Kissé nehéz szívvel indultam útnak a FAV (Fundaţia de Arte Vizuale / Vizuális Művészetek Alapítványa) irodája felé, Bukarest szívébe. Az alapítvány vezetőjét, Vivi Drăgan Vasilét, mintegy húsz játékfilm sokszorosan díjazott operatőrét még nem láttam élőben, de úgy gondoltam, hogy harapófogóval kell majd kihúznom belőle minden szót, ami ugye megnehezíti egy riporter dolgát. Az iroda nagy meglepetésemre egy, a főúttól eldugott kis lakónegyedben van, egy kétemeletes bérház földszintjén. Vivi maga nyitja a háromszobás lakás ajtaját és bevezet. Közben folyamatosan prüszköl, orrot fúj, köhög. Elmondása szerint a Dallas befejezését ünneplő búcsúbulin hűlt meg, annak ellenére, hogy az egész csapat „locsolgatta” magát a vírusűző italokkal.
A FAV – Vizuális Művészetek Alapítványa 1992 őszén jött létre kulturális, non-profit, apolitikus szervezetként, és a Soros Alapítvány adományával – filmezési felszerelések, eszközök – indult. Alapítótagjai: Vivi Drăgan Vasile, Alexandru Solomon és Radu Igazság. Célja fiatal filmesek és művészek támogatása, legfőképpen dokumentum- és kísérleti filmek terén. 12 év alatt a FAV több, mint 100 videofilmet gyártott, 1997-től a multimédia területén is ügyködik. Mintegy 60 hazai és nemzetközi díjat nyertek, például a győri Mediawave Fesztiválon vagy a milánói turisztikai filmfesztiválon. 1998-tól a CD-ROmania etno-kulturális multimédiás enciklopédiájának három kötetét adták ki, Dél-Erdély, Máramaros-Bukovina és Havasalföld-Olténia címekkel. 1994-ben egyedülálló katalógust állítottak össze a romániai hivatásos színészekről – 1300 színész adataival és vizuális anyagával. Anyagi fedezetüket felszerelésük bérbeadásával biztosítják.
A ROmania CD-k a Pro Helvetia Alapítvány támogatásával készültek. Személyes kapcsolatokról van szó?
Nem igazán, úgy kezdődött, hogy 1996-ban előkészítettünk, majd forgattunk egy filmet, a Zürichi krónikát (Cronica de la Zürich), a dadaizmus kezdeteiről. A svájci Külügyminisztrérium Pro Helvetia Alapítványa segített minket kiutaztatni, szállási költségeket fizetett, megszervezte a film bemutatóját. Innen az ismeretség. Amikor kitaláltuk a multimédiás enciklopédia „megírását”, hozzájuk fordultunk. Sok ezer régi és új felvételről van szó, a várakról, házakról, emberekről, népviseletekről, szokásokról, népi mesterségekről.
Honnan származnak a régi felvételek?
A helyi múzeumok gyűjteményeiből tettünk szert ezekre. 1920/30-ból vannak fekete-fehér, majd színezett fényképeink, zenés felvételeink. Az új képeket a mi csoportunk készítette mintegy két hónap alatt, ezek leginkább építészeti stílusokat örökítenek meg, de akadnak szép számmal embereket, vásárokokat bemutatók is. Nagy szerepet kaptak helytörténeti ismeretek, a történelmi adatok, a különböző régiók sajátos zenéje, folklórja. Ahol megfordultunk, felvettük a kapcsolatot a múzeumokkal, emberekkel, és mindenkit nagyon érdekelt, ugyanis ilyenfajta kezdeményezés még nem létezett. Nagy kár, hogy a Filmtett nem egy „hangos” újság, ugyanis ezek a CD-lemezek akkor élvezhetőek igazán, ha látja és hallja is az ember őket. Külön öröm a vájtfülűeknek meghallgatni egy 70-80 éves népdalfelvételt Máramarosból, Bánátból vagy akár Erdélyből. Az összeállítás jó ízlésről tanúskodik, a képek harmonikusan vannak összeválogatva, az emberek – románok, szászok, magyarok – szépek, kedvesek, bájosak. Akárcsak dédszüleink, nagyszüleink.
De látok itt még egy lemezt.
A Centrul pentru memoria audiovizuală (Az audiovizuális emlékezet központja) volt a hab a tortán, ide megpróbáltuk összegyűjteni a népszokásokat, népi mesterségeket, a hagyományos paraszti foglalkozásokat, amelyek kihalófélben vannak, a tojásfestéstől a pogácsakészítésig, az agyagozástól a lópatkolásig. A több száz óra felvételből 2-3-4 perces részletek vannak a lemezen, ugyancsak régiók szerint, ezeken megszólalnak a népi művészek is. A Román Parasztmúzeum megkapta a teljes anyag VHS-másolatát, hogy bemutathassák az érdeklődőknek. Természetesen a Múzeum munkatársai segítettek, ők indítottak útra, egy-kettő el is kísért, a lehető legprofibban akartunk eljárni. Mintegy 50 etnokulturális központtal vettük fel a kapcsolatot, egyesek válaszoltak, mások nem, tőlük kértünk útmutatást a megörökítendőkre vonatkozóan. A gyűjtés majd két évig tartott, ezután jelent meg a katalógus, azokkal a hasznos információkkal, amelyek egy-egy népi mesterséghez szükségesek.A CD-lemezen fényképek is vannak, régiek és újak egyaránt, sőt egyes helyekről kaptunk még régi filmfelvételeket is.
Celluloidon?
Igen, ezeket természetesen átírtuk videóra, hogy könnyebben kezelhetőek legyenek, illetve, hogy óvjuk az eredeti felvételeket. Tulajdonképpen nemzeti örökséget mentettünk.
Nem félnek attól, hogy előbb-utóbb valaki lenyúlja az ötletet és megcsinálja a következő lemezt, azt amire még Önöknek nem sikerült pénzt szerezniük?
Nem, mert olyan jól senki nem tudja elkészíteni, mint mi, hisz mi passzióból csináltuk. Mi nem kaptunk egy lejt sem személyesen, amit pályázati úton nyertünk, azzal mind profikat, fotósokat, asszisztenseket fizettünk. A mi munkáink interaktívak, lehet szórakozni, tanulni belőlük. Szerintem senkinek nem lesz annyi türelme, hogy ilyen alapos munkát végezzen. 100 év múlva, amikor mindenütt autópályák és szupermarketek lesznek, a modern technológia minden ismert és ismeretlen eszköze vesz majd körül minket, keresve kell keresni majd egy szép kis házat, vagy mondhatnám azt is, hogy lehetetlen lesz majd egy szeget találni egy fadarabban. Elveszik majd az egyén és természet közti kapcsolat, mindannyian európaiak leszünk, elveszítjük majd sajátosságainkat, specialitásainkat. Majd az unokáink ükunokái csodálkozva nézik a régi, valamikori Románia arcait. A Román Kultuszminisztériumot is megkörnyékeztük, a soronlevő CD-romok kiadásának támogatásához. Kértük a költségek felét és megkaptuk az egyhetedét. Így aztán feladtuk ezt a harcot. Hiába is magyaráztuk, hogy abból pénzből lehetetlenség megcsinálni egy ilyen dolgot és hát ott van az is, hogy mi nem tartozunk egyik pénzhez közeli csoportosuláshoz sem.
De gondolom ez nem okoz különösebb problémát...
Nem, végülis a pályázattal nyertünk, mint már mondottam, de hát ezt direkt úgy csinálják, hogy nyerjél, de csak annyi pénzt adnak, amiből képtelenség valamit is csinálni. 700 millió lej kellett volna, mi kaptunk 100-at. Svájcból például három évben egymás után kaptunk az állami költségvetésből pénzt, ez azt jelenti, hogy értékelték munkánkat. Sajnos ebben az országban pénz csak koncerteke van, focira, divatbemutatókra. Videóra készült dokumentumfilmek, művész- vagy inkább művészetről szóló filmekre, kísérleti filmekre, sőt még animációra sem lehet összegeket nyerni.
Azért mégiscsak sikerült több, mint 100 filmet forgatniuk, gyártaniuk, ez évente majd 10 filmet jelent...
Sok alkotásunkat díjazták itthon és külföldön egyaránt. Filmjeink nagyrésze a művészetről szól, az avantgardról, dadaizmusról, de más területekről is: építészetről, zenéről, színházművészetről. Ez volt egyik fő irányvonalunk. A másik az etnokulturális vonal, vagyis a vidéki atmoszféráról szóló értékes hangulatfilmek.
Antropológiai filmek például?
Mondhatnánk ezt is, de nem a tudományos megközelítésben. Adott volt egy helyzet egy faluban és mi azt lefilmeztük. Radu Muntean dolgozott nálunk, aki azótra már befutott a Furiával. Valentin Hotea például egy máramarosi falucskában forgatott, ahová egy angol zenetanárnő letelepedett, férjhez ment egy helyi férfihoz. Az nagyon érdekes volt. Lipovában is forgatott, de a szászok által elhagyott kis településeken is. De csinál(t)unk mi kísérleti filmeket is. Fiatal vagy kevésbé fiatal képzőművészek jöttek filmet csinálni, úgy, ahogyan ők látják. Marilena Preda Sânc egy már ismert grafikus és festőnő, Călin Dan is dolgozott itt. A Contemp balettcsoporttal 4-5 filmet is csináltunk. De dolgoztunk zenészekkel is, Andrieşnek néhány klipjét mi csináltuk, forgattunk a Sarmale Reci együttessel is. Készítettünk werkfilmeket is, a néhai Veroiunak, Daneliucnak, Stere Guleanak, de Gothár Péter Részlegének making of-ját is mi csináltuk. Promóciós filmek is fűződnek nevünkhöz: megörökítettünk pl. színházi előadásokat, profin lefilmezve, ami tényleg jó sok ezer dollárba került volna az intézményeknek, mi ingyen csináltuk meg. A rendezők, alkotók, így a segítségünkkel bemutathatták külföldön alkotásaikat, fesztiválokra jelentkezhettek, szerződésekhez jutottak.
Az ilyen filmeket nem lehetne a tévéknek eladni?
Aligha, mert ingyen várják ezeket is. Ha nem, megcsinálják ők. Nem az a lényeg, hogy megvegyék „termékeinket", hanem hogy a független vizuális művészetet gyakoroljuk, „őrültségeket", happeningeket legyünk képesek csinálni. Olyanokat, amelyek néha engem is meghaladtak, de azt mondtam, gyerekek én nem értek ehhez, de ha ti tudjátok, csináljátok. Itt vannak a felszerelések, használjátok, csináljátok. Amolyan vasárnapi művészek jönnek ide. Akik dolgoznak valahol hétközben, televízióknál, produkciós irodáknál, de vasárnap van idejük „őrültségeken" gondolkozni és meg is csinálni. Eljöhetnek ide az alapítványhoz, megcsinálhatnak mindent, amit akarnak mindenféle kötelezettség nélkül. Nem játékfilmeket, mert ahhoz jó felszerelés és nagy csapat kell, de bármilyen kísérletre nyitottak vagyunk. Utómunkára is befogadjuk a filmes magánegyetemek hallgatóit például, akiktől elveszik ugyan a tandíjat, de semmit sem biztosítanak, abszolút semmit. A vizsgafilmjeiket vágják itt nálunk.
De ez a sok díj, amivel büszkélkedhetnek, nem hat meg senkit? Nem lehet így sem pénzt szerezni?
Nem. A díjak után sem vártunk semmi nagyot. Solomon a Zürichi krónikával elnyerte a Mediafest nagydíját, boldogak voltunk de ez mit sem változtatott a helyzetünkön, még csak nem is érdeklődtek a film után. Leadták volna éjjel 2-3-kor, amikor még az egér sem nézi. Egyszer a TVR Cultural is eljött 50 dollárt ajánlva egy filmünkért, hát ez röhejes, nem? Inkább a helyi tévéknek adtuk oda, akik tényleg gyenge anyagi helyzetben voltak, de ténylegesen érdeklődtek a kultúra iránt, munkáink iránt.
A legnagyobb horderejű „gazdasági” vállalkozásunk sem Romániához fűződik. Egy dániai filmes egyetem 8 filmünket vásárolta meg, és ezért kaptunk 4000 dollárt, ez volt eddigi legnagyobb sikerünk. A TVR2 csatorna, melyet én a legkiegyensúlyozottabb adónak tartok tavalyelőtt megvásárolta néhány filmünket nem sok pénzért, de gyalázatosan olcsón sem. Van egy jó kis történetem egyik filmünkkel és a romániai televíziókkal kapcsolatban. 1995-ben készítettünk egy dokumentumfilmet Mihály királyról, a trónról való lekerülés utáni életéről. Három napot forgatott Radu Igazság és Alexandru Solomon, míg őfelsége elmesélte hogyan zajlott élete 1947 után. Beszélt házasságáról, gyerekeiről, lett belőle egy 62 perces film, amely elnyerte az UCIN nagydíját. A filmet május 10-én, a monarchia napján akartuk leadni, de senki sem vállalkozott erre, csupán egy szerencsétlen kis adó, a valamikori bukaresti Amerom. Aztán a vetítés után három napig folyamatosan szólt a telefon, mindenki gratulált, megnőtt a nézettsége a csatornának, érdekes volt. '97 után viszont a nemzeti adók már tolongtak, hogy leadhassák. Tehát mindenképpen a politika kiszolgáltatottjai vagyunk A Via Regis nem politikáról szólt, hanem egy emberről, aki királynak született és arról, hogyan élt mikor már nem volt király. Már-már melodramatikus történet volt, hogyan házasodott meg, hogyan nőttek fel leányai, mit csináltak, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül az uralkodó, aki teljesen biztos, hogy történelmünk utolsó fontos és igazi személyisége volt, aki életben van még. Egyesek szerint, és nem minősítem őket, ez politika.
Mi van most, milyen terveik vannak?
A CNC támogatásával készül egy kb. 8 perces animációs filmünk, Radu Igazság rendezi, aki egyik legnagyobb rajzfilm-készítőnk, de 13-14 éve semmit ilyent nem csinált éppen a pénzhiány miatt. Most Caragiale Boborul műve alapján készül ez a hagyományos technikájú rajzfilm, mi vagyunk a producerei és remélem sokaknak fog tetszeni. Jómagam nemcsak producer voltam, hanem operatőrködtem is egy kicsit. Ez úgy nézett ki, hogy színészekkel forgattunk fekete-fehérben, ezekről fotók készültek, amelyek ki lettek festve, egy része így színes lett és ezután „újraanimáltuk", újra filmeztük. Az is érdekes, hogy neves színészek vállaltak szerepeket, pl. Victor Rebengiuc meglepetés lesz sokak számára. Tulajdonképpen így is győztük meg, hogy már annyi mindenben játszott: színházban, filmben, musicalban, csak éppen rajzfilmben nem. Kedves színészbarátaim jöttek el s animálták a figurákat, azt hiszem érdekes lesz.
Miről is szól?
Ez egy Caragiale-skicc, ami iróniával és öniróniával meséli el az író Ploieşti-i forradalomban való részvételét, a Ploieşti-i köztársaság és kormány létrejöttét, ami egészen egy napig tartott. Nemsokára elkészülnek a plakátok is.
Mi lesz a sorsa ennek a rajzfilmnek?
Szomorú sorsa lesz, nagyjából ugyanaz, mint az általunk is készített dokumentumfilmeknek is, lejátszhatják a tévék is de ők csak azzal a feltétellel vetítik le, ha ingyen kapják meg. Mi általában „szegény" csatornáknak adjuk oda műveinket, majdhogynem ingyen, a nagy tévéknek csak akkor adtuk oda, ha az alkotó éppem meghívottjuk volt és ez kellett az ún. reklámhoz. A Román Tévé 2-es csatornája pl. nagyon szeret minket, megvásárolt tőlünk egy egész csomag filmet, nem drágán természetesen, de nekünk épp jól jött telefont, közköltséget, áramot fizetni. Mert azért el kell mondanom, hogy az a 2-3 alkalmazott, vagyis munkatárs gyakorlatilag otthonról hozza a pénzt. Aki itt dolgozik, az mind filmes, vagy tanár, és idegen is lenne az alapítványtól, ha itt hatalmas nagy fizetéseket osztogatnánk.
Tud-e valami változást hozni az alapítvány, vagy akár az Önök életében is valami?
Ma már nagyon a pénz beszél a filmes szakmában is. Én azért vagyok szerencsés helyzetben, mert megenegedhetem magamnak, hogy hobbim legyen, ez az alapítvány. Én sajnálom, hogy a művészetről szóló filmjeink nem keltenek érdeklődést, nem kellenek senkine, egy tévének sem. Bár előbb-utóbb eljön annak az ideje, mikor kulturális programokat is kell közvetíteniük, mert az európai szabályoknak meg kell felelniük. Vagyis minden televízió rá lesz kényszerítve arra, hogy 60%-ban európai műsor készüljön, ebből 40%nemzeti kell hogy legyen, és ennek fele független kell legyen az adott televíziótól, tehát az okosok majd rájönnek, hogy másokkal is üzletet kell kötniük. Itt lesz nagyobb szerepük a különböző produkciós irodáknak, kisebb stúdióknak, alapítványoknak. Akkor már rá lesznek kényszerítve arra, hogy vásároljanak és én ezt már nagyon várom. Akkor lesz igazán versenyszellem, győz aki jobb.
Dolgozna valaha is tévénél?
Nem, szó sincs róla. Az a ritmus nekem nem felel meg, nekem idő kell, akár hónapok is, amíg megcsinálom azokat a felvételeket, amelyekkel igazán elégedett vagyok, szeretek dokumentálódni, alaposan felkészülni, „felvenni a hely szagát”, hangulatát. Én ilyenkor érzem magam kreatívnak. Imádom, amikor én magam is részese vagyok annak például, ahogyan kialakul egy szerep, ahogyan a szemem láttára egy színészből karakteres figura lesz, ez a varázsa az egésznek. Persze mindehhez kell egy igazi szakértő, egy karmester, a rendező.
Távozásom előtt megkapom örökbe a CD-ket, megcsodálom az oklevelekkel, díjakkal teleragasztott falakat, ellátom jó tanácsokkal a betegeskedő művészt, majd elindulok. És közben azon gondolkozom, milyen kellemesen is csalódtam Viviben.
