Az operatőri munkáról beszélgettem három magyar operatőrrel: Herbai Máté negyedéves a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Pohárnok Gergely az egyik leginkább foglalkoztatott fiatal operatőr, Koltai Lajos nevét pedig bizonyára mindenki ismeri. Ugyanazokat a kérdéseket jártuk körbe mindhárom alkotóval, különböző, és mégis egységes eredménnyel.
Herbai Máté
Mindig operatőr akartál lenni?
Amikor érettségi után nem vettek fel az ELTE testnevelés szakára, munkanélküli lettem. Aztán fél év után már csak úgy lehetett tovább kapni a segélyt, ha az ember elvégzett egy továbbképző tanfolyamot. Lehetett választani, hogy szobafestő, lakatos vagy cipész akarok lenni, illetve volt egy fényképész tanfolyam is, ahova végül elmentem, noha előtte nem nagyon fényképeztem. A fényképész szakmunkás-vizsga után jött a videó-tanfolyam, majd egy kameraman-segédoperatőri tanfolyam a tévénél. Ott ismertem meg Bíró Miklóst, és az ő hatására akartam operatőrré válni. Tőle tanultam a fény szeretetét, meg érzékenységet, ilyen finomabb dolgokat, Kende tanár úrtól később a főiskolán pedig a módszereket, amikben iszonyú határozottan terelget minket, úgy gondolom, jó irányba.
Művészet, amit csinálsz?
Most még maximum alkalmazott művészet. Mert alárendelt, hisz nem csak a saját belsőmből kiinduló intuíciókat és ötleteket vetek vászonra. Nem is biztos, hogy erre igényem lenne. Ha lesz, akkor majd rendezek.
Mint operatőrnek, melyek a művészi eszközeid?
A legfontosabb a jó helyszín megtalálása, hogy alkalmas legyen a jelenet atmoszférájának megteremtésére. Jó helyszínt díszlet hiányában úgy szerezhetsz, hogy járod az utcákat. De valószínűleg azért szeretem jobban az eredeti helyszíneket, mert eddig inkább arra volt lehetőségem. Nehezen tudom elképzelni, hogy a rendezővel elmondjuk valakinek az elképzeléseinket, és a végén ott van az, amit kértünk. Inkább megyek és keresem, megnézem délutáni fényben, aztán hajnalban is, és ha nem jó, keresek tovább. Volt régen egy kis naptár, amibe írogattam helyszíneket, istállótól kezdve lépcsőházakig, mindent. Gondoltam, ha egyszer nagy operatőr leszek, milyen jól jön majd egy ilyen lista. Aztán elhagytam. Pedig alapos volt: cím, házszám volt benne, meg egy ilyen hangulatfestő szó, hogy „teaház”, mondjuk.
Észből vagy értelemből dolgozol?
Ezen még nem igazán gondolkodtam, nem tudom. Én imádom, amikor a rendező beszél, mert az csak az egyik fele, hogy elolvasom a könyvet. A rendező magyarázatából kapok képet arról, hogy neki milyen érzetek vannak a fejében erről a dologról. Általában szeretnek beszélni és ez nem baj, azért rendezők, mert át tudják adni, hogy mit gondolnak, a színésznek, az operatőrnek, mindenkinek.
Melyik munkádat szereted a legjobban?
A régieket szeretem, a kezdeti kamikaze akciókat. Például a De az első félig komolyan vett filmünk volt Bodó Viktorral, ő keresett egy operatőrt, akinek van kamerája, én kerestem egy rendezőt, meg színészeket, volt egy szabad hétvégénk, amikor csináltunk egy zagyva, kicsit misztikus és nehezen követhető krimit, amilyet mindenki csinál fiatalkorában. Annak is nagyon örülök, amikor új dolgokat próbálok ki. Például a Negyedórában van egy snitt, amikor a betörő menekül a maffiózók elől. Hátrál ki az árkádok alól, kimegy a napra, és befordul egy utcába, ahova nem süt be a nap. Én a napfényt exponáltam, azt látja a néző, ami pedig árnyékban van, sötétben marad. Az emberi szem a valóságban természetesen látná azt is, ami árnyékban van, de filmen lehet így csalni, ezért olyan, mintha a szereplő, a betörő sem látná, hogy mi van az árnyékban, és arra indul. Ekkor kilép egy két méteres, hatalmas maffiózó onnan, nagyon jó ritmusban, és szegény betörő majd összecsinálja magát a rémülettől. Bodó Viktoron kívül dolgoztam például Mátyássy Áronnal, aki évfolyamtársam rendezőszakon. Viktor meg Áron két homlokegyenest különböző ember, Viktor szereti a mesés, furcsa, formai eszközökkel működő filmet, Áron meg sokkal puritánabb, nála kézből forgattuk mindkét filmet, a világítás is iszonyú naturális volt, aminek persze volt anyagi oka is, de nem hiszem, hogy másképp csináltuk volna, ha százmillióból forgatunk. Én mindkét fajta filmet szeretem. Nézni is meg csinálni is.
Elmennél Amerikába dolgozni?
Persze, jó ott lenni a tűznél. Meg jó az, hogyha az operatőr azt mondja, hogy ott tizenkét darab tíz kilowattos jöjjön be az ablakon, akkor 12 db 10kWos fog bejönni az ablakon. Vonzó, hogy nem kell kompromisszumokat kötni, vagy legalábbis másféléket, mint itthon. Itthon ezt a gazdagságot csak reklámokban lehet tapasztalni.
Pohárnok Gergely
Mikor végeztél a Főiskola operatőri szakán?
1995-ben kezdtem, akkor úgy volt meghirdetve, hogy három év főiskolai képzés, aztán két év amolyan mesterkurzus. De én a negyedik évben csináltam a Rosszfiúkat, úgyhogy mondták a tanáraim, hogy azzal akár le is diplomázhatnék. Én inkább vártam vele és végül is az I love Budapest című filmmel diplomáztam.
Miért lettél operatőr?
Fotósként indultam. 11-12 éves koromban jöttem rá, hogy a rajzhoz nincs elég türelmem vagy tehetségem, így jött a fotó, később megtanultam a labor-részét, és a gimnázium alatt már pénzt kerestem vele. Sokáig egyáltalán nem érdekelt a film. Nem vonzott az iszonyú technikai apparátussal való munka, meg a tény, hogy annyi emberen múlik a film megvalósulása. Sokkal jobban szerettem a fotózást, ahol nyakadban a géppel el lehet indulni és direkt kontaktus van közted, meg aközött, amit fényképezel. Aztán elkezdett hiányozni a narrativitás, valami olyan dimenzió, ami nem csak a vizualitásról szól. Egy barátom jelentkezett operatőri szakra, elmentem vele, és amikor az utolsó fordulóban egy pár perces fekete-fehér filmet kellett csinálni, pont a komplexitása tetszett meg, hogy a film eltervezése meg a megvalósítás mennyi örömet okoz. A felvételi előtt nem is igazán fogtam kamerát a kezemben.
Alkalmazott művészetnek tartod az operatőr munkáját?
Nem is tudom, mennyire művészet, de abszolút alkalmazott. Ám ez soha nem okozott gondot. Az együttgondolkodás, ha olyan emberekkel találkozol, akiknek izgalmas gondolatai vannak, nagyon felszabadító tud lenni, nemhogy megkötne. Az amúgy is ritka, hogy kapsz egy forgatókönyvet, és az utolsó betűjéig egyetértesz vele. Akár tetszik az adott könyv, akár nem, megpróbálod kitalálni, hogy ami le van írva, annak milyen világot tudsz kreálni. Persze sok a kompromisszum, rengetegszer mást gondolok egy jelenet megvalósításáról, mint a rendező, de az is egy izgalmas helyzet. Nem mondom, hogy válogathatok, de előfordult már, hogy olyan dolgot tettek elém, amiről azt gondoltam, hogy semmilyen szinten nem tudnék vele azonosulni, úgyhogy erre nemet mondtam. Persze nem akarom ezt eltúlozni, mert itthon 20-25 játékfilm készül évente, és természetesen az operatőrök nagy része, ha játékfilm-lehetőséghez jut, nagyon örül. Mindenféle stílusú dolog érdekel, az utóbbi öt film, amit csináltam, teljesen különböző volt, egy realista mese, aztán egy szürreális művészfilm, most meg egy történelmi komédiát forgattam Herendi Gáborral. Ezek mind izgalmas feladatok. Amikor elkezdtem a Hukklét Pálfi Gyurival, teljesen mást várt tőlem, mint ami az én ízlésem volt addig. Amit kedvelek, az általában nagyon minimalista, letisztult, geometrikus és állati eszköztelen, ez az esztétika az, ami hozzám közel áll. Gyuri és az ő forgatókönyvei abszolút nem ilyenek, mindig nagyon barokkosak, tele rengeteg cirádával, jó volt erre tréningezni az agyamat.
Pálfi György: HukkleZavar, hogy nálunk még mindig a szerzői film van előtérben?
Nem. Számomra mindig is azok a filmek voltak izgalmasak a filmtörténetben, amelyek a rendező agyából pattantak ki, vagy valami közös munka eredményeképpen, amiben ő nagyon intenzíven részt vett. Én elfogadom, hogy a filmkészítés ipar, ami jól profitáló is tud lenni, hogy szakemberként is meg lehet tanulni. Az, hogy a Főiskola rendező szaka arra nevel, hogy van pár éved gondolkozni, írni, aztán azt esetleg kipróbálni, olyan luxus, amire szerintem vigyázni kell. Jó, hogy ez így van. És persze én is jobban szeretem, ha alkotótársként vagyok kezelve. De elvárni semmit nem várok el egy rendezőtől. Annyiféle ember van, hülyeség lenne megsértődni, ha mondjuk nem avat be, milyen lesz a casting, ugyanakkor tök jó érzés, ha valaki megkérdezi, hogy szerintem ehhez a karakterhez passzol-e ez a színész. Nagyon kényes ez a viszony, kicsit olyan, mint a pszichológus szerepe. Azáltal, hogy a „beteg” elmond nekem valamit, magáról tud meg dolgokat, és ez hozzásegíti a döntéshez. Próbálom kitalálni, hogy a rendező milyen irányba szeretné az adott dolgot elvinni.
A filmnek a valóságot kell tükröznie, vagy alternatív valóságot, álomvilágot kell létrehoznia?
Valahogy minden film az alkotókról szól, ez elkerülhetetlen, de az is, hogy konstruált dolog. Nem gondolom, hogy csak a realista, dokumentarista, társadalmi problémákat feszegető, sztori alapú, dialógusokban elmondott film az, ami rólad vagy rólam vagy a máról szól. Rengeteg eszköze van a kifejezésnek, és pont ez a feladat benne, új formákat találni.
Neked mik az eszközeid?
Rengeteg eszköze és eleme van az operatőri munkának: megtalálni a helyszínt, ami vizuálisan izgalmas, vagy passzol ahhoz, amit csinálsz, a világítás, a színek, a kameramozgások. Ezekből áll össze egy film látványa. Az az optimális, ha ezen elemek mindegyike a te kontrollod alatt van, és ez egységet alkot. A felsorolt eszközök számomra egyforma jelentőséggel bírnak, hibáznék, ha valamelyiket kiemelném, mert világíthatok akármilyen tökéletesen, ha az a helyszín nem működik, vagy a nyersanyag, amit választottam, nem alkalmas arra, amit szeretnék. Ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne elhagyni bármelyiket. De akkor is használod az adott eszközt, pont azzal, hogy koncepciózusan nem használod.
Milyen a viszonyod a megélhetési operatőrködéssel?
Abban is megtalálom az örömömet. Elég sok reklámfilmet csinálok, olyan ez, mint mikor valaki elmegy a rajziskolába, és mindennap aktot rajzol. Az, hogy negyvenedszerre is be kell világítanom egy konyhát, lehet, hogy egy év múlva már halálra idegesít, de most még abszolút leköt azon gondolkodni, hogy hogyan lehet 30 másodpercben elmondani egy olyan rövid történetet, amelyben valaki lemegy az utcára és ott majdnem elüti egy autó. Szeretek dolgozni, és az, hogy egy évben csinálok egy, jó esetben két játékfilmet, a közte lévő időt meg azzal töltöm, hogy ezeket az eszközöket használom, amire játékfilmben nem nagyon van mód, az jó. Nem csak technikai eszközökre gondolok, de a vizuális nyelvre is.
Koltai Lajos
Művészet az operatőr munkája?
Biztos, hogy az. Nem is tudok másképp közelíteni a kérdéshez. A film képből építkezik, és a képből indul ki. Amikor a néző beül a moziba, ahol vetítenek neki egy filmet, biztos, hogy először a kép fog hatni rá, csak azután hallja meg, hogy mit mondanak. A zene, a hangok, minden másodlagos a képhez képest. Vagy szerencsés esetben lehet együtt is, de a képtől értelemszerűen soha nem tud elszakadni a film. Vizuálisan közelít a kérdéshez és a nézőhöz egyaránt. Számomra nem kérdés, hogy művészet, de jó kollégák között is van, aki azt mondja, mi csak technikusok vagyunk. Ő technikának tartja és úgy is dolgozik, de ott a szemlélet is olyan, azt lehet látni a munkán. Én azt szoktam mondani, hogy amit magunkkal lehet vinni egy filmből, az biztos, hogy kép és nem mondat. Egy tekintet, egy arc, de az mind kép.
Gondolatokból vagy érzetekből születik a kép?
Gondolatból. A gondolkodást tartom a fontosabbnak, ami szerencsés esetben közös a rendezőével. Szabó Istvánnal ez legtöbbször így van, előtte megbeszéljük, hogy miért is kell nekünk ezt a filmet megcsinálni, visz-e minket valami új területre, beszélünk-e majd valami olyasmiről, amiről eddig nem. Szabóval azt is mindig végiggondoljuk, hogy a képnek, a színnek és a világításnak mi a szerepe. És nagyon hiszünk az emberi arcban, az emberi szemben még inkább, a szereposztásnál is arra törekszünk, hogy az az ember hordozza majd a történetet, akinek van olyan erős szeme, hogy elbírja a filmet. Ha a szemben üresség van – és nagyon sok szemben van üresség –, akkor azzal biztos nem szabad dolgozni.
Az operatőr beleszólhat a szereplőválasztásba?
Mindenképpen. Ez megint csak a mi példánk: Szabóval így történik a szereposztás, már ha nem a producer által megszabott színészről van szó. Arra gondolok, amikor még úgy tudtunk filmet csinálni, mint a Bizalom alatt, ahol együtt gondoltuk végig, hogy ki játsszon. Hozta a nagy listát, és abból választottunk, fölírt valamilyen szempontból azonos karakterű embereket, és aztán nagyon sokszor együtt döntöttünk. Egy darabig nem hittem el, de már látom, hogy alapvetően minden eldől a szereposztásnál. Tökéletesen meghatározza a filmet. Ha rossz rendezői döntésből melléosztják a szerepet, látszik, hogy a színész csak kínlódik a bőrében.
A rendező és az operatőr alkotótársi viszonya mindenhol jellemző?
Nem. Nem mondom, hogy magyar vonás, de Európában sokkal inkább így van, mint Amerikában, ott sokkal kevesebb a példa, hogy ragaszkodnak ugyanahhoz az emberhez, mi meg itt egy életet töltünk el együtt. Együtt növünk fel, állandóan egymás filmjeit csináljuk, és aztán egyszer csak összeragad két ember. Itt alakulnak ki azok a párok, akiket mindenki páronként emleget, amibe talán mi is beletartozunk Szabó Istvánnal. Ami nem jelenti azt, hogy Amerikában nincsenek nagy operatőrök, de ők inkább alkalmazott művészek. A producerek olyan embert választanak, aki nagyon jól tudja a szakmát, az előkészítésben nem is vesz részt, mert igyekeznek minél kevesebb időre megvenni az operatőrt, minél közelebb a film kezdetéhez. Ennek pénzügyi oka van, hogy ne kelljen az operatőrt addig se fizetni. Engem mindig valami miatt hívtak Amerikába, ebből a szempontból a Megáll az idő igen gyakran kerül elő. Még mindig alapfilm sokaknak, annak ellenére, hogy Amerikában 1982-ben látták. Meg szokták az Angi Verát is emlegetni, a Mephistót sem szabad kihagyni.
Igaz, hogy Amerikában az operatőr nem ül a kamera mögé?
Igaz, ott én sem. Nem is lehet. Szabónál ezt nem lehetne megtenni, kint azonban a szakszervezet védi ezt a pozíciót. A camera operator egy külön, védett foglalkozás. Ha nem engedem dolgozni, följelenthet a szakszervezetnél. De a Maxben például én ültem a kamera mögött, hogy segítsek. Meyjes elsőfilmes rendező, bár nagy filmek írója, nem volt rendezési gyakorlata.
Nem rossz másra bízni a képei kompozícióit?
Az ember meg kell, hogy találja a jobb kezét, én is sokáig kerestem. Az olasz camera operatorok nagyon jók és precízek. A Malénában találtam egy embert, aki egészen fantasztikus, ilyen emberekre rá merem bízni, hogyha megbeszéltük, lepróbáltuk és megértette, mit akarok, akkor precízen meg fogja csinálni. De az még mindig nem én vagyok, ő meg tudja csinálni technikailag, de amit a munkámban lényegnek tartok, abból így még mindig kimaradok. Mert én akkor is elindulok például egy kameramozgással, ha az nincs megbeszélve. Ha látok valamit a színész arcán, akkor változtatok, és Szabó például ezt pontosan tudja. Nálunk olyan nagy a bizalom, hogy nem használunk videót. Áll mellettem, és csak a kezemet nézi.
Ugyanakkor operatőrként mindig valaki más filmjébe van felkérve.
Azért vagyok fölkérve, mert hozzá tudok tenni. El is terjedt, hogy operatőr-uralom van Magyarországon, mert a rendező sokszor nem tudta megmondani, hogy mit akar, kiválasztott egy erős operatőrt, és hagyta gondolkodni. Aztán dicsérték a rendező fantasztikus látásmódját, pedig az sokszor az operatőré volt. Nem alkalmazottak vagyunk, hanem fölkértek. Tornatore sem tud kihagyni a gondolkodásból, mindig azt mondja, hogy ő hoz egy ideát, és azt majd Lajos vizuálisan megvalósítja, hisz úgyis egyedül én értem, amit leírt. A film nyelvét nem lehet operatőr nélkül megalkotni. A Napfény ízében például mindennek jelentősége volt: ahogy veszítettük el a nyelvet, úgy veszítettük el a színeket, az aranyló csillártól eljutunk a neonig, miközben a nyelv is egyre romlik.
Az Ön véleménye szerint átveszi az uralmat a digitális képalkotás?
Nem szeretném hinni, annak ellenére, hogy meg fog történni. Pont Storaro mondta olyan tíz évvel ezelőtt, hogy van még öt évünk. Szerintem még mindig bőven van, tíz biztosan. A filmnek van egy olyan illata, amiről nem lehet lemondani. Erre lett kitalálva ez a műfaj. Nyilván digitalizálni fogják, de addig még nagyon sok van. Én magam nemigen akarnék vele megismerkedni, bár lehet, hogy egyszer azt mondják, itt ez a videókamera és nincs más. Hát akkor mit csináljak… Ez a dolgom, ehhez értek valamennyire. Úgyis maradok a képnél.
