek kis jóindulattal sem nevezhető magyar filmes szakkönyvkiadás tavaly őszi meglepetése Kömlődi Ferencnek az amerikai némafilm történetéről írt kötete volt. Az inkább a technokultúra egyik hazai apostolaként számon tartott szerző (Fénykatedrális – Technokultúra 2001 című kötete szűk fél évvel ezelőtt jelent meg) az „amerikai néma múzsa" történetét még pár évvel ezelőtt írta meg, és ha a centenáriumot le is késte, az ezredfordulóra még épp időben érkezett a kötet.
Hogy mi köti az ezredfordulóhoz a némafilm gigászait? Kömlődi szerint ezernyi szál. A szerző ugyanis nem múzeumi relikviaként tekint a filmtörténetre, véleménye szerint az amerikai mozi diadalmas történetét a kezdetek elemzésével lehet a legjobban megérteni. Kötete egy elszánt filmrajongó tanúságtétele arról, hogy a némafilm ma is eleven és izgalmas korszak. Kömlődi nem akar elméleteket gyártani, egyszerűen imádja az amerikai mozit, és az élményeit akarja megosztani az olvasókkal. Esszéisztikus, anekdotázó, olvasmányos filmtörténetet írt, amelyben a magas kultúra nevében az amerikai portékát elvből elutasító értelmiségi elit, illetve a néma, öreg és fekete-fehér filmeket reflexből messzire kerülő, a multiplexeket azonban zsúfolásig megtöltő fiatalok között próbálna közvetíteni. Hollywood hőskora és előtörténete pedig kiválóan alkalmas erre a célra. Tele van példaértékű hősökkel (a „nyelvtant teremtő" Griffith, a „nyelvtant forradalmi tematikával gazdagító" Stroheim) és zajos botrányokkal (az édes, pezsgőző, bűnös húszas évek orgiái és kicsapongásai), egyszóval csupa kaland és patina.
Kömlődi szívesen és lelkesen kalandozik a géniuszok, sztárok és titkok birodalmában. Vannak kedvencei, de az igazi kedvence a mozi maga. Finom, élvezetes miniesszéket ír a burleszkről, Griffithről és zseni-társairól, ám közben egyensúlyt is tart, nem feledkezik meg a kismesterekről, a hollywoodi mítosznak ezekről a csendes munkásairól sem. Aprólékosan tárgyalja a legfontosabb filmeket, de igazán elemében akkor van, ha egy-egy rendező, producer vagy sztár portréját kell megrajzolnia. Kötetében az egyéniség kultusza támad új életre, a „Nagy Emberek" mozgatják a világot és arcot kap a filmipar. A hangsúlyok mégis itt csúsznak el kissé: a stúdiórendszer, a hollywoodi gépezet kialakulása és formálódása olykor eltűnik a háttérben. Pedig az amerikai mozi mítosza legalább annyira a stúdiórendszer működésében, mint a legendás filmekben és kultikus hősökben rejlik. Nem is beszélve arról, hogy a nyolcvanas évek óta a filmtörténetírás fő csapásiránya éppen az amerikai filmipar briliáns működésének leírása volt. Ráadásul még csak azt sem mondhatjuk, hogy a történetnek ez a fejezete ne lenne izgalmas és élményszerű: az alapító atyák (a Warner testvérek, Sam Goldwyn, William Fox és társaik) tevékenysége igencsak megért volna néhány oldalt ebben a monográfiában.
Kömlődi kötetében az az érdekes, hogy a Hollywoodot, a filmipart, a műfajiságot „rehabilitáló", megértő kortárs szemléletet a hatvanas évek szerzői mítoszával ötvözi. Plasztikusak és látványosak a hősei, de elmosódnak mögöttük azok a struktúrák, amelyek pedig legalább ennyire fontosak és érdekesek lennének. (Szerencsére a másfél évvel ezelőtt megjelent Oxford Filmenciklopédia amerikai filmes fejezetei legalább ezen a téren, a gyártástörténet és az intézményrendszer tekintetében naprakész és jól használható segédletet jelentenek.)
Nem egy tudományos szakmunka kritériumait akarom persze „leverni" ezen a köteten. Kömlődi jól mozog választott műfaja keretei között, szellemesen és pontosan elemez, a hiányai azonban éppen ezért fájdalmasak. Sem névjegyzék, sem filmmutató, sem szakirodalmi lista nincsen a kötetben, és ez nemcsak a filmtörténet elszánt kutatóit zavarhatja, hanem a mezei olvasókat is. Kömlődi fejezetvégi jegyzetei ugyanis általában tömör életrajzok, tele évszámokkal és filmlistákkal. Ezt a részt szívem szerint külön biográfiai blokkban olvastam volna, névmutató hiányában ugyanis elég nehéz rákeresni egy-egy személyre vagy filmcímre. A szakirodalmi lista már más kérdés, az belterjesebb probléma. A Kömlődi által használt irodalom (elsősorban angol és francia folyóiratcikkek, tanulmányok és monográfiák) a jegyzetapparátusból rekonstruálható, mégis kár elfelejtkezni azokról az olvasókról, akik esetleg mélyebben is elmerültek volna egy-egy témában vagy alkotói életmű részleteiben. (És ha nem a szerző, akkor a szerkesztő pótolhatta volna ezeket a hiányokat.) Aprómunkának tűnik mindez, csakhogy nehezen elképzelhető a magyar filmtörténetírás (vagy legyünk kevésbé nagyot mondók: filmes kritikai élet) feltámadása a szakmai kommunikációnak ezen gesztusai nélkül.
Sajnos a kötet külcsíne is hagy maga után némi kívánnivalót. Az mondjuk heves szívdobogással tölt el, hogy a borítón egyik legnagyobb kedvencem, a szomorú bohóc, az abszurd humor géniusza, Buster Keaton vágja a fapofát; de a minimalista tipográfia vagy a rossz minőségű és csekélyke fotóapparátus már jóval kevesebb örömet okoz. Tudom, ez elsősorban pénzkérdés, de ha amúgy is csak nagyritkán jelenik meg egy-egy filmtörténeti munka, akkor annak legalább a kivitelezése kicsivel több figyelmet érdemelne.
