Számtalan színházi és filmes sikere ellenére Pálffy Tibor alapvetően kereső és kételkedő színész maradt, akit nem nagyon nyugtatnak meg az előregyártott válaszok és megoldások. Talán ezért is sikerült hatékonyan együttműködnie a tábori rendezőkkel, és tökéletesen megtalálnia a hangot a csoportjával − annak ellenére, hogy hivatalosan sohasem tanított még.
Tibor, rólad lehet tudni, hogy milyen színész vagy, de azt kevésbé, hogy milyen tanár.
Igen, ez csak egyszer fordult elő velem korábban, és akkor is véletlenül. Már gyakorló színészként diplomáztam nemrégiben a vásárhelyi színi főiskolán. Egyszer, amikor ott jártam, az „osztálytársaim” éppen gyakorlati vizsgára készültek. Beültem megnézni, hogyan dolgoznak, és a vezető tanár szünetben felajánlotta, hogy beállhatok közéjük. Én erre azt mondtam, hogy szívesebben foglalkoznék velük, ha átadja nekem egy kicsit az óráját − és végül ez történt. A diákok nagyon meglepődtek, mert majdnem egy órán keresztül az első percet próbáltuk és szedtük darabokra. Egészen belelkesedtek, és azt mondták, hogy ez több szempontból tanulságosabb volt, mint egy félév. Nekem ez azért jó, mert engem is arra késztet, hogy elgondolkodjak azon, amit csinálok, és amit a színházról gondolok. Amikor velük dolgoztam, akkor végül is a saját kérdéseimet, a saját kételyeimet, a saját keresgéléseimet osztottam meg velük.
Én is valójában azt a tanárt szeretem, vagy úgy érzem, hogy attól a tanártól tanulok a legtöbbet, aki kereső ember. Ha egy tanár elém áll, és azt mondja, hogy ez az igazság, akkor én azt mondom, hogy: vajon? Viszont, ha elém áll, és feltesz egy kérdést, amire ő is keresi a választ, akkor az számomra sokkal hitelesebb, és megnyitja az együttműködés lehetőségét a tanár-diák viszonyban.
Amikor csoportvezetőnek kértek fel, akkor elsőre igent mondtam, de miután letettem a telefont, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mit is fogok én itt csinálni, hiszen ez ráadásul nem is színházi tábor, nekem pedig messze nincs annyi filmes tapasztalatom, hogy ezt le tudjam vezényelni. Aztán addig nyugtatgattak, hogy bedőltem, és eljöttem.
Konkrét tervvel készültél arra nézve, hogy mit fogsz itt csinálni?
Igen, bár nehéz arra felkészülni, hogy a színészcsoport az első két nap után tulajdonképpen felbomlik, akkor, amikor mindenki elmegy forgatni, és esetleg 2–3 ember marad szabadon. Itt az a szerencsés helyzet állt elő, hogy mindenki játszott, és nem is egy filmben. Tehát nagyon szépen eloszlottak a színészek, aminek én nagyon örvendek, mert valóban a legtöbb tapasztalatot ott a helyszínen lehet szerezni, munka közben.
Tulajdonképpen két tervem is volt, és mind a kettőt sikerült is megvalósítani. Az első az volt, hogy tartunk egy csend-napot...
…ami az egész tábort megbolygatta…
Igen, ezt érdekes volt megfigyelni. Ezt én egyébként 10 évvel ezelőtt csináltam meg a Figura Stúdiós kollegáimmal, csak akkor ez egy 3 napos folyamat volt. Akkor mind a tizenöten gyakorlatilag „kivonultunk a társadalomból”. Így nem volt ütközési felület, csak magunk voltunk, viszont a 3 nap az 3 nap. Itt azt kértem a csoporttól, hogy a reggeltől reggelig tartó 24 órás hallgatásnak legyen egy elvonulós része is. Érdekes volt látni, hogy a többiekre hogyan hatott ez, hogyan kezdtek el egyesek éppen ezért többet beszélni hozzánk, mások meg fölvenni, átvenni ugyanezt a hallgatást, helyettünk is, illetve voltak olyanok is, akik éppen ezért kevesebbet is szóltak hozzánk. Úgy érzem, hogy ez alatt az egy nap alatt nagyon szépen egymásra hangolódtunk. Amikor megszűnnek a fölösleges csevegések, vagy egyáltalán megszűnik a verbális kommunikáció, akkor az ember elkezd jobban odafigyelni a másikra, a környezetére, és ezen belül saját magára.
Hogy viselte a csoport ezt a gyakorlatot?
A nap első részében 4–5 órát töltöttünk együtt az erdőben. Ennek a hangulata fantasztikus volt: az első fél óra nagyon kínos volt, de aztán elkezdtek figyelni. Volt egy egyórás időszak, amikor mindenki csak magára figyelt, ugyanis elfáradtunk, és leültünk. Akkor ott mindenki csak ült, gyönyörű pillanat volt! Aztán jött egy következő etap, amikor elkezdtek kommunikálni: faágakkal játszottak, bekapcsolódtak egymás játékába, spontán módon. Miután visszajöttünk, akkor másfajta játék kezdődött: a beszélőkkel. Érdekes volt az is, ahogy pl. a pincérek reagáltak: egyből belementek a játékba. Csak mosolyogtak a bajszuk alatt, és próbálták venni a lapot. Ez nagyszerű dolog, hogy csinálsz egy egyszerű játékot, és mások is kedvet kapnak, hogy bekapcsolódjanak. Ezért is lesz szerintem mindig is érvényes a színház, mert ezen alapszik: a színész felmegy, játszik, és a néző bekapcsolódik, vele tart, és ez a színész számára is gyönyörűség.
Tudtatok-e a forgatások megkezdése előtt más közös gyakorlatot is végezni?
Még a csendnap előtt megkértem őket, hogy idézzenek fel egy-egy olyan találkozásélményt, ami megtörtént velük, és ami fontos volt számunkra. Második napon ezekkel a hozott történetekkel kezdtünk el dolgozni közösen. Aztán mire elkezdődtek a forgatások, már én is olvastam a forgatókönyveket, és a rendezők is megkerestek. Jó volt, hogy át lehetett beszélni a forgatókönyveket a színészekkel és a rendezővel együtt. Igyekeztünk mindig próbálni a következő napi forgatásra, bármennyire is foglaltak voltak a színészek.
Hogyan voltál jelen a forgatásokon?
Több helyszínen is ott voltam, és igyekeztem segíteni a rendezőknek. Nagyon érdekesnek találtam a Bakó Kincső forgatását. Számomra azért is volt szimpatikus, mert nagyon közel állt a színházhoz, ugyanis a „Tessék”-től az „Ennyi”-ig az egy folyamat volt, olyan, mint ami a színházban a függöny szétnyílása és összezárulása között történik. Mindahhoz pedig, amit Kincső kitalált, színészileg sokat lehetett hozzátenni. Próbáltunk előtte, készültünk rá, improvizáltunk hozzá. A helyszínen is többször kipróbáltuk, megálltunk, megbeszéltük. Arra is rá akartam döbbenteni őket, hogy ne egyszerűen csak a helyzetben legyenek benne, hanem helyezzék bele magukat a térbe is: mert ott álltunk az erdőben, a tó mellett. Úgy gondolom, hogy ha a színész nem teremti meg maga is a környzetet, ha nem lesz szerves része annak, akkor a nézőben sem jelenik meg, hiába látja, és hiába jelenik az meg a képen.
Te hogy érzed, mivel tudod segíteni azt a rendezőt, akinek konkrét elképzelése van az adott jelentről?
Ezen már a tábor előtt gondolkodtam, és arra jutottam, hogy a hangsúly az ajánláson van. Amíg nem tudok egy működőképes alternatívát mondani, addig annak nincs értelme, hogy azt mondjam: ez így nem jó. Akkor van építő munka, ha azt tudom mondani: csináljuk inkább így.
Nem mindenki kért segítséget tőlem, és ez rendben van. Végül is akárhonnan vesszük, a történetet, a problémát a rendező hozza, és mi mind valamilyen szinten alárendeltjei vagyunk, a keze alá kell dolgoznunk, a közös cél érdekében.
Most, a forgatások befejeződése után, ismét együtt dolgoztok.
Igen, a tábori hagyományok szerint a színészek utolsó este előrukkolnak valamivel. Kérdeztem a diákokat, vagy inkább színészkollégákat, hogy lenne-e ehhez kedvük, és szívesen beszálltak, bár lehet, hogy utólag megbánták, hiszen az elmúlt napokat keményen végigdolgozták.
Az általuk hozott találkozástörténetekből indulunk ki, és a cél az, hogy ebből együtt dolgozva, keresgélve, valamit kihozzunk. Hogy aztán abból előadás, performansz vagy happening lesz, az nem is annyira fontos − inkább az az út, ahogyan eljutunk odáig.
A színészcsoport tagjai itt most sok szempontból olyan helyzetben vannak, mint azok az erdélyi színészek, akik hosszabb színházi gyakorlattal a hátuk mögött egyszer csak kamera elé kerülnek. Hogy lehet erre speciálisan készülni, illetve felkészíteni őket, mikor ez tulajdonképpen két nagyon eltérő szakma?
Igen, ez így van, a sok közös vonás ellenére is. Hogy hogyan kell kamera előtt játszani, azt én nem tudom. Azt tudom viszont, hogy a színházban is, és a kamera előtt is úgy kell játszani, hogy megtermtsd a pillanat igazságát − hogy ez elvontabb vagy realistább formában történik, az részletkérdés. A lényeg az, hogy igaz és hiteles legyen. Ezt a két dolgot nem lehet megúszni.
Hasonló felkérést elfogadnál-e legközelebb is?
Igen, ez továbbra is foglalkoztat engem. Rengeteg dolog van, amit még ki lehetne próbálni. Például jobban kihasználni a kamera szemszögét a színészi munka szempontjából. Az is jó lenne, ha megoldható lenne, hogy a színészek ne szakadjanak szét a forgatásokon, hanem egy filmen dolgozzanak közösen, több napig, többször is felvéve a jeleneteket, kis képernyőn és nagy vásznon visszanézve, megbeszélve, folyamatosan javítva. De lehet, hogy ez már egy másik tábor lenne, egy „filmszínészképző-tábor” − ami egyébként a színész szempontjából biztos, hogy sokkal többet jelentene, mert nem kellene néhány nap alatt több különböző szerepbe is beleugrania. Ilyenkor ugyanis a színésznek nincs ideje elmélyülni az adott figurában és történetben. A rendezőnek valamennyire van, ő kiérlelheti magában előre a dolgot. A színész viszont idejön, kap egy vagy több forgatókönyvet, és „Tessék!”. Nincs idő keresgélni. De a filmben általában sincs ideje a színésznek keresgélni. Nekem is, egy filmes élményemen kívül, nem nagyon volt olyan, hogy elégedetten jöjjek haza a forgatásról. Nem volt elég idő kipróbálni a dolgokat. A színházban van 6 hétnyi próbaidőszak, amikor megcsinálod az előadást. A filmben az a színész van előnyben, aki ösztönből játszik, érzi a kamerát, gyorsabb a reakcióideje és jó az improvizációs készsége. És az is előnyben van, aki türelmes, mert a színésznek sohasem kell annyit várnia, mint egy forgatáson.
