„Megmondtam, hogy sosem térek vissza” – mondja elhaló hangon a Robert De Niro alakította Neil McCauley a Szemtől szemben (Heat) című film emlékezetes zárlatában. S bár az 1995-ös gengszterklasszikus bűnöző-főhőse az Al Pacino-figura általi meglövetése után speciel a börtönre gondolt, sok mindent bele lehet magyarázni e végszóba.
Mint tudjuk, Robert De Niro és Al Pacino sem A keresztapában, sem a Heat-ben nem játszott „együtt” a szó szoros, fizikai értelmében: jeleneteiket más-más helyszíneken forgatták, vagy – mint az utóbbiban – csupán a vágóasztalon kerültek „szemtől szembe” egymással. A Righteous Kill című 2008-as darabban viszont nem pusztán hajlandóak voltak egyazon képkompozíción belül megjelenni, de – látszólag – egymás szövetségeseit is alakítják. S mielőtt bármit is mondanánk a Jon Avnet rendezte, újabb közös produkcióról, jegyezzük meg némi malíciával: a két színészlegenda együtt szerepeltetése eleve minimális kockázati tényezőt jelent a mozgóképes végtermékre nézve, hiszen – bocsássák meg ezt az elfogultságot – az együttműködés akkor sem sülhetne el különösebben rosszul, ha egyébként alig tennének mást, mint hogy időnként jelentőségteljesen és komoran néznek egymásra, miközben a revolvertáskájukkal babrálnak. Ennek tudatában és fényében érdemes – és lehet – élvezettel megtekinteni a Righteous Killt.
Ez véletlenül sem jelenti azt, hogy a film készítői ne igyekeztek volna legjobb tehetségük szerint összehozni egy nézhető produkciót – de ott gonoszkodik bennünk az Énke, hogy mi maradna ebből a történetből, ha kivonnánk belőle a Pacino–De Niro-esszenciát, és nem afféle jutalomjátékként próbálnánk tekinteni rá. Nos, egy viszonylag szokványos zsarutörténet, amely aligha éri el a Coppola- vagy Michael Mann-klasszikusok epikus/eposzi magaslatait; bár számos elhasználódott toposzt aktivál (pl. tettrekész, bátor zsaruk küzdelme a puhány, akadékoskodó rendőr-bürokratákkal), egyáltalán nem érdektelen, ahogyan a rendező – tudatosan vagy kevésbé tudatosan – megteremti a különböző műfajelemek összhangját, úgy, hogy a film szerkezete mégsem hull darabjaira. Ráadásul egy olyan típusú filmnyelv – gyors vágások, távolról halványan „gájricsisnek” tűnő akciódramaturgia – felhasználásával, amely a két központi karakter számára nem tűnik a legmegfelelőbbnek – mégis összeáll, sőt képes kellemes meglepetésekkel is szolgálni. Van két, nyugdíjazás előtt álló rendőrtisztünk, Turk (De Niro) és Rooster (Pacino), akik partnerek, tehát – bizony, bizony – a törvénynek ugyanazon az oldalán állnak. Amúgy két külön világ: Turk lobbanékony, örökké nyugtalan, az igazságtalanságra elemi erejű felháborodással reagáló nehézfiú; Rooster kiégett, már-már a cinizmusig szenvtelen figura (nehezen fér össze ezzel hívő katolikus világnézete, de nem ez az egyetlen következetlenség a filmben).
Egészen sokáig képes voltam elhinni azt, hogy a sztori lényegi mozgatórugója az a drámai feszültség, amely éppen a két karakterhez kapcsolódó, eltérő lélektani vonzatok ütközéséből, „összjátékából” fakad, s ez az egész filmes felépítmény legfontosabb pillére. Hogy itt az a kérdés boncolódik képkockáról képkockára, hogy meddig mehet el az ember az önkényes igazságtevésben, meddig veheti át Isten helyét, hogy az ne váljon Isten és embertársai számára nem tetszővé – valami balga pszeudo-metafizika. Merthogy van egy sorozatgyilkos, aki büntetés nélkül maradt bűnügyeket torol meg (áldozatai kivétel nélkül szánalomra méltatlan, sötét gazfickók), azt tudjuk, sőt egy idő után azt is, hogy ez az igazságtevő a rendőrség kötelékében dolgozik. Azt is nagyon erősen sejteni véljük, hogy kicsoda – a főhős-páros egyike –, és sejti ezt két fiatal nyomozó kollégájuk is. Bájos dolog, hogy gyilkos rendőrünk minden esetben alkalmi versikét hagy a tett helyszínén, ámbár amikor a zsaruk arról értekeznek gyúrás közben, hogy jambusokban íródott-e a négysoros vagy sem, a film hitelességfaktora némiképp lecsökken.
A pszichologizáló-drámai jelleget erősíti az is, hogy bepillantást nyerhetünk az NYPD-n belül fortyogó, elfojtott feszültségek és indulatok katlanába. Mert miért is lesz az ember fiából rendőr? „A legtöbb ember tiszteli a jelvényt. De minden ember tiszteli a fegyvert” – az önbíráskodás öröme, végeredményben. S csak a vége felé kezdjük sejteni, hogy ez a történet is „csak” a rejtélyről szól, a jól időzített csattanóról: a film a végére visszazökken az elfeledni látszott krimisémába. Még akkor is, ha a megoldódott rejtély mögött lévő motiváció nem is áll a legbiztosabb lábakon – gyengécske alapozású fordulat, mi tagadás –, az egyébként jól felépített bűnügyi történet logikája mégis elszédít, és előcsalja az addig lappangó „aha!”-érzést a nézőben.
S annyit még áruljunk el, hogy De Niro ezúttal revánsot vesz Al Pacinón a Szemtől szemben zárlatáért. És bármilyen rutinosan teszik is ők ketten a dolgukat, az élmény mégsem marad el, hiszen – nem győzzük hangsúlyozni – akkor sem képesek csalódást okozni, ha épp nem csinálnak semmit, csak komoran néznek egymásra, vagy egyszerűen hallgatnak, és szótlanul kimúlnak a világból.
