Bár még nem láttam a TIFF mindenik versenyfilmjét, úgy vélem, a thaiföldi Anocha Suwichakornpong Mundane History-ját (Evilági történet) látatlanban is kitüntethetjük a „legextrémebb” jelzővel. Ha nem is a legjobb, de mindenképp az egyik legemlékezetesebb versenyfilm a mezőnyben.
A fiatal távol-keleti rendezőnő debütfilmje hemzseg a szimbolikus, allegorikus utalásoktól, ezek előadásmódja viszont annyira szokatlanul hat az európai szemnek, hogy bármennyire is tágra nyitjuk, a legtöbb esetben értetlenül pislogunk, így a vetítés utáni rendezői kommentárra mindenképp szükség volt. Azonban úgy jártunk, mint az egyszeri szerzetesnövendék a koanokkal: a rendező magyarázatainak meghallgatása után sem lettünk okosabbak, már ami a filmet illeti. Annyit azonban kihámoztunk, hogy maga a képsorok irányítója nem hiába hívta fel nyomatékosan a figyelmünket: ezt az alkotást többször meg kell nézni ahhoz, hogy a puzzle-szerű cselekményláncot értelmezni tudjuk.
Az eklektikus történetet szinte lehetetlen elmesélni, csak nagyvonalakban summázhatók a főbb narratív (bár ez is túlzás) szálak. (Suwichakornpong elmondása szerint a filmet előbb leforgatták, majd azután „rakták” össze a „történetet”, ezért az eklektikusság.) A film Ake-ről szól, akinek egy baleset következtében lebénulnak az alsó végtagjai. A sztoikus apa kívülállóként szemléli a szerencsétlenséget, így a fiú Pun gondozására szorul, azonban Ake ugyanolyan viselkedésmodellt érvényesít ápolójával szemben, mint amiben őt részesíti az apja. A non-lineáris történet csillagrobbanással és császármetszéses szüléssel van fűszerezve, melynek markáns eltávolodást a film "történetétől" szimbolikus utalások közelítik.
A fiú azt szeretné, hogy örökös jelenben éljen, múlt és jövő nélkül – ezért kezdetben nagyon cinikusan viszonyul a baleset utáni állapotához, viszont miután „találkozik” a három buddhista „megvilágosodás-szikrával” (betegség, halál és tanító), kezd másképpen gondolkodni, megpróbálja megkeresni az új helyét a világban. Ezt érzékelteti a film szupernova- és születés-allegóriája – előbbi képi világa, illetve zenéje bevezeti a meditációt, melyet utóbbi – jó értelemben vett – sokkoló képei teljesítenek ki.
A megvilágosodás ösvényét szegélyező buddhista motívumok (halál, betegség, a „Tanító” alakja) nem szájbarágósan bukkannak fel a filmben, éppen ezért (és a szilánkjaira tört meseszál miatt) nehéz felismerni is őket, de a beteg fiú attitűdváltáltása, a figyelmes néző számára, nagyon is evidens. A csillag halála által szemléltetett fennséges halál és a brutális születés (szinte teljes egészében bemutatott császármetszés) két véglete – a fordított időrend (film végén a születés, közepén a halál) – között gyakorlatilag nem történik semmi, csak a béna fiú mindennapjainak monoton rítusa zajlik, mégis belopja magát a történetbe a keleti nyugalom, megértés és elfogadás. Olyan szubtilisen történik mindez, hogy a mi, ordító nyugati evidenciákhoz szokott szemünk és tudatunk csak többórás „utómunka” után tudja összerakni ezt a filmet – épp ezért félő, hogy ez a dirib-darab, de szilánkjaiban lecsiszolt alkotás a „vájtszeműek” csemegéje marad, olyanoké, akik titokban szemezgetnek a Tao-val, vagy a buddhizmussal is.
A film sajátos eposz az élet nagyságáról, az ember világegyetemben elfoglalt helyéről. Az ember egyszerre kicsi, és hatalmas is. És azért hatalmas, mert a végtelenség eszméje az elméjében lakozik. Az ok-okozati láncok felbomlása azt jelképezi, hogy az a rend, amit kivetítünk a világra, tulajdonképpen csak saját szemléletünkben létezik. A dolgok önmagukban nem úgy szerveződnek, mint ahogy mi hisszük. A megértés sem olyan pályagörbét ír le, mint ahogy mi szeretnénk. A csillag porból születik, és fényben hal meg, az ember vérben születik, és porban hal meg, de mindkettő, saját léptékében, több új, sajátos, szokatlan, egyedi világ eredeztetője lehet.
Suwichakornpong filmje sem olyan, mint amilyennek elvártuk, de egyet aludva rá kijelenthető: ér annyit, mint európai társai. Csak sajnos a kulturális távolság miatt nehezebben emészthető. De akinek sikerül, garantált a (lelki) gyarapodás.
Még vetítik: június 2., szerda (ma), Victoria, 12:00
