Arról, hogy milyen előnyei vannak a ferde kameraállásnak, hogyan változik át a bakelit lemez álmos bakterré, és miért a forgatás a legjobb a filmkészítésben?

Mesélj arról, hogy hogyan és mikor kezdtél „filmmel”, mondjuk inkább mozgóképpel foglalkozni?

1999-ben fogtam először kamerát a kezembe, ez akkor történt, amikor másodéves egyetemista voltam. Akkoriban sok filmet néztünk, ültünk otthon naphosszat, ki se mozdultunk a lakásból, és pakoltuk magunkba a filmeket, a jó filmeket – ez párhuzamosan ment az olvasgatással, meg a sok dumálással. Ekkor tetszett meg egy Kukorelly novella, és arra gondoltam, milyen jó lenne ebből filmet készíteni. Innen indult az egész. Nem csak én voltam akkor annyira lelkes, a haverokkal együtt dolgoztunk, és amit a fejünkbe vettünk, azt meg is csináltuk. Nem csak filmet, de kiállítást, akciókat... Végül is együtt dolgoztunk. Sokan jártak fel hozzánk videózni, jó volt, hogy nem csak művészek, a beszélgetések így színesebbek voltak. Jártunk rendszeresen Győrbe, a filmfesztiválra, minimál pénzből, minden lehetőséget próbáltunk kihasználni.

Hol indult mindez, volt egy speciális helye ezeknek az eseményeknek? Volt egy alkotóműhely-hangulat vagy alkotócsoport?

A Monostoron (Kolozsváron) egy albérletben laktunk sokan, az egy négyzetméterre eső lakosság száma meghaladta az egészséges küszöböt, űztük az agyunkat, nem jártunk egyetemre, szívtuk a füstöt, nem táplálkoztunk rendesen, ettük a mustárt, folyamatosan áztattuk a szomszédokat... Hangulat az volt, alkotóműhelynek azért nem nevezném. De sokféle dologgal foglalkoztunk, volt ott minden: fanzin készítések, szuper8-as bulik, fotózások, zenélések, video-performance-ok, forgatások, aztán megjelent a számítógép is a házban. Tehát jó volt, meghatározó évek voltak ezek az életemben, azt hiszem, akkor tanultam a legtöbbet, mert egy olyan környezet alakult ki, amelyben az emberek egymást stimulálták a szellemi fejlődésre.

Tudom, hogy ennek az időszaknak a képzőművészeti bemutatkozáson kívül voltak mozgóképes lecsapódásai is. Két rövid filmről szeretnélek kérdezni. Kezdjük a 12.50 című rövidfilmmel. Ez volt a Kukorelly novella adaptációja? Mesélj a film készítésének körülményeiről és koncepciójáról.

Igen, kölcsönkértük Szabó Krisztitől a VHS-kamerát, és elmentünk Vásárhelyre Áronnak a „Pobedájával”, helyszínelés következett, de a forgatás nem ott történt, ahol igazából szerettük volna, mert ott sok volt a halász. Aztán végül találtunk egy jó kis lebúvót, pont elég volt a tér ahhoz, hogy leforgassuk a filmet. Itt fontos megjegyezni, hogy az akku nem bírta másfél óránál többet, így nagyon kellett sietni. Egy snittes filmet szerettünk volna csinálni: ég, fiú bejön, lány bejön, fiú kimegy, ég, ilyet. Csak egy jó kis műanyag fotóállványunk volt, ami nem bírta meg a gépet, így azt sem lehetett használni, nem maradt más, csak egy kemény dosszié, amin csúsztattuk a kamerát... Ez így most furán hangzik, de egyáltalán nem zavart az a lepusztultság, a technika hiánya, valahogy vissza kellet adni ezt a jó kis Kukorelly-feelinget, és ez szerintem sikerült is ilyen körülmények között. Többször vettük fel a filmet, és azok a snittek sikerültek a legjobban, mikor ferde volt a kamera, így aztán a Maros csak úgy folydogált a hegyen felfelé. Pont egy ilyen snitt maradt meg, ezt választottam ki, mert nagyon tetszett. Olyan lett, amilyennek elképzeltük, szikár, egyszerű rövidfilm.

Az Insomnia már animáció volt, és egy másik korszakhoz tartozott – ha lehet így mondani, ugyanis megszűnt a monostori lakás, és egy másik helyet kellett keresni. Milyen fajta animáció volt ez?

Igen, ez egy sziluett animáció. Végül is bábozás volt az egész, nem képekből volt összerakva, ha jól emlékszel. Egyik nap kivágtam egy bakelit-lemezből egy figurát, akinek aztán meg is írtuk a történetét, estére már forgattunk. Én leszaladtam egy pár gilisztáért, te meg előkészítetted a terepet, leszedtük az ablakot, nedves papírt kasíroztunk rá, megvilágítottuk hátulról, elébe pakoltuk a történet szereplőit és kellékeit, elővettük a porszívót, az volt a szél, feltűztük a gilinyót a lábai közé – az eleinte nem akart ficánkolni, de jól beeceteltünk neki, és akkor szépen mozgott, ahogy azt a film megkövetelte. Te egy selyemszállal mozgattad a figura szemeit, pislogtattad, én fújtam a füleit és készen volt a kis álmos „bakter”. Csak állt az út szélén tehetetlenül, fújt a szél, a háttérben tépnek el az autók, és különböző ritmusban mozgatta a mozgatható testrészeit, pislogott a végtelenségig.

A filmmel való foglalkozásod a második Filmtett-Dunaműhely táborban kezdett komollyá válni, ugyanis ott Csillag Marcival közösen készítettetek egy filmet. Nagyon érdekes történetvezetése van, hogyan agyaltátok ki ezt a módszert?

Mikor az első Filmtett táborban voltam, azt hiszem már nem igazán érdekelt a film mint műfaj, valahogy megszűnt ez az érdeklődés, másfelé kezdtem keresni. Meg kell mondanom, ez a tábor nekem egy pozitív csalódás volt, több szempontból is. Én akkor már a Filmtettnek dolgoztam, tördelő voltam, és úgy mentem oda, mint tábori munkatárs, nem mint film-alkotó. Akkor ismerkedtem meg Marcival, nagyon megtetszett, kurva jó fejnek találtam, segédkeztem az akkor készülő Bisztrókirálynő című filmjében is. Aztán majd a második táborban megbeszéltük, hogy jó lenne együtt készíteni egy filmet. A Numalasa baromkodásból született, neki teljesen más ötletei voltak, mint nekem, és végül úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a két szálat párhuzamosan futtatni, és helyenként összekötni egy filmben. Én valami igazi erős, tarantinós dologra gondoltam, mert érdekelt, hogy milyen falusi környezetben, minimális felszereléssel egy „igazi” filmet forgatni. Ezzel szemben Marci a két leszbikus lány reggelével – a tinivígjáték műfajával – kacérkodott; és persze, végül ezek a szálak összefutnak, nem várt pontokon. Nekem a forgatás tetszik a legjobban, szerintem az a legszebb dolog a filmkészítésben, amikor még nem lehet tudni, hogy milyen lesz a film végső formája. Nem lett egy nagy alkotás, de mindenképp jó volt megcsinálni, mélyvízbe ugrani, és nem a falusi motorbiciklis néniket, fákat, bocikat filmezni.

Számomra nagyon furcsa az az egymásnak való kiszolgáltatottság, amiben a film készítésekor voltatok. A te részednek Marci, az övének te voltál az operatőre. Miként tudtátok egymásra hangolni – egy olyan vágtában, amiben ez a film készült – a képalkotó módszereiteket?

Ez nagyon egyszerűen működött: eldöntöttük, hogy egymás történeteinek jeleneteit fényképezzük. Így könnyebb is volt, mert ha belegondolsz, hogy Marci leforgatja a saját részét, aztán jövök én, leforgatom az enyémet, és majd a vágóban próbáljuk meg összefércelni a dolgot. Sok jelenetben pedig elképzelhetetlen lett volna a külön munka, mert teljesen megszakadt volna kommunikáció, nem csak közöttünk, de a színészek se érezték volna azt a kontinuitást, amit amúgy igen. A film se lett volna az igazi. Pont ettől az egymásrautaltságtól lett ilyen. Ez nem a négy szoba története, ez két kis történet, amelyek véletlenszerűen találkoznak egy épületben. Egyébként Marci egy nagyon jó operatőr...

Most újra készültök együtt valamire? Mesélj valamit az új filmtervről.

Ez egy rövidfilmnek készül, maximum 20 perc, egy srácról szól, aki próbál megszabadulni gátlásaitól, saját tekintetétől, és ez valamennyire sikerül is neki. Az ötlet sokat ígér, de még nem állt össze, hiányoznak még belőle kis finomka részletek. Azt hiszem, Budapesten forgatjuk, de ez még nem biztos. Jó lenne 16 mm-re forgatni, ez csak akkor áll, ha kapunk rá támogatást. „Gettoletargia-musical” lesz, ezt csak azért mondom, mert a hangzásvilága meghatározó lesz, és jó kis zenékkel lesz megpakolva. Nem mesélhetek többet róla egyelőre.

Ezt a kérdést fordítva kellene feltenni, de: mivel foglalkozol a filmen kívül?

Az időm nagy részében zenét írok számítógépen, ez az, ami most nagyon érdekel. Szép lassan a képzőművészetről is lemondanék miatta – bár szakmailag ez a legkézenfekvőbb nekem –, mert ez nagyon betölt; de ez valahol lehetetlen, mert úgy érzem, a kettő manapság elválaszthatatlan.

Milyen zenét írsz?

Minimál-elektronikus-kísérleti valamit, amit néha glitch-nek vagy lowercase-nek neveznék. Bármi érdekel, ami az elektronikus hangképzésben újszerű. Tehát nem népszerű, „hallgatható” muzsikát készítek, hanem zajokból, kattogásokból és sistergésekből építem fel zenémet.

Hogyan van jelen a film a képzőművészetedben?

Vannak ötleteim, amelyeket még meg kéne valósítani, főként animációk. Most folyamatosan foglalkozom az animációval, mert ezzel keresem a kenyerem, persze ezek nem kimondottan művészi dolgok, csak rövid kis magyarázó jelenetek, melyeket majd felhasználnak mondjuk az oktatásban. Épp ezért technikailag nagyon benne vagyok, és egyre több lehetőségre jövök rá, ezt szeretném átültetni a művészeti alkotásba. Ezt szeretem csinálni.

Mit vársz az életed filmes részétől?

A filmet nem érzem annyira magaménak, ez csak egy komoly hobby, nem akarok ebből karriert építeni, és így könnyebb elviselni azt is, hogy nem lesznek aranypálmás filmjeim.