„A háború szép, mert hála a gázálarcoknak, az ijesztő megafonoknak, a lángszóróknak ás a kis tankoknak, megalapozza az ember uralmát a leigázott gép felett. A háború szép, mert lehetővé teszi az emberi test megálmodott elfémesedését."
Ez a rövid szövegrész a futurista kiáltványból látni engedi, miért sikeres és érdekes a tudományos-fantasztikus film: szeretjük elképzelni a jövőnket, amely valahogy mindig az űrben játszódik, idegenek társaságában. Különleges alakú idegenek jönnek, akikkel állandó küzdelemben állnak az űr magányos cowboyai, akik némán vágtatnak hajóikkal a csillagok között. A Földön kívül, a semmiben, a törvény felett állnak, pontosabban ők diktálják a törvényt. Űrhajóik nem csak felfedeznek, hanem hódítanak is: beláthatatlan területek várnak a gyarmatosítókra. A férfiak a Földön már nem játszhatják háborús játékaikat. A Holdra szállás több volt, mint a tudomány és a technika diadala: egy fehér amerikai férfi lépett a Hold felszínére, amelyre kitűzte az amerikai zászlót. Meghódította. Azóta őrzi az emlékezet a híres jelenetet, a férfi gyarmatosít, úgy látszik, ez a dolgok rendje: amerikai zászló lengi be a filmeket, legyen a kontextus Vietnám, Irak vagy az űr. Az utóbbi években erre a mintárajátszott rá az Armageddon és a Mars mentőakció is, valamint az egyik legsikeresebb, A függetlenség napja is, amelyet Hadas Miklós PC (politikailag korrekt) realizmusként definiál: fekete hős, zsidó értelmiségi, aki még környezetvédő is, valamint az amerikai elnök, aki imádja feleségét, gyerekét, de ha kell, repülőbe ül, és megmenti a világot. Mint ebből a példából is látható, a science-fictiont is áthatják a társadalmi és kulturális diskurzusok, amelyek közül mi kiemelten kezeljük a test és a nemek megjelenítését.
Álljon itt két példa annak alátámasztására, mennyire uralkodó a sci-fikben a nemekről zajló párbeszéd. A műfaj jelentős darabjaiban szuperszámítógépek irányítják, segítik az embereket, amelyek általában az anyametaforát idézik fel, így az ősi eredetmítoszok alapján termelik újra a férfi-nő dichotómiát. A szupergép nőneműsége fontos értelmezési keretet nyújt számunkra, hiszen a patriarchális rendszer ellen lép fel a nőnemű idegen vagy gép (ami egyben rámutat a nő idegenségére is!). A 2001: Űrodüsszeia című filmben két űrhajós indul el megkeresni az emberi civilizáció kezdetének bizonyítékait (e tekintetben tehát az Atyát keresik), de az űrhajót irányító szuperszámítógép (az Anya) fellázad ellenük, és el akarja pusztítani őket. Ezen olvasat értelmében a férfi-nő oppozíció felszámolásáról is beszélhetünk, amelynek határesete, amikor meg is ölik egymást (az Alienben megjelenő számítógép is Anya). A Mátrixban az Építész által megalkotott rendszert csak az Orákulum segítségével lehet legyőzni, vagyis a filmben nemcsak a virtualitás és a realitás válik problémává, hanem a Férfi és a Nő különleges együttélése is.
Ha a sci-fi műfaját közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy kevés kivétellel, de csak férfiak játsszák a filmek narratívájában a kiemelt szerepet (hasonlóan alulreprezentált a nő, mint az Oscar-díjas filmek esetében), aki imádva figyeli magát, ahogy (le)győz, illetve ural valamit, számára az egyik legfontosabb aktus a zászló kitűzése, amellyel megjelöli territóriumát: állandó uralkodási vágy jellemzi. (E mondat nézőpontjából még érdekesebbé válik a lengyel Szexmisszió című film, amelyben két férfi egy teljesen nők uralta társadalomba csöppen.) A sci-fik elemzése rámutathat arra, milyen beszédmódok uralják a kultúránkban a nemeket, vagyis hogyan jelenítik meg a férfit és a nőt – jelen írásban ezt a témát járjuk körbe.
Az utazó Én
Az emberek által kialakított kulturális kódok folyamatosan alakítják a közbeszédet, ki, mikor, hol lövi fel a legújabb űrhajóját, illetve a Mars-kutatás során a kicsi és intelligens gépek az emberiség előőrseként nyomoznak: megmaradna-e az ember a tájon. A filmgyártás hálás témája az űr, hiszen ugyanazokat a társadalmi és kulturális narratívákat jelenítheti meg, mint a jelenben játszódó filmek esetében, miközben szembetűnő időbeli és térbeli távolságot hoz létre a jelen és a jövő között. A sci-fi-műfaj talán legfontosabb toposza az utazás, az állandó mozgás, amely magával vonja az identitás állandó megkérdőjelezését, ebből a szempontból talán kimondhatjuk, hogy minden sci-fi központi kérdésévé válik az identitás destabilizáiása: létezik-e rögzült identitás, vagy sem? Kubrick (2001: Űrodusszeia) és Tarkovszkij (Solaris) filmjei is ezt a kérdést feszegetik. Az utazó űrhajós a személyiség teljes megkérdőjelezését állítja a film történetének középpontjába: a magányosan utazó férfi legbelső félelmeit és érzéseit tárgyiasítja.
Az identitás játéktere a fikció és realitás ellentétében erősödik fel, az elbizonytalanított befogadói pozícióban az emlékezés válik kiemelt jelentőségűvé: az emlékezet munkája miatt folyamatosan újra kell alkotni a személyiséget. Az utazó metaforája érdekes játékokat idéz meg, hiszen hiába van jelen az utazó személy, ha kultúrán kívülisége miatt számtalan értelmezési keretből kiszorul, így állandóan csak az Idegen nézőpontjából tud értelmezni. Ennek ellenére sokkal fontosabb számunkra az utazás és identitás kapcsolata, amelynek során a kultúra-közöttiségben az egyén képtelen feloldódni, így rendszeresen megkérdőjelezi magát, társait, céljait, legszívesebben menekülne vissza az otthonába. Az identitás lerombolása több sci-fi fő motívuma, hiszen a lét határhelyzeteiben derülhetnek ki a főszereplőjéről Énjének határai.
Cronenberg A légy című filmjében a tudós különböző eljárások során léggyé válik: a kafkai átváltozástörténet érdekessége, hogy a férfi átalakulása során egy tökéletes férfi képe jelenik meg, aki hihetetlenül teljesít az ágyban, megerősödik, minden legyőzhetővé válik számára. Az omnipotencia egy idő után impotenciává válik, hiszen a végbement átváltozással elveszti nemét, és mutánssá válik. A film megértéséhez a testet kell elkezdenünk olvasni, hiszen fontos jelentésszintet képvisel a testre írt szöveg. A léggyé válás aktusában a férfi egyre inkább rabja lesz saját önképének, amit korábban alakított ki magáról, ennek következtében, ahogy a fikció valósággá válik (és omnipotensként jelöli meg magát), úgy taszítja a nőt az őt csodáló, figyelő, passzív nézőpontba: a narratívának ezen a szintjén a nő kiíródik a történetből a passzív helyzetbe kényszerítettsége miatt, viszont a férfinak nem csak az identitása, hanem a teste is lerombolódik. Az Alien-sorozatban megjelenő Ripley sem nem emberi, sem nem nőies, sokkal inkább aszexuális és felvegyverzett (férfias) képet közöl magáról, így nem engedi működtetni a vágy technikáit. Az identitás elvesztése itt is tematizálódik, hiszen először a Társaságtól, majd a családtól, végül önmagától idegenedik el, ami a negyedik rész kontextusában válik érdekessé. Tudósok genetikai kódok alapján teremtik újra Ripley-t, aki kihordja a szörnyet, miután megerőszakolta őt az Idegen. Az újszülött sokkal okosabb, erősebb és szenzitívebb, így még veszélyesebbé válik.
A test olvashatósága
A test rendszeresen a sci-fi műfajának az egyik legfontosabb jelentésszintjévé válik, jelként, kontextusként, szövegként funkcionál: „a kulturális reprezentációkban megjelenő testek persze a társadalmi test feszültségeit is leképezik, és tükröződnek bennük a különböző hatalmi intézmények konfliktusai is" (Csabai Márta – Erős Ferenc). A sci-fi egyik érdekessége, hogy különleges lények jelennek meg, akik ezáltal különböző diskurzusokba lépnek be. A jövőben játszódó történetek előremutatók abban a tekintetben, hogy felhívják figyelmünket a társadalmi különbségekre, illetve rámutatnak az ember identitásvesztésének egyik okára, a test átalakulására. A társadalmi különbségekjói láthatók, hiszen a sci-fik nagyobbik részében fehér, középkorú férfi küzd a (metaforikusán megjelenített) idegenekkel, akiket kisebb-nagyobb sikerrel azért legyőz. A Szárnyas fejvadász (Blade Runner) című klasszikus film hazai sikerének egyik oka, hogy a magyar nézők örömmel (szomorúsággal, ki-ki döntse el) vették észre, hogy az idegenek magyarul beszélnek (ehhez kapcsolódik egy frissebb hír: a Star Wars legújabb epizódjában is hasonló jelenségre figyelhetünk fel), vagyis gonoszként jelölnek minket.
A negatívan diszkrimináló diskurzusok elleni filmek jellemző példája a Gattaca, amelyben a tökéletes megtervezett emberek közé próbál meg beilleszkedni a nem-tökéletes férfi. A törvények nem engedik a nem-tökéletes embernek, hogy repüljön, annak ellenére, hogy beépülésével bebizonyítja, ő is képes lehet a feladatra. A Mi uralkodó beszédmód ezekben a filmekben, amelyekben nagyon könnyen megtalálhatjuk azokat a csoportokat, amelyek nem hasonlítanak a Mi csoportunkra, így különleges erkölcsi vívódások nélkül pusztíthatjuk el őket. (Milyen érdekes lenne egy olyan film, amely teljesen az Idegen nézőpontját venné fel, bár azt hiszem, erre még várnom kell.) A társadalmi csoportok közötti párbeszédek lehetséges módozata a Men in Black, amelyben egy fekete és egy fehér zsaru veszi fel a harcot az idegenekkel: természetesen a humor forrása ebben a filmben is a külső, érdekes, hogy a filmben megjelenő idegenek antropomorfizálódnak, így sokszor az emberi sztereotípiákon lehet nevetni. E férfias mitológiába nem illeszkedik be több film, többek között az e tekintetben is provokatív Alien, amelyben egy fehér nő és egy fekete férfi lesz a két legfontosabb szereplő, Az ötödik elemben a világot csak a tökéletes nő mentheti meg, ami elsőre jól is hangozhatnék. A filmben megjelenő Leeloo csodálatos alakjával hívja fel a főhős és a néző figyelmét is, miközben a régóta kialakított sztereotípiákat termeli újra: a nő szép, passzív, érzelmes és buta, a férfi aktív és okos, mindent megold.
A testről való gondolkodás alapvetően megváltozott a virtuális valóság megjelenésével (néhány példa: Total Recall, Johnny Mnemonic, Videodrome), hiszen a virtualitásban mindenki olyanná válik, amilyenné akar, így a test eredendően fikció, a vágy tárgyiasulása, amelyet programok alkotnak meg (lásd: férfi magazinok címlaplányait). Cronenberg eXistenZ című filmje szempontunkból több dolog miatt is érdekes: a főszereplő képes a test széthullott darabjaiból, vagyis a csontozatból fegyvert összerakni, így a biológiai test gyilkos eszközzé válik. A filmben létrehozzák a legnépszerűbb videojátékot, a konzolhoz a testet kell hozzákapcsolni, és máris egy virtuális világban járunk. A legnépszerűbb hasonló témájú film természetesen a Mátrix, ahol éles különbségeket vehetünk észre a valóság és a gépek által generált programvilág között: az egyikben tökéletes szuperhősökként, a másikban nincstelen, sebezhető lázadókként mutatják őket. Ennek ellenére a mátrixban szerzett sebeknek a valódi testben kell behegedniük. Már ez a példa is rámutat a határok összemosódására, amely a film többi részében sokkal hangsúlyosabbá válik, amikor kiderül, hogy Neo a valóságban is képes véghezvinni azokat a tetteket, amiket a mátrixban. Arra a kérdésre, hogy mi a valóság, leginkább a test tud válaszolni a filmben.
Ezek a különleges létmódok nem csak szétszórják az identitást, hanem a testképeket is lerombolják: a jővőképünkben ugyanúgy megtalálható a félig gép, félig ember, mint a hárommellű nő a Total Recallban, vagy természetes dologként merül fel bármilyen implantátum. Az emberiség ezen narratívák alapján folyamatosan valamilyen végzetes dolog felé halad, a test kiszolgáltatottá válik a különböző erőszakos beszédmódoknak, miközben nézőként akarva vagy akaratlanul, de olvassuk őket.