Hét rendezőt, illetve képzőművészt – akár egy modern mesében – felkértek, készítsenek egy-egy rövid pornófilmet. Szegény Pasolini, ha ezt megérhette volna!
A projekt lényege, legalábbis úgy tűnik, bemutatni azt, hogy hogyan viszonyulnak a kortárs rendezők és művészek a pornóhoz. Ilyen felkérésre nehéz nemet mondani, a hét film el is készült, kétórás anyaggá állt össze (dehogy állt, inkább csak összedobták), és ez lett a Destricted, amit amolyan art-pornóként kell elképzelni, bár elég nehéz meghatározni, hogy mit is fed ez a kifejezés. Legegyszerűbb azt mondani, hogy míg a hagyományos pornó jól ismert sémák és sorrendek szerint épül fel, az art-pornóban megvan ugyan a szexuális aktus explicit bemutatása, de nem követi a hagyományos sémákat, hanem saját szabályokat állít fel a rendezői intenciónak megfelelően.
Kérdés, hogy a pornó műfaja mennyire engedi magát esztétikai szintre emelni, ugyanis itt erről volna szó. Lehet-e úgy ábrázolni a koituszt, hogy az az ítélőerőnek szóljon, és ne a férfi néző hímvesszőjének? A Destricted tanúsága szerint lehet, csak éppen arról nem tud meggyőzni, hogy érdemes.
Matthew Barney Hoist című filmje például azt mutatja meg, hogyan lehet egy bulldózerrel szeretkezni (persze nem szeretkezés ez, hiszen pornóról beszélünk, de az ideillő szót nem írhatom le). Egy csarnokban felfüggesztett hatalmas, sáros bulldózert indítanak be, és a gép nedves-agyagos tengelye pörögni kezd. A meztelen fiatalember hozzá-hozzádörgöli a péniszét ehhez a forgó tengelyhez, és ettől erekciója támad, majd eljut az ejakulációig. Ember és gép szexuális viszonyát sokkal cizelláltabban és érdekfeszítőbben mutatta be Cronenberg a Karambolban, a Hoist ehhez már nem tud hozzáadni semmit, elvenni viszont annál inkább.
A House Call (Richard Prince rendezése) ennél is érdektelenebb. Egy hagyományos, 70-80-as évekbeli pornófilmet látunk, aminek van ugyan némi sajátos varázsa, ám ez nem Prince-nek köszönhető. A kép igencsak zajos, olyan mintha a kamera egy tévé képernyőjét filmezné. A nagymellű nő rosszul lesz, segítségért telefonál, és mint tudjuk, ha egy nőt az ájulás környékez, minden vágya, hogy orálisan kielégíthesse orvosát. Semmitmondó mű, még csak tisztelgésnek sem nevezhető a régi idők pornója előtt. Persze bele lehet magyarázni, hogy ez egy borgesi gesztus (lásd Pierre Menard, a Don Quijote szerzője), de nem hiszem, hogy ilyen magasságokban kellene kutatni a film mondanivalója után.
Sokkal jobb, noha igazán eredetinek nem nevezhető, a Sync című film a Demolition Man rendezőjétől. Marco Brambilla úgy tűnik több száz szexjelenetet vágott össze egy háromperces őrült futammá úgy, hogy a villanásnyi jeleneteket „téma", azaz pozitúra szerint csoportosította. Ebből a filmből látszik igazán, mennyire korlátozott a szexről való filmes beszéd nyelve. Az Utolsó tangó Párizsban híres földön ülős szeretkezése csak egy a több tucat hasonló között.
Az Impaled című szegmens a leghosszabb (kb. fél órás) és számomra egyben a legérdekesebb is. Larry Clark korábbi filmjeiben is hangsúlyos szerepet kapott a szexualitás témája (ezek közül a csúcs a Ken Park), és amit itt megmutat, sok szempontból rokonítható azzal, amivel eddig foglalkozott. Ebben a dokumentumfilmben megelevenedik a porn-generation: előbb egy castig során a rendező (legalábbis egy hang) tizennyolc-húsz éves fiúk közül kiválasztja a film főszereplőjét, majd ezután a kiszemelt srác tesz fel kérdéseket különböző pornószínésznőknek, és ő választja ki, melyikkel szeretne szerepelni a filmben. A kérdések és válaszok során rengeteg mindenre fény derül a fiatalok szexuális vágyairól, frusztrációiról, a pornószínésznők motivációiról, de egyik leglényegesebb és legtanulságosabb felismerés az, hogy a pornófilmek határozottan befolyásolják a fiatalság szexuális énképét. Vagyis a pornófilmeken felnőtt generáció számára ezek a filmek egyfajta etalont jelentenek, úgy gondolják, a szex ideális esetben ilyen, és ha meg akarnak felelni a nők elvárásainak, olyannak kell lenniük, mint egy pornószínésznek. Borotválják magukat, nagyobb péniszt szeretnének, ki akarják próbálni az anális közösülést stb. Larry Clark alkotása az egyetlen valóban elgondolkodtató mű ebből a halmazból, hiszen fény derít arra, milyen torzulásokat okozott a pornó a nyugati szexuális kultúrában. Már azon is érdemes elmerengeni, hogy a fiatal srác miért a legidősebb nőt választja.
A Death Valley (Sam Taylor Wood műve) egyetlen hosszú maszturbálás, mindenféle szempontból. A fiatal férfi letérdel a Halál Völgyében, előveszi harci sípját, és rázza, rázza, rázza, addig, hogy a néző azt kívánja, bárcsak korai magömlése lenne. Mármint a színésznek. Mind közül ez a legunalmasabb film. Mit törődünk mi már a helyszín nyújtotta szimbolikával, amikor az ásítástól a képernyőt sem látjuk.
Marina Abramovic Balcan Erotic Epic című filmje a helyi folklórból gyűjtött össze néhány – főként termékenységgel kapcsolatos – szexuális babonát, és ezt mutatja be élénk színekkel, népviseletbe öltözött színészekkel vagy éppen rövid animációk segítségével. Van benne egy adag humor, egy adag szépség, némi groteszk, vagyis mindent összevetve ez egy tűrhető ízű koktél.
Nem mondható el ugyanez az utolsó szegmensről, amelyet Gaspar Noé jegyez. Címe: We Fuck Alone. Bár sokan zseninek tartják, számomra Gaspar Noé egy idegesítő, nagyot-mondani-akaró, művészieskedő figura, aki arra épít, hogy akkor ő sokkolni fogja a közönséget, és ennek érdekében képes bevetni mindenféle primitív, gyerekes trükköket. Irréversible című filmjének első fél órája alatt például folyamatosan zúg egy mély, földrengésszerű hang, egy olyan frekvencián, mely bizonyítottan hányingert okoz – ez is volt a cél. Szereti, ha a közönség kivonul a moziból (nem baj, ha nem kifejezetten a film miatt), és úgy gondolja, hogy ez teljesítmény. A nagyjából húszperces We Fuck Alone alatt is végig vibrál egy éles fény, hadd okádjon bele a néző a popcornos tasakba, hadd rángatózzanak önfeledten az epilepsziások. Nézhetetlen darab, a szó legszorosabb értelmében.
Végigszenvedve ezt a hét alkotást, és gondolatban visszalapozva eredeti elvárásainkhoz, azt mondhatjuk, hogy Larry Clark az egyetlen, aki mondott is valamit a kortárs szexualitásról, illetve arról, hogy mit jelent(het) ma a pornó. A többi szkeccs megnézése helyett jobban járunk, ha beteszünk a lejátszóba egy nyugat-német pornófilmet, ahol „schulmadchenek" szórakoznak bajuszos vízvezetékszerelőkkel. Állítom, hogy azokban sokkal több a művészet.
