Noha a Drakula és a Frankenstein nyomán készült horrorszériája ideiglenesen távol tartotta a csődtől a Universalt, az alapító Carl Laemmle 1936-ban elvesztette stúdiója irányítását. A sűrűn cserélődő tulajdonosok és igazgatók a továbbiakban maradtak a kaptafánál, és eleinte biztonságosabb presztízsfilmeket, majd azok sikertelensége után tucatgyártott B-filmeket készítettek. E kockázatkerülő üzletpolitika ráadásul egybeesett a klasszikus hollywoodi film kifáradásával és válságával.
Nyugaton a helyzet változékony
Népszerű horrorszériája mellett a 30-as évek első felében a Universal költséges, nőknek és „bukott nőkről” szóló melodrámákkal tudott sikereket elérni, ilyen például a John M. Stahl rendezte Back Street (1932), Imitation Of Life (1934), és a Magnificent Obsession (1935). Mint kis stúdiót, a gazdasági világválság nem viselte meg végzetesen a Universalt, viszont szerepet játszott abban, hogy (a horror-széria népszerűsége ellenére) a stúdió anyagi helyzete „a tékozló fiú” néhány elszabadult büdzséjű produkciója miatt olyannyira leromlott, hogy a két Laemmle előnytelen kölcsönöket kényszerült felvenni. Az Úszó színház (Show Boat, 1936) egy Broadway-darabon alapult, amelyet Laemmle már 1929-ben megfilmesített, ez az utólag félig-meddig hangosfilmmé konvertált verzió viszont anyagi-kritikai kudarc lett, ezúttal viszont egy sokkal nagyszabásúbb, eleve hangosfilmként forgatott produkció volt tervben James Whale rendezésében.
Ehhez a Laemmléék 750 000 dollárt vettek fel a brit J. Cheever Cowdin szűkölködő vállalatok „segítésére” specializálódott Standard Capital Corporation-jétől, és opciós jogot garantáltak Cowdin-nak arra, hogy megvegye a céget. Miután nem tudtak fizetni, Cowdin élt is ezzel, 1936-ban kivásárolta Carl Laemmlét, aki ezzel visszavonult a filmiparból. Az ifjabb Laemmlének is új munka után kellett néznie, miután Cowdin Robert Cochrane-t és Charles R. Rogerst nevezte ki az immár New Universalként emlegetett cég vezetőiül.
A Show Boat zűrös forgatása ellenére hatalmas siker lett, az új menedzsment pedig folytatta a nagyszabású filmek készítését, de a költségvetést még jobban összehúzták, és Európából is kivonultak. Charles R. Rogers producerként készített filmje, a My Man Godfrey (1936) szép siker lett, 6 Oscar-jelölést kapott, és screwball-comedy szériát eredményezett a stúdiónál. Az 1936-os év másik nagy sikere és egyben legfontosabb filmje a Three Smart Girls volt, ami szintén kapott Oscar-jelöléseket, és a stúdió első állandó mainstream sztárjává tette az akkor 14 éves kanadai énekest, Deanna Durbint. Évi két musicaljét a „Pasternak-csapat” készítette, azaz a magyar származású, korábban a Universal európai kirendeltségének dolgozó Joe Pasternak producer, régi munkatársa Henry Koster rendező, Charles Previn zenei direktor és Joe Valentine operatőr.
A Durbin-musicalek a „házon belüli” gyártás és a sztár hosszú távú szerződése miatt nem csak távol tartották a csődtől a stúdiót, de nagy és biztos nyereséget hozó produkciók voltak, így a Universal vezetősége további presztízsfilmeket készíthetett, amelyekhez a Nagyoktól kölcsönöztek sztárokat. Ilyen volt például Pasternak produkciója, az Asszonylázadás (Destry Rides Again, 1939), amelyhez Marlene Dietrich és James Stewart adta a nevét. A stúdió B-filmket, illetve a sorozatokat továbbra is készített, sőt idővel egyre hatékonyabban: Chaney Jr. horrorjai, a Flash Gordon-, Sherlock Holmes- és Green Hornet-szériák szép pénzt hoztak a stúdiónak, amelynek új vezetői ugyanakkor továbbra sem voltak elégedettek az összbevétellel.
1938-ban Cochrane-t és Rogerst leváltotta Cliff Work és a Nate Blumberg, akiknek ideiglenesen sikerült megindítaniuk a Universal szekerét, az évtizedben először zárva komoly nyereséggel az évet. Ekkorra a musical kiment a divatból, Durbin csillaga leáldozóban volt, jött viszont egy új zsáner, a vígjáték. 1940-ben a stúdió leszerződtette Budd Abbottot és Lou Costellót, akik korábban rádióban értek el sikereket, és a komikuspáros váratlanul a 40-es évek legfontosabb Universal-márkájává vált. Debütáló filmjükben, a One Night in the Tropics-ban (1941) csak mellékszerepet kaptak, de második mozijuk, a Buck Privates (1941) már az év sikere lett. Nyolc alacsony költségvetésű, de nagyot kaszáló filmet készítettek a Universalnak (mindnek John Grant forgatókönyvíró volt a producere), korai darabjaik fő témája a katonai szolgálat volt, de később áttértek a műfajparódiákra.
A Ma and Pa Kettle-sitcomok (melyeket a Universal roppant sikeres The Egg and I című vígjátéka ihletett) szintén roppant sikeresek voltak, és vígjátékban utaztak a stúdió kisebb sztárjai, például W. C. Fields is. A háború idején a Universal előállt még néhány sikeres műfaji filmmel: Alfred Hitchcock Szabotőr (Saboteur, 1942) és A gyanú árnyékában (Shadow of a Doubt, 1943) című filmjei, valamint Robert Siodmaktól a The Suspect (1944) a thriller, míg Fritz Lang 1945-ös Scarlet Streetje (amely a stúdió első Technicolor filmje volt), valamint az ugyancsak Siodmak-féle The Killers (1946) a film noir zsánerét erősítették.
Szép remények
A háború alatt a korábbiakhoz képest jól ment a stúdió szekere (majdnem 400 filmet gyártottak, noha egyre alacsonyabb költségvetésből), 1946-ban pedig – hogy versenyképesebbek legyenek a Nagyokkal szemben – a Universal egyesült az International Pictures filmgyártó céggel, és Universal-International néven működtek tovább. Mindez nem volt előzmények nélkül, hisz a Universal már korábban nyitott a független producerek felé, a legjelentősebb kvázi-állandó külsős emberük Walter Wanger (és rajta keresztül Fritz Lang rendező) volt, aki az Eagle Squadron (1942) sikere után kapott egyre nagyobb megbízásokat a stúdiótól. Az egyesüléskor Blumberg, Work és Cowdin megkapták főnöknek az International Picturestől az ex-RKO-s Leo Spitzet és William Goetzt (utóbbi az MGM-es Louis B. Mayer veje).
Az egyesülést J. Arthur Rank, a brit filmmágnás vezényelte, aki elődje, Korda Sándor mintájára (és közreműködésével) igyekezett betörni az amerikai piacra. Rank a függetleneken keresztül próbálta megvetni a lábát Hollywoodban, de első jelentős próbálkozása, a Universal és az International bevonásával alapított United World Films leányvállalat (mely többek között privát használatra árult filmeket vetítőgéppel rendelkezőknek) nem felelt meg elvárásainak.
A Rank és a Universal-International kapcsolata gyökeres változásokkal járt. A producer angol filmeket hozott be Amerikába a Universal színeiben, e stúdió forgalmazta például a Szép reményeket (Great Expectations, 1946) David Leantől és Laurence Olivier Hamletjét (1948), amely ráadásul Oscar-díjakat nyert. Rank, Spitz és Goetz a Universal saját filmgyártását illetően visszavett a gyártott filmek számából, és leszámoltak addigi legfontosabb árucikkükkel, a B-filmmel, minimum hetven percben határozva meg a filmek hosszát. A 40-es évek végén a Universal gyártott klasszikussá váló krimi-noirokat (pl. Brute Force, 1947; The Naked City, 1948), Technicolorban úszó látványfilmeket, színdarab-feldolgozásokat, musicaleket, komédiákat és westerneket egyaránt, utóbbiakat ráadásul olyan kiváló rendezők készítették, mint Anthony Mann, Raoul Walsh és Don Siegel.
A Universal-International presztízsfilmjei kritikailag ugyan egyöntetűen sikeresek voltak, de idővel több díjat hoztak, mint pénzt, a stúdió így újra veszteséges lett, a vezetőségnek vissza kellett tehát vennie a gyártásra szánt büdzséből. A Universalnak ezúttal sem volt szerencséje: az ifjabb Laemmle próbálkozásai után ismét megpróbáltak igényes filmekkel feltörni a Nagyok közé, de megint rossz volt az időzítés, ezúttal a régi struktúrájú stúdiórendszert ellehetetlenítő, egyúttal a hagyományos A-filmeknek sem kedvező hírhedt Paramount-határozat vetett véget a stúdió reményeinek. 1951-ben a Universalt megszerezte a zeneipari óriáscég, a Decca Records, Goetzt és Spitzet elnökként Milton Rackmil, igazgatóként a veterán Edward Muhl váltotta.
Mivel a stúdió sokadjára csődölt be a presztízsfilmek gyártásával, az új vezetőség ismét a Universal-filmek törzshelyeire, az olcsó külvárosi-vidéki mozikra koncentrált. A Paramount-határozat után a kis mozik részéről hirtelen nagy kereslet alakult ki a B-filmre és az exploitationre, és a Universalnak mindkét műnemben volt tapasztalata. Az 50-es évek tehát a „házon belüli”, azaz fix filmkészítő csoportok által gyártott olcsó filmek dekádja volt a stúdiónál, a vezetőség igyekezett minél több bőrt lehúzni Abbottról és Costellóról, Ma és Pa Kettle-ről, valamint Francis the Talking Mule-ról, de még a szörnyfilm és a paranoid sci-fi nem túl kifinomult zsánerében is készültek sikerültebb darabjaik. E zsánerfilmek producere William Alland, rendezője Jack Arnold volt, legjelentősebb munkáik az 1953-as It Came from Outer Space (az első 3D-s Universal-film) és A fekete lagúna szörnye (Creature from the Black Lagoon, 1954), valamint a The Incredible Shrinking Man (1957) voltak.
Utóbbinak már nem Alland, hanem Albert Zugsmith volt a producere, aki később elkészítette a stúdiónak az utolsó noirként emlegetett, B-filmként is forgalmazott A gonosz érintését (Touch of Evil, 1958) Orson Welles rendezésében. Zugsmith volt a producere A szélbe írva (Written on the Wind, 1953) című melodrámának is, amely egyike volt Douglas Sirk népszerű (és az évtized átlagos Universal-filmjeinél nagyobb büdzséjű) „szemtörölgetős” női filmjei közül, ezek oroszlánrészét Ross Hunter producerrel készítette. Hunter egyik legfontosabb sikere a Párnacsaták (Pillow Talk, 1959) című romantikus vígjáték volt, melyben a Universal leghűségesebb sztárja, Rock Hudson játszott. A stúdió sztárjai között említést érdemel még Tony Curtis, aki leginkább „arábiai éjszakák”-jellegű filmekben játszott, valamint James Stewart, aki Anthony Mann rendezővel karöltve készített sikeres westerneket.
Támad a tévé
Miután a stúdió költséges, de kevés pénzt hozó független produkciói, valamint a televízió elterjedése okozta filmipar-válság miatt egyre veszteségesebb lett, 1958-ban a Decca eladta a Universal City-telket a Revue Productions-nak, amely az MCA (Music Corporation of America) leányvállalata volt. 1962-ben az MCA megvette a Decca-t is, és vele együtt a teljes Universalt. Ahogy a Paramountot a Gulf + Western, a Universalt is felvásárolta tehát egy, a filmiparon kívülről érkező „nagy hal”, az MCA-Universal így a zene-, a tévé- és a filmiparban egyaránt tevékenykedve hatalmas média-konglomerátumot alkotott, megelőlegezve az Új-Hollywoodot később uraló multikat.
Az MCA eredetileg művészeket menedzselő ügynökség volt, amely eleinte zenében, majd rádiózásban volt érdekelt, de az 1935-ben a céghez szerződött Lew Wassermann hamar nyitni kezdett a filmipar felé, és mozisztárok képviseletét is vállalta. David Bordwell filmtörténész a hollywoodi alkotóművészek kvázi-felszabadítójaként, mások pedig Hollywood későbbi királyként vagy pápájaként emlékeznek meg Wassermannról, aki ügynöki minőségében sztárokat és projekteket csomagolt egybe, valamint egyre előnyösebb kontraktusokat harcolt ki ügyfeleinek (többek között Bette Davis, Alfred Hitchcock, James Stewart, Gregory Peck, Charlton Heston). Wassermann azzal is terhet vett le a televízió elterjedése miatt szűkölködő stúdiófőnökök vállairól, hogy fix fizetés helyett a leendő nyereségből kért százalékot ügyfeleinek. Wassermann innovációival már azelőtt is a Universal járt a legjobban, hogy évtizedekre a stúdió mindenható urává lett volna. 1950-ben ügyfelének, James Stewartnak a fizetésről való lemondásért cserébe kiharcolta a készülő filmprojekt nyereségének felét, A '73-as Winchester (Winchester 73) pedig hatalmas, sorozatot eredményező siker lett, megváltoztatva az üzleti játékszabályokat.
A sztárokat és projekteket együtt tartalmazó „MCA-csomagok” három roppant sikeres Universal-filmet is eredményeztek, az Operation Petticoatot, az Látszatéletet1 és a Párnacsatákat, mindet 1959-ben. Az Igazságügyi Minisztérium trösztellenes részlegének eleinte nem tetszett az MCA és a Universal összeolvadása, de végül 1962-ben áldásukat adták az egyesülésre, miután az MCA lemondott sztár-ügynökségéről, csak a filmgyártásra szorítkozva. Wassermann már 1946 óta az MCA elnöke volt, és a Universal elsősorban a televízióra való filmgyártási lehetőségei miatt izgatta.
A stúdió már a negyvenes évek végén érdeklődött a mozi babérjaira törő új médiumban, a televízióban rejlő lehetőségek iránt. A Universal 1947-ben kapcsolódott be a tévébizniszbe, az akkori vezetőség e médiumon keresztül próbálta felvenni a versenyt a nagyobb stúdiók premierszínházaival, és igyekezett kompenzálni a független produkcióik bukása okozta veszteségeket. A stúdió tévére való filmgyártása ekkor még kimerült annyiban, hogy az United World Films leányvállalat reklámfilmeket készített, ezzel szemben Wassermann elnöksége alatt az MCA már sokkal jobban kiaknázta a televízió kínálta lehetőségeket.
A sztárokat és tévéprojekteket egyszerre menedzselő, korábban tekintélyes filmarchívumokat megvásároló MCA az 50-es évek végére bevételeinek 85%-át a televízióra való gyártásnak köszönhette, ekkorra ráadásul leszerződtek az NBC csatornával, amely gyakorlatilag minden produkciójukat átvette. Az MCA egyik, ha nem a legsikeresebb sorozata az Alfred Hitchcock Presents volt, amelynek a Universal később Wassermann és Hitchcock remek munkakapcsolatát köszönhette. A Universal a továbbiakban nem csak sorozatokat készített tévére, hanem nagyjátékfilmeket is, ezek közül a legsikeresebb a Fame is the Name of the Game (1966) volt, amely a The Name of the Game-sorozat pilotjául is szolgált. A Universal egyes sorozatainak epizódjai ráadásul a nagyjátékfilmes hosszt is elérték, elég a Columbo-filmekre gondolni.
Miután évtizedekig a „legnagyobb Kicsi” volt, Wassermann és az MCA belépésével, valamint tévéprojektjeik sikerével a Universal ideiglenesen feltört a Nagyok közé. Universal City sosem üzemelt még ilyen hatékonyan: Wassermann „horizontális integrációt” hajtott végre, azaz egyszerre és hasonló minőségben gyártott filmeket mozis és televíziós bemutatásra, kiutat mutatva Hollywoodnak a tévé elterjedése okozta hanyatlásból.
Ennek ellenére a 60-as években a stúdió mozifilmjei – a közönség fiatalodása és a tévé jelentette konkurencia miatt – egyre kevésbé voltak profitálóak. Időről időre előálltak egy-egy sikerfilmmel (pl. Spartacus, 1960; Ne bántsátok a feketerigót! / To Kill a Mockingbird, 1962) de gyakorlatilag csak Alfred Hitchcock tudott permanensen nyereséges filmeket készíteni. Miután a Psychót (1960) a Universalnál forgatta, életre szólóan elkötelezte magát a stúdiónak, utolsó hat filmje a Madaraktól (The Birds, 1963) a Családi összeesküvésig (Family Plot, 1976) mind sikeres volt. A 60-as évek végére a stúdió egyre inkább átállt tévéprodukciók gyártására, de egyre kevésbé volt nyereséges, és komoly esély volt rá, hogy végleg kivonul a mozifilm-bizniszből, vagy újból tulajdonosváltáson esik át. Wassermann több ajánlatot is kapott a cégre, és a legkedvezőbbet el is fogadta volna – de az Igazságügyi Minisztérium keresztülhúzta számításait...
1 Ennek a filmnek is Imitation of Life az eredeti címe, de nem azonos a másik, hasonló című filmmel; emezt Douglas Sirk rendezte
