Egy bizonyos mennyiségű romantikus film megtekintése után lassan már biztos (elméleti) módszert lehetne kialakítani a szerelem megtalálására. Joel Hopkins filmje legalábbis ezen elv szerint készülhetett, hiszen olyan ritmusban és szerkesztésben mutatja meg két ember szükségszerű egymásra találását, ahol a véletlennek már véletlenül sincs szerepe.
A film elején még finomabb eszközökkel operál a rendező: első képkockáin Harvey Shine (Dustin Hoffmann) zongorán játszik, diegetikus zenéje aláfestőjévé válik Kate Walker (Emma Thompson) reggelének. Egy óceán választja el őket ekkor még egymástól, de valami már most szövődni kezd közöttük. Később a finomság kikopik, helyette a párhuzamos montázsok robosztus jelenléte lesz az egyetlen kifejezőeszköze a szükségszerűen véletlen találkozásoknak. Mindez olyan erőszakosan mutatja meg a két főhős sorsát, hogy lépésről lépésre kiszámíthatóvá válik, és ez egészen az utolsó percig tart: mindketten sanyarú helyzetből indulva szépen közelednek, találkoznak, kis csábítgatás után szerelembe esnek, majd valami eltéríti őket egymástól, de minden megoldódik és megint szerelem, őszi lombkoronák alatti séta, daruzás felfelé, stáblista.
Az egyszerűség, mely lehetne Hopkins művének érdeme is, itt csupán a történetét jellemezi (azt is inkább szegényíti), a cselekmény kliséhalmaz marad, a jelenetek túl célszerűek, túlságosan egyértelmű nézői élményt próbálnak kelteni (Kate sikertelen randija mintha nem is róla szólna, hanem csak újabb lépcsőfoka lenne Harvey felé vezető útjának, némi felületes jellemábrázolással). Minden sablon egyfelé mutat, az öregedő tévéreklám-zeneszerzőnek, és a szintén korosodó repülőtéri közvéleménykutatónak jóformán esélye sincs másra, mint egymásba szeretni. Az író-rendező pedig két főszereplőjének adja át filmjét, akik hátukra kapják, játszanak, és kihoznak belőle mindent, ami értékelhető (szerencséjére Dustin Hoffman és Emma Thompson állt a kamera elé). E két karakterbe, különösen Hoffmanéba szorult némi érdekesség ezen túl is. Sőt, a felszínen ki nem bontakozó, mögöttes történetük akár sokkal izgalmasabbá válhatott volna, ha nem terítik rá e romantikus egyenköntöst.
Közelebbről nézve Harvey Shine nem az a csetlő-botló, kedvesen ügyetlen öregember, aki sok magányos év után rábukkan jól megérdemelt szerelmére. Sorsa, bár kevésbé tisztázott, valószínűleg önkezűleg alakult így (legalábbis családjával való viszonyát tekintve). Magányos, öreg (bár igen jól tartja magát), állását elvesztette, lánya esküvőjére utazik Londonba, a családtól elválasztva, szállodai szobába költöztetik, a menyasszonyt pedig mostohaapja kíséri az oltárhoz; kissé megalázzák néha, olykor ő is saját magát. Siralmas helyzetéből (mint mindig) csak a Nő mentheti ki, Kate, akivel a reptér bárjában ismerkedik össze. Harvey beemeli őt saját életébe, rámenősen töri fel Kate (sok csalódás következtében) zárkózott viselkedését, s bár a nő van otthon, mégis a férfi kezdi el uralni a terepet, „kierőszakolja” megmentését, amit Kate meg is tesz.
Az utolsó esély, melyre a film eredeti címe (Last Chance Harvey, kb. Utolsó esély, Harvey – a szerk.) utal, nem csupán szerelmi életének újrafelfedezése, hanem utolsó esélye arra, hogy rendezhesse kapcsolatait, megtalálja boldogságát, vagyis hogy utoljára képes legyen megváltoztatni az életét. A tét tehát több, mint a szerelem, a cím is erre utal, a film azonban szépen elkeni mindezt. Nem emeli ki sem Harvey hibáit, sem a szerelemnek ezt a kissé önzőnek tűnő, de mindenképpen kétirányú és tulajdonképpen hasznos aspektusát. Hopkins túl könnyen adja művét, két idősödő ember szerelméről beszélne (ha merne), melynek kimenetele már más, mint fiatal társaik összejövünk-szakítunk játéka. Nem használja ki lehetőségeit, sem színészeit, cselekményébe pedig (hogy némileg egyenlőnek tűnjön a két főkarakterére szánt idő) olyan szálat csempész (Kate anyjának félelmei a lengyel szomszédtól), mely se nem szükséges, se nem humoros, és a nő jellemét sem színesti.
A Szerelem második látásra inkább sajnálatra, mint egyértelműen rosszallásra méltó film lett, a fényképezés, a helyszínek, az alakítások és még a sztori is mind a helyükön álltak, jobb íróra és rendezőre várva.
