Ha egy amerikai filmben a helyszín egy lepattant külváros, a szereplők pedig ezen porfészek szürke eminenciásai, akkor amerikai független filmet látunk. Öntudatos függetlenek valamiért mindig így akarják bizonygatni, hogy úgy viszonyulnak Hollywoodhoz, mint Brooklyn Manhattanhez. Így Hollywoodé a csinos pompom-lány, aki a legmenőbb focistával kavar – a függetlenek pedig megkapják ugyanezt a lányt, amikor az már felnőtt, takarítónőként dolgozik és a valaha legmenőbb focistával kavar, aki azóta már elvett valaki mást.
De azért ne menjünk olyan messze, hiszen a pénzszagot fogott függetlenek is pontosan tudják, mitől döglik a légy, ami alól a Család Kicsi Kincse producerei sem kivételek, úgyhogy – biztos ami biztos – fogtak egy újabb „sunshine”-filmet (eredeti címeiken Little Miss Sunshine és Sunshine Cleaning), vettek egy különlegesnek nem éppen nevezhető családot, és még Alan Arkint is visszatessékelték a kamerák elé. De hogy azért mégse legyen olyan deja vu érzete mindenkinek, kicsit megkavarták az alapfelállást. Ezúttal a halálon kéne röhögnünk, hiszen az eredeti tervek – meg a film reklámjai – szerint a Tiszta napfény egy fekete vígjáték akarna lenni.
Ennek megfelelően az alapszituáció pontosan olyan, amin normál esetben eszünk ágában sem lenne mosolyogni. Rose (Amy Adams) egyedül neveli kisfiát. A valaha népszerű szurkolólány olyan gazdag nők házait pucolja, akik nálánál sokkal népszerűtlenebbek voltak a suliban, viszont férjhez mentek. Rose-nak ez nem adatott meg, neki csak a gimnáziumi szerelme maradt (Steve Zahn), aki azóta már szeretővé avanzsált a nő életében. Ráadásul ott van a húga, a problémás Norah (Emily Blunt), és az apja (Alan Arkin), aki kétes kimenetelű kereskedelmi tevékenyságet folytat. A kisfiút eltanácsolják az iskolából, Rose-nak pénz kell. Norah is munkanélkülivé válik, így kezdenek új üzletbe, amihez Rose szeretője adta a tippet: bűnesetek helyszínét varázsolják ragyogó tisztára.
És hogy mi a vicces a különböző viselkedészavarokban, az elhibázott életekben vagy a halálban? Röviden és tömören, semmi. Vagy ha az is, ebből a filmből biztosan nem derül ki. Szóval senki ne számítson rá, hogy egy Sírhant műveket kap majd a pénzéért, mert a Tiszta napfénynek csak nyomokban van köze a fekete humorhoz. Szó se róla, vicces pillanat akad a filmben, de döntő többségük a „fehérebb” fajtából való, és az sem az a térdcsapkodós fajta, inkább szelíd és mosolygós.
De még mielőtt úgy tűnne, hogy leírom a filmet, gyorsan hozzáteszem, hogy ez egyáltalán nem baj. A film valóban nem azt nyújtja, amit ígért, de azért az sem rossz, amit kapunk – egy aranyos kis életképet. Nincs nagy karriertörténet, nincs nagybetűs tanulság, de még csak a női magazinok által agyonajnározott titkot sem fejti meg senki – csak egy család van, akiknek pár hétre betekintünk az életébe, akik a nehézségek árán is boldogulnak valahogy, még ha ez a boldogulás ugyanolyan középszerű is, mint ők maguk. Ezzel együtt viszont a Tiszta napfény azon kevés életigenlő filmek sorát gyarapítja, amelyek bőven megélnek saját kedvességükből és amelyeket mindig jó nézni.
Ehhez persze nagyban hozzájárul a szereplőgárda, akik egyaránt jól teljesítenek. Mert ha már nem sikerült egy eredeti sztorit kreálni, legalább annyi szerencséje van az íróknak, hogy jól eljátszható karakterekkel népesítették be művüket, a színészek pedig vannak olyan profik, hogy élnek is a lehetőséggel. Amy Adams most sem hazudtolja meg önmagát, ugyanolyan kellemes jelenség, mint mindig, és képes betölteni a vásznat – már egy jó ideje üde színfoltot jelent az amerikai mezőnyben, főleg a saját korosztályán belül. Mégsem ő a film legjobbja, ezt a címet orrhosszal Emily Blunt nyeri. Egész egyszerűen jól áll neki ez a tinikorból alig kinőtt, lázadó, fura lány, aki jóval mutatósabban hozza az Avril Lavigne-szerű figurát, mint akár maga Avril Lavigne. Aztán ott van Alan Arkin, aki magabiztosan adja a tipikus „Alan Arkin-szerepet”, Clifton Collins Jr. pedig újabb oldalát mutatja meg félkarú boltosként, ami megint csak igazolja, hogy illene már egy nagyobb szerepet kapnia.
Leginkább miattuk érdemes jegyet váltani az új-zélandi rendezőnő, Christine Jeffs amerikai bemutatkozására, de akkor is javallott, ha „csak” el szeretnénk tölteni egy kellemes másfél órát.
