Sok érdeklődő, pörgős program, piros szőnyeg és minden más, ami szükséges, megvolt ahhoz, hogy úgy érezzem, nagy és komoly fesztiválra érkeztem. London amúgy is igazi fesztiválváros, minden sarkon történik valami. A BFI filmfesztivál is beleolvad ebbe a körforgásba díszmeghívottjaival, filmbemutatóival együtt.
A hajnali repülés után kicsit szürkének tűnt London, szemerkélt az eső – a brit fővároshoz asszociált sztereotípiákhoz híven. Kicsi szűk utcák, hatalmas zsongással; igazi szigetország, ahol még az éttermek asztalai is olyan közel vannak egymáshoz, hogy a szomszéd tányérját el lehet érni egy karnyújtással. A tömeggel sodródva a Buckingham-palota előtt tértem magamhoz, ahol épp zajlott az őrségváltás. Egy autóbusz oldalán hatalmas hirdetőfelületen láttam meg először a BFI fesztivál reklámját, a Trafalgar téren pedig már hatalmas óriásplakátok hirdették az esti szabadtéri vetítéseket.
A korábbi filmfesztiválokon szerzett tapasztalataimból kiindulva arra gondoltam, hogy a rendezvény idején az egész város a fesztivál körül forog, ezzel szemben viszont az első benyomásom az volt, hogy a BFI csupán egy kis rendezvény a sok közül, ami Londonban zajlik. Később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van: a Leicester téri mozik előtt például már egy héttel korábban elkezdték Marc Forster legújabb James Bond-filmje, a Quantum of Solance világpremierjének előkészületeit. A bemutató reggelén hatalmas sorok kanyarogtak a téren, és este a környéket sem lehetett megközelíteni. Helikopterek köröztek a tér fölött és rengeteg rendőr vigyázott a biztonságra – nemcsak a szereplőkére és a bemutatóra érkező hírességekére, hanem a filmben főszerepet játszó, itt kiállított autóra is. A díszbemutatót követően egymillió fontos afterpartyt szerveztek, ahol Diana hercegnő fiai is megjelentek.
Az egyik első, a fesztiválhoz kapcsolódó pozitív élményem az volt, hogy még a bőrönddel sétálva a Trafalgar téren, betévedtem a szabadtéri vetítésre, ahol London Loves címmel Londonról szóló, a 20. század elejétől közepéig készült némafilmeket vetítettek. A vásznon megjelent Chaplin, az éjjeli metrótakarító munkások, valamint a londoni villamos utolsó napja. Sokan gyűltek össze a téren, földön, lépcsőkön ülve élvezték az élőzene-kísérettel vetített összeállítást.
A kéthetes fesztiválon október 15–31. között nagyon sok filmet mutattak be, viszont hiába volt három fő helyszín több moziteremmel, valamint több multiplex mozi, mégsem volt elég a hely. Az első csalódás akkor ért, amikor megtudtam, hogy délután fél hét után már egyetlen vetítésre sem kaphatok jegyet. A listák tele voltak, és a várakozók névsorai is hosszúra nyúltak. Így viszont a reggeli parkok és az este kivilágított, nyüzsgő London kárpótolta valamennyire az esti vetítéseket.
A fesztiválhelyszíneket felfedezve kiderült, hogy csak a délelőtti sajtóvetítésekre és a kora délutáni filmekre kaphatok ingyenjegyet az akkreditált belépőmmel. Annak ellenére, hogy így az esti, általam fényűzőnek gondolt vetítésekről lemaradtam, sikerült látnom és hallanom a rangidős kritikusok, újságírók támadó vagy dicsérő szavait, amelyeket a délutáni vetítéseken megjelent alkotóknak szántak.
A fesztivál programját már szeptemberben közölték, viszont a helyszínen derült ki számomra, hogy az mennyire is változatos: volt ősbemutató, Cannes-ban díjazott filmek vetítése, némafilmek, szabadtéri programok és workshopok a versenyprogram mellett.
Ha már nem kaphattam jegyet az esti vetítésre, úgy döntöttem, meglátogatom Európa egyik legnagyobb filmvásznát a londoni IMAX moziban. Az Eagle Eye című amerikai szuperprodukció egyik kora délutáni vetítésére sikerült jegyet vennem, mivel az összes többire már hetekkel korábban elfogytak a jegyek. Az élmény egyedülállóra sikeredett, a film viszont csapnivalóan amerikai. A „nagy testvér figyel” történet első percétől lehet sejteni, hogy mi lesz a vége.
A mozitermek a délelőtti előadások ellenére is szinte mindig zsúfolásig megteltek. A Cinema Europa programban vetítették Mundruczó Kornél Delta című filmjét. Ebből a kategóriából azonban kiemelném Ruben Östlund svéd rendező Involuntary című alkotását is. Párhuzmosan mutat be különböző történeteket, amelyekben az egyén csoportra való hatását vizsgálja különböző korú szereplők körében. A hosszú beállítások időt hagynak a nézőnek saját válaszokat is találni a feltett kérdésekre. A filmet jelölték a fesztivál FIPRESCI-díjára.
A The Market, Ben Hopkins angol rendező török történetet feldolgozó alkotása szintén a Cinema Europa programban került vetítésre. Saját, nyugat-európai szemszögéből mutat be egy, Kelet-Törökországban elhelyezett és leforgatott történetet. A vetítést követő beszélgetésen a kritikusok támadására elmondta, hogy nem volt könnyű feladat elmélyülnie a témában, és közel tízéves forgatókönyvírói és előkészítési munka áll a film mögött.
A Film on the Square programból kiemelném Jean-Pierre és Luc Dardenne belga–francia–olasz koprodukcióban készült, Lorna csendje (Silence of Lorna) című filmjét, amely korábban az Európa Parlament filmdíját is elnyerte. Lorna, a fiatal albán lány csak azért ment férjhez Belgiumban, hogy megkapja a belga állampolgárságot. Drogos férjét elteszik láb alól, hogy egy orosz férfit segíthessen újabb házasság révén a belga állampolgársághoz. A kameramozgás, az üres terek a lány kiszolgáltatottságát, életének értelmetlenségét ábrázolják, míg egy esetleges terhesség föl nem ébreszti benne az anyai ösztönöket.
Ugyanebben a sorozatban vetítették az argentin rendező, Pablo Trapero Lion's Den (Leonera) című alkotását, amely nagyon kimerítő képet mutat be az argentin női börtönök kegyetlen valóságáról. A közönséget sokkolta a történet, ez látszott a vetítés után a jelen levő rendezőnek és főszereplőnek, Martina Gusmannak feltett kérdésekből. Kiderült a beszélgetés folyamán, hogy nem volt egyszerű dolog eljátszani a főszereplőt – Julia a börtönben szüli meg gyermekét, akit elvesznek tőle –, nemcsak a lelki beleélés miatt, hanem mert eredeti helyszíneken forgattak. A rendezőt az anyaság kiszolgáltatottsága is foglalkoztatta, ugyanakkor filmjével fel akarta hívni a figyelmet a Buenos Aires-i börtönökben uralkodó körülményekre.
A World Cinema programban Haile Gerima etióp–német–francia koprodukcióban készült Teza című filmje az 1970-es évek németországi rasszista megnyilvánulásait mutatja be, olyan erős hatással, hogy a nézőtéren hangos káromkodásokat, reakciókat is lehetett hallani a film közben. A dokumentarista megoldásokkal élő film tulajdonképpen kuriózum az európai néző számára, aki alig hallott az etiópiai hidegháborúról és az ezzel járó meghurcoltatásokról.
Az utolsó film, amit Londonban megnézhettem, egy igazi különlegesség, Allan Dwan A modern muskétás című, 1917-ben készült amerikai filmje volt, Douglas Fairbanks-el és Marjorie Daw-val a főszerepekben, Neil Brand élő zongorakíséretével. Ez viszont csak egy volt a filmkincseket bemutató sorozatból, amelynek vetítései mindig telházzal zajlottak – a Treasures from the Archives program egyetlen másik vetítésére sem lehetett jegyeket kapni.
A fesztiválon 191 nagyjátékfilmet és 109 kisjátékfilmet vetítettek 43 országból, ebből 15 világpremier volt. Összesen 398 vetítés volt, 537 alkotó részvételével, és az eddigi összes kiadást túlszárnyaló nézőlétszámmal – közölték a szervezők a fesztivál zárójelentésében. Nagy számok, jelentős filmek, méltóak egy rangos fesztiválhoz, amire jó időben felkészülni, és jegyeket foglalni – hetekkel a fesztivál kezdete előtt.
A fesztivál díjazottjai
- A Sutherland Trófea: Tulpan (r. Sergei Dvortsevoy) (A tavalyi díjazott: Persepolis)
- A FIPRESCI díja: Three Blind Mice (rendező: Matthew Newton)
- Grierson-díj: Victoire Terminus (r. Renaud Barret és Florent De La Tullaye)
- Satyajit Ray-díj: Mid-august Lunch (r. Gianni di Gregorio)
- Különdíj: Shifty (r. Eran Creevy), Ramchand Pakistani (r. Mehreen Jabbar) (A tavaly különdíjat Cristian Nemescu California Dreamin’ (endless) című alkotása kapta)
- A TCM kisjátékfilmdíja: Leaving (r. Richard Penfold és Sam Hearn)
