Párhuzamok és ellentétek érdekes játéka James Gray második Aranypálmára jelölt, első César-díjas filmje, a We Own The Night. Az amerikai független filmes forgatókönyvíró-rendező harmadik munkáján Coppola filmes világa köszön vissza, ugyanakkor önkéntelenül felmerül a kérdés: nem keverednek-e bele önéletrajzi elemek is?
Főszereplőnk ugyanis anyja nevét használva Bobby Greenként mutatkozik be, a film elején megismert, az unokáit imádó, szeretnivaló klubtulajdonos Marat Buzhayev pedig orosz bevándorló, akárcsak James Gray nagyapja. Talán ennyiben ki is merül az önéletrajzi vonatkozások sorozata, a főszereplő kalandjai azonban egyre bonyolódnak.
A népszerű Bobby Green (Joaquin Phoenix) ügyesen vezet egy brooklyni klubot. Van egy bombázó barátnője (Amanda Juarezt a kubai–amerikai szépség, Eva Mendes alakítja), és a klubtulajdonos családja saját gyermekként-testvérként szereti. Karrierje lendületesen ível felfelé: az öreg Buzhayev újabb befektetést tervez, amely kedvenc alkalmazottjának előléptetését is jelentené.
Teljesen más világban, de Bobbyéval párhuzamosan látszik alakulni testvére, Joe Grusinsky rendőri pályafutása: a rendőrapa (Robert Duvall) büszkesége, egyre nagyobb megbecsülésnek örvend a kollegái között. Feladata éppen egy orosz kábítószerbanda, Vadim Nezhinski és csapata lefülelése. Bobby az „éjszaka ura”, Joe az éjszakába akar betörni, ezért apjuk tanácsára lenézett testvére segítségét kéri – aki nem hajlandó az általa lenézett rendőröknek kémkedni.
Hosszú bevezető után, a film egyharmadánál történik meg az az esemény, amely a két testvér életét felforgatja: egy sikertelen razzia után Joe-t meglövik – alig éli túl –, Bobby pedig munkaajánlatot kap az orosz maffiózótól, Nezhinskitől, aki ettől kezdve közös ellenség lesz. Bobby váratlanul megtörik, jelleme alaposan megváltozik: hajtja a bosszúvágy testvéréért, és retteg apja, majd később a barátnője életéért is.
Könnyen belelendülhetnénk a teljes történet elmesélésébe, de megfosztanánk olvasónkat egy jól sikerült bűnügyi film izgalmaitól. A We Own the Night első egyharmada talán nem a legeredetibb: a nyomozós tévérosozatokba rögzült kliséket helyezi egymás mellé, és láttunk már a család fekete bárányából hőssé emelkedő főszereplőket is. A cselekmény egy része is könnyen előre látható: a film közepén lecsukott gonosztevőnek muszáj megszöknie, és a rendőrpapának is egész biztosan el kell esnie, amint megígéri a fiának, hogy mindig vigyázni fog rá. Szerencsére nem lehet minden bonyodalmat előre kitalálni: sejthetjük, hogy a sokat keresett kábítószer végig az orrunk (és Bobby orra) előtt hever, de nem találjuk ki, hogy hol. Ugyanakkor megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a We Own the Night tartalmazza az utóbbi évek egyik legszebb üldözésjelenetét – nem az autós vágtára és lövöldözésre gondolok, hanem arra a másikra, a nádasban.
A közhelyektől könnyű eltekinteni, hiszen az ügyesen kezelt feszültség magával sodorja a nézőt. Érdekes apróságok a már említett, szereplők közt „feszülő” párhuzamok és ellentétek – a kegyetlen kábítószer-kereskedő orosz és Dávid-csillagot visel a nyakláncán, ellenfele, Bobby (és egész családja) a szintén szláv hangzású Grusinsky nevet viseli, és ők is izraeliták. Joe rendőri pályafutása akkor lesz kétséges, amikor Bobby egyre közelebb kerül a rendőrséghez. A sort folytathatnánk, de annál többet ér az összefüggések felfedezésének öröme.
A We Own the Night különlegessége a stílusa: az, ahogy a film noir mozgóképes hagyományait végtelen természetességgel ülteti át saját világába. Bár nem találunk benne gonosz, korrupt rendőröket, és a végzet asszonya barátnőről is hiába várjuk, hogy lehulljon a lepel, kiderüljön, hogy az oroszoknak dolgozik – bűne inkább csak ügyetlenségre vall. Következetes azonban az a neonoir képi világ, amelyben az alkotók elhelyezték az eseményeket: a film nagyrészében – az utolsó, feszültséget tetőző jelenetig – éjszaka van, illetve klubok belsejében, nyirkos alagsorban vagy sötét, semmibe vezető, szűk folyosón követhetjük a hőst, aki alatt egyre jobban inog a talaj. A kamera olykor különös szögekből mutatja a bűnözőket, a világítás pedig élesen kiemeli az arcéleket vagy a falak anyagszerűségét. A noir-dramaturgia azonban szertefoszlik a film vége felé, az utolsó képsorok inkább valamiféle háborús akciófilm hősének a felemelkedésére emlékeztetnek. Bár a zene is a giccs fele hajlítja a tetőpont-jelenetet, a film mégis tovább egyensúlyoz ezen a vékony határon: a happy end nem lehet teljes.
Mindenképpen figyelemre méltó film, megéri megnézni. És vajon milyen lesz James Gray következő munkája, a posztprodukció fázisában levő Two Lovers, amelyben Joaquin Phoenix mellé most egy szőke szépséget, Gwyneth Paltrow-t állította a rendező?