Csoda történt: az Európai Filmakadémia vezetősége felébredt álmából és beismerte, hogy az európai film igenis válságban van. Megerősítette e revelációt az idei harmatos felhozatal is. Michael Haneke és Tudor Giurgiu győzött, Till Attila vesztett a Málta szigetén rendezett ceremónián.
Jelmezbe öltözött lovagok tartják a fáklyákat a gála helyszínén, mely egy középkori kórházból átalakított konferenciaközpont. Málta szigetén vagyunk, ahol Hollywood legnagyobb szuperprodukcióit forgatta (Popeye, A kincses sziget kalózai, Gladiátor, Trója stb.).
Az „ember embernek farkasa” témát életművén következetesen végigvivő Haneke talán az utolsó tabut ragadta meg az Arany Pálma-díjas Szerelemben: a testi-szellemi leépülés szorításában válságba kerülő (házastársi) szerelmet és (szülő-gyermek) szeretetet. A rendre filmremekekkel előálló Hanekének meglehetősen vontatott filmje ez. A témában éppen nemrégiben alkotott sokkal hatásosabb, meghatóbb dolgozatot az elsőfilmes Amir Manor Izraelben (Epylogue), de mivel nem sztárrendező, műve sokkal kevesebb figyelemre számíthat, mint Hanekeé.
Az osztrák mester diadala az EFA-ceremónián nem okozott nagy meglepetést. Ugyanakkor kissé visszatetsző, hogy aki a földi létet siralomháznak ábrázolja filmjeiben, kiegyensúlyozott, boldog házasságban él, és a feleségének köszöni meg a díját. Ja kérem, így könnyű fújolni a világot!
Díjátadóként Sir Michael Gambon bebizonyította, hogy unalmas ripacs: nem volt képes méltató beszédet kigondolni Helen Mirren (A királynő, Az ajtó) köszöntésére, holott ez szakmai etalon. A színésznő könnyekig hatódva emlékezett ifjúkorára, amikor a sok hollywoodi filmélmény után Antonioni A kaland (1960) című alkotása döbbentette rá, hogy az európai filmekben milyen mélyreható erő van. Ezért igyekszik mindig eleget tenni európai felkéréseknek – bár egyre nagyobb igény van rá Hollywoodban (férje, Taylor Hackford is ott él).
Köszönőbeszédében Thomas Vinterberg úgy benyalt az akadémiát elnöklő Wim Wendersnek, hogy azt a jó jegyre gazsuláló eminens diák sem tehette volna jobban. (Felidézte, hogy életében először 20 éve nyert a müncheni fesztiválon, méghozzá a Wendersről elnevezett díjat, s ő a kedvenc filmese.) Az exdogmás rendező a gyermekmolesztálással valótlanul megvádolt férfi történetével a dán mozi hagyományát követi: erkölcsi kérdéseket vizsgál az emberi kapcsolatokban.
Az Ingmar Bergman által alapított akadémia gáláját a britek elkerülik, a franciák sem igazán pénzelik, pedig két nagy „filmnemzetről” van szó. Jobb híján Wenders belterjes bulija marad a gála. Míg az Oscaron a dokumentum- vagy rövidfilm-kategória szobrát is világhíresség adja át, itt hasonlóról álmodni sem lehet. Ez volt a 25. jubileumi gála. Hollywoodban ilyenkor 70 régi díjazottat trombitálnak össze a színpadra (mint tették azt 1997-ben). Itt nem.
A szavazásban „klikkek” dominálnak: Szabó mesélte nekem néhány éve, hogy egy-egy hangadó figura (olasz hölgyet említett, nevét most inkább fedje jótékony homály) képes viszonylag népes szavazótábort befolyásolni. Azt pedig hét pecsétes titokként kezeli az elnökség, a tagságból hányan vannak az aktív szavazók.
Nem váltotta díjra jelölését Till Attila rövidfilmje, a kolozsvári TIFF-en 2011-ben vetített Csicska, pedig a fiatalkora óta filmrendezőnek készülő sztárműsorvezető el is jött Máltára. A Csicska a nézőt a vidéki prolik életébe döngölő, emberi kegyetlenkedésekben dagonyázó magyar művészfilmek (igencsak hervasztó) hagyományát eleveníti fel – de minek is? (Grünwalsyktől, Szomjastól láttuk már ezt százszor, Fehértől és Tarrtól pedig ihletettebb költőiséggel).
A Vajna-féle budapesti Nemzeti Filmalap képviselői is VIP-vendégek voltak a gálán, és tárgyalni kezdtek az akadémiával arról, 2014-ben a magyar fővárosban rendezzék a díjátadót. Ha összejön, becslések szerint legalább kétmillió euróba kerülne a felhajtás.
Emmanuelle Riva vírust kapott és lázasan nyomta az ágyat, Trintignant videóüzenetet küldött, Bertoluccit kerekesszékben tolták be. A maestro köszöntése – ami a cannes-i Tiszteletbeli Arany Pálma díj utáni repetázás – történelmi pillanatnak érződött. A 73 esztendősen is huncut mosolyú Bertolucci legalább 40(!) éve, a 70-es évek vége óta nem készített igazán átütő erejű művet (talán az Oltalmazó ég kivételével). Olyan avítt ereklye ő is, mint az európai mozi, habár új mozifilmjében az internetfüggő fiatalságot próbálja megérteni (Me and You). A Tavianik is iparkodnak, hiszen twitteren komnunikálnak és negyvenes-ötvenes rabokat filmeznek – bár a Caesar Must Die-nak inkább a tévéképernyőn lenne a helye. A 83 esztendős Vittorio és a 81 éves Paolo a közönség soraiban valószínűleg úgy érezték, kiszúrtak velük. Berlini Arany Medve-díjuk mellé nem zsebelhették be a Félix utódát – az Európai Filmdíj ugyanis Félix díjként indult, Szabó István javaslata alapján (az Akadémia néhai alelnökeként tanáráról – az ugyancsak beszervezett besúgó – Máriássy Félixről nevezte el a díjat).
Rövidfilmesként kapta meg a szobrot Tudor Giurgiu, aki beszédében arra kérte a román kormány illetékeseit, hogy támogassák a román filmet.
Ez volt az első EFA-gála, ahol az interjúklippekben már nyíltan beszéltek arról: az európai mozi bajban van, a közönség nem nézi. Eddig mindig ment az önfényezés. Szabó István találta fején a szöget, övé volt a legfontosabb megállapítás: „Vesztesekről szólnak a filmjeink” – mondta az egyik bejátszásban. Wenders a mozi „gyógyító erejéről” szónokolt. De ennek nyoma sincs. Nem véletlen hát, hogy – a gálát németes „humorával” immár több éve el-elrontó műsorvezetőnő – Anke Engelke legtalálóbb poénjai arról szóltak, a legjobb film kategóriában jelölt alkotások milyen lehangolóak. (Kivétel az Életrevalók, mely üdítően hat e mezőnyben, ám rejtély, mit keres a legjobbak között, hiszen forgatókönyve elég lagymatag és tulajdonképpen csak a színesbőrű főszereplő fenomenális, lehengerlő személyisége miatt figyelemreméltó a film.)
A gála után diszkó várta a ceremónia 1000 fős közönségének energikusabb tagjait. Tudor is ropta a DJ mixeire, akárcsak e sorok írója. Elvégre ez is csak egy buli. Hajnali háromkor-négykor a teljesen elnéptelenedett, síri csöndbe burkolózott Valletta sikátoraiban botorkálhattak vissza hoteljükbe a spicces vendégek, hogy jobb új évet reméljenek az európai mozinak.
