Jóllehet Svájcban a gazdasági feltételek adottak voltak, a környező országokhoz képest mégis csak megkésve, a húszas években született meg a nemzeti filmgyártás.
1924-ben alakította meg Zürichben a lengyel származású Lazar Weschler építészmérnök a Praesens filmgyártó céget. Itt 1939-ig évi egy-két játékfilmet gyártottak, elsősorban külföldi rendezők, mint a francia Jacques Feyder. Zömében turisztikai és dokumentumfilmek készültek, melyek többsége nem maradt fenn. A hangosfilm előtérbe kerülése a több-nyelvű országban problémákkal is járt: a németül forgatott filmek kópiáit francia vagy olasz feliratokkal is el kellett látni. Sajátos színt jelentettek a svájci német dialektusban beszélő filmek. A harmincas években a Franciaországban élő emigráns orosz rendező, Dmitrij Kirsanoff készítette el Svájcban Dita Parlóval a főszerepben az Elrablás (Rapt, 1934) című filmet, a svájci filmtörténet egyik első emlékezetes alkotását. 1940-ben készültek az első svájci híradók. A második világháború alatt Jacques Feyder feleségével, Françoise Rosay vezető francia színésznővel Svájcba költözött, és itt készítették el a Négyarcú asszony (Une femme disparait, 1941) című filmjüket.
A háború utáni korszak és az ötvenes évek legnagyobb hatású alkotása az azelőtt és azóta is többször megfilmesített ifjúsági regény adaptációja, a Heidi (1952, r. Luigi Comencini). Heidit, a nyolcéves árvát emberkerülő, morc nagyapja neveli az alpesi hegyek között. A bájos kislányt mindenki megszereti, ő is kivirul a hegyi levegőn, jó barátra is talál, de egy váratlan fordulattal vissza kell mennie a városba, amibe csaknem belebetegszik. Jellemző, hogy a város Frankfurt – mintha Svájcban nem is lennének városok. A Heidiben a korszak német népi filmjeinek a városellenessége tükröződött, a gazdasági felfutás előtt álló ország polgárának elvágyódása egy iparosodás előtti, idealizált környezet, az érintetlen természet felé, ahol a hegyek között tehénkolomp hangja és jódli visszhangzik. A film ma is élő sablonokat alapozott meg, a svájci művészek máig küzdenek a Svájc = Heidi-ország azonosítás ellen, ami nagyjából a magyar csikós-gulyás-paprika országimázs megfelelője.
A nagy közönségsikert követően 1954-ben elkészült a Heidi második része is, ez az első svájci színes film – így még jobban érvényesültek a szép tájfelvételek. Rendezője, Franz Schnyder a későbbiekben – szintén nagy sikerrel – egy 19. század eleji lelkész-író, Jeremias Gotthelf parasztregényeit vitte filmre (András, a szolgalegény / Uli, der Knecht, 1954 és András, a bérlő / Uli, der Pachter, 1956). A népi film mellett az ötvenes évek filmgyártásának másik vonulatát a szórakoztató filmek, elsősorban vígjátékok és bűnügyi filmek képviselik. Az európai piacot célozta meg az NSZK koprodukcióban, sztárszereposztással készült Fényes nappal történt (Es geschah am hellichten Tag, 1958, r. Vajda László), a korszak leghíresebb német nyelvű drámaírójának színdarabjából – aki szintén svájci: Dürrenmatt.
Akár a népi filmek, akár a konzervatív-kispolgári közegben játszódó városi filmek vonulatát nézzük, nem csodálkozunk, hogy a pályakezdő filmes fiatalok közös vonása, hogy hosszabb-rövidebb időre elhagyják az országot. Az ötvenes évek leghíresebb svájci filmes emigránsa kétségtelenül Godard, aki pályakezdőként részben a saját költségén készített két rövidfilmet Genfben, majd, miután nem volt lehetősége további filmek készítésére, csalódottan Párizsba költözött, ahol a francia újhullám egyik alapítója lett. Külföldön lett sikeres és ismert, ma már kevesen tudják, hogy svájci, holott 1979 óta ismét Svájcban él. Videokorszakát követően, hét év után először, a Mentse, aki tudja (az életét) – Sauve qui peut (la vie), 1979 – című filmjével itt is tért vissza a játékfilmhez. A filmet teljes egészében Lausanne-ban forgatta, Isabelle Huppert, Jacques Dutronc, Nathalie Baye, Gérard Depardieu főszereplésével. 1980-ban, a cannes-i fesztiválon a Mentse, aki tudja (az életét) képviselte Svájcot, és azóta is az egyik legjobb Godard filmnek tartják.
A svájci film nagy korszaka 1968-ban kezdődött, amikor Claude Goretta, Alain Tanner, Michel Soutter, Jean-Louis Roy és Jacques Lagrange (akinek helyébe később Yves Yersin lép) megalakítják az Ötök Csoportját. (Roy és Lagrange munkássága később nem épült be szervesen a svájci filmművészetbe, ők Amerikába költöztek, és ott dolgoztak tovább). Az Ötök Csoportját nem produkciós cégnek szánták. Az öt fiatal rendező úgy érezte, szükségük van egy közös vállalatra, amely ötük hasonló gondolkodását, álláspontját képviseli az SSR-rel, a svájci francia nyelvű állami televízióval folytatott tárgyalásokon. Az SSR ugyanis a hanyatló svájci film patrónusa volt. E szerepet később megosztotta az állammal, amely 1962- ben megszavazott ugyan egy törvényt a filmipar finanszírozásáról, ám csak 1970-ben adott a törvény mellé bőkezűbb támogatást is. Gorettáék generációjának köszönhető, hogy a svájci film kilépett az ismeretlenségből. A Franciaországban élő Claude Goretta svájci forgatókönyvíró és rendező 1929-ben, Genfben született, olasz emigráns szülőktől. 1952-ben barátjával, Alain Tannerrel megalapította az egyetemi filmklubot. A svájci film jövendő megújulásának két vezéralakja 1955-ben ösztöndíjjal Londonba utazott. A Brit Filmintézetben kutattak, és részesei lettek a free cinema mozgalom kialakulásának. A BFI filmgyártó részlegében készítették első filmjüket, a Nice Time című dokumentumfilmet. Amikor 1957-ben visszatértek Svájcba, az SSR-nél kezdtek dolgozni. Goretta elsősorban dokumentumfilmeket, riport- és portréfilmeket készített.
Első nagyjátékfilmjét, A bolondot (Le fou) 1969-ben forgatta. Főszerepét Francois Simon svájci színész alakítja, a majdani Goretta- filmek kedvelt sztárja. A bolondot az év legjobb filmjének választották a svájci kritikusok. Főhősét, aki hosszú évek kemény munkájával védi a vállalat érdekeit, a cég kisemmizi. Erre a példás életű hivatalnok „megbolondul", bűnre adja a fejét. A szikár történetmondás, a visszafogott színészi játék, a történet klasszikusokat idéző zártsága jellemző lesz a rendező további munkáira is. Goretta ismerős emberekről készít közérthető filmeket, cseppet sem banálisan, sok jó ötlettel és valamiképpen nagyon szerethető módon. 1975-ben forgatta az ugyancsak díjakkal koronázott Nem is olyan rossz embert (Pas si méchant que ça) Gérard Depardieu-vel a főszerepben, itt is az érthetetlenül visszájára fordult világ kerget bűnözésbe egy családapát. Következő két filmjének, az 1977-es Csipkeverőnőnek (La dentelliére) és az 1980-as Vidéki lánynak (La provinciale) olyan emberek a hősei, akik saját életüknek sem urai, s így képtelenek másokon segíteni. Isabelle Huppert játszotta a végtelenül magányos kis kozmetikuslányt a Csipkeverőnőben. Nathalie Baye, a Vidéki lány címszereplője ugyancsak francia színésznő. (Filmbéli szeretőjét a szakállas Bruno Ganz játssza, aki viszont svájci. Ganz a német nyelvterület egyik legkitűnőbb színpadi és filmszínésze, gyakran szerepelt „hazai" filmekben is.) Mario Ricci halála (La mort de Mario Ricci, 1983) című filmjében Goretta Svájc idegengyűlöletét és etnikai feszültségeit érzékelteti. Az 1997-ben készült Utolsó nyárban (Le dernier été) Georges Mandelről, az 1944-ben meggyilkolt, zsidó származású, franciáknál is franciább politikusról készített filmet.
A svájci film másik élő, de a filmkészítéstől már visszavonult klasszikusa, Alain Tanner szintén 1929-ben született Genfben. Filmes pályafutásának kezdete összefonódott barátjának, Claude Goretta pályájának indulásával. Londoni ösztöndíjuk során Tanner megismeri John Bergert, az angol művészettörténészt, aki később több fontos filmjének forgatókönyvírója lesz. A svájci nemzeti film megszületését és egyúttal a svájci újhullám indulását Tanner első nagyjátékfilmjének, a Charles élve vagy halva (Charles mort ou vif) megszületésétől számítják (főszereplője ugyanaz a kitűnő Francois Simon, aki Goretta első filmjét is sikerre vitte). A történet egy genfi nagyiparosról szól, aki otthagyja az otthonát, hogy új értelemet keressen az életének. A családja felkutatja, és bolondok házába dugatja... Az ezt követő Tanner-filmek hősei is a rideg svájci paradicsomból menekülnek az álmaik nyomában, egy emberibb világba. A Szalamandra (Salamandre, 1971) egy generáció kultuszfilmje lett, a francia Bulle Ogier és Jean-Luc Bideau főszereplésével (később is visszatérő szereplői a svájci filmeknek). A történet hőse egy fiatal lány, aki a képmutató társadalom ellen lázad – sikertelenül. Néhány film Tanner életművéből, melynek hősei kudarcos, de szenvedélyes kitörési kísérleteket tesznek a tökéletesnek mondott világból: Visszatérés Afrikából (Retour d'Afrique, 197B), A világ közepe (Milieu du monde, 1974), Jónás, aki 2000-ben lesz 25 éves (Jonas qui aura 25 ans en l'an 2000, 1976).
Tanner foglalkozik a jólétben élő, bezárkózó, hűvös svájciak közé sikertelenül beilleszkedni próbáló bevándorlókkal is: Senkiföldje (No Man's Land, 1985), A Rose Hill asszonya (La femme de Rose Hill, 1989). Amikor elérkezett az első Jónás-film címében megjósolt ezredforduló, Tanner visszatért kedves hőséhez. A Jónás és Lillában (Jonas et Lila, á demain, 1999) a 25 éves Jónást ismerjük meg, aki dokumentumfilm-rendező, a szemetet filmezi – Tanner sohasem fényesítette az országimázst: van-e „antisvájcibb" a szemétnél a „tiszta" Svájcban? A mester szkeptikus derűvel szemléli az ezredforduló szép új világát, nem látja olyan nyomasztónak, amilyennek húsz éve ő maga megjövendölte.
Michel Soutter 1932-ben született Genfben. Az ötvenes évek végén Párizsban nyomorgó kocsmaköltőt és dalszerzőt Tannerék cipelték haza, és vitték be a svájci tévébe, ahol Goretta asszisztense lett, majd rendezni kezdett. Valamennyi filmje a nagyváros perifériáján játszódik, gyengéd humorral, édesbús melankóliával ábrázolja bohókás, élhetetlen, szerelmes hőseit: Harapós hold (La lune avec les dents, 1966), Hasis (Haschisch, 1968), Az alma (La pomme, 1969), James vagy sem (James ou pas, 1970), (L'escapade, 1973), Megközelítések (Repérages, 1977).
Yves Yersin (1942, Lausanne) dokumentumfilmekkel kezdte, híressé hosszú filmes szociográfiájával, Az utolsó paszományossal vált (Les derniers passementiers, 1973), amely néprajz és költészet vegyülete. A kis kiruccanások (Les petites fugues, 1978) az első és egyetlen játékfilmje. A csodálatos költői komédia hőse (Michel Robin) egy egész életében keményen robotoló béres, aki nyugdíjas korában kismotorral nekivág a világ felfedezésének. Megrészegülten csodálkozik rá a világra, a saját életére, az emberekre. Ez talán a legföldibb és legköltőibb vígjáték az új svájci filmek között.
Az eddigiekből kitűnik, hogy az új svájci film elsősorban a francia svájci alkotókhoz köthető. Német Svájcot ebben az elit alakulatban a 1940-es születésű Fredi M. Murer képviseli. Pályatársaihoz hasonlóan ő is többször vonult önként vállalt emigrációba, Londonba, az USA-ba és Izlandra. Filmet viszont csak otthon készített, mert saját bevallása szerint ez az egyetlen ország, amelyet jól ismer, és amit koherensen és hitelesen ábrázolni tud. Leghíresebb filmje, az Alpesi fény (Höhenfeuer, 1980), bár a legjellegzetesebb svájci környezetben, a graubündeni Alpokban játszódik, valójában független időtől-tértől. Egy vérfertőző szerelem története a görög tragédiák végzetszerűségével és időtlenségével, szikáran, kevés szóval elbeszélve. A süketnéma Fiú egy isten háta mögötti hegyi tanyán él szigorú, konzervatív apjával, beletörődő és engedelmes anyjával, valamint húgával, Bellivel. A konvenciók szorításából más kiutat nem találó fiatalok tragikus módon ítélkeznek a szüleik felett. Ez a film szerte a világban nagy sikert aratott. Murer ritkán jelentkezik új filmmel, hosszan érleli készülő műveit. Legutóbbi alkotása egy moralizáló-misztikus történet arról, hogy teliholdas éjszakákon eltűnnek a gyerekek Svájcból, és csak egy jobb világba hajlandók visszatérni (Telihold / Vollmond, 1999).
A nyolcvanas évek másik emlékezetes filmje is német svájci rendező, Markus Imhoof nevéhez fűződik. A csónak megtelt (Das Boot is voll, 1980) a svájci történelem neurotikus pontját dolgozza fel. 1942-ben hat menekültnek – öt zsidónak és egy szökött német katonának – kalandos körülmények között sikerült átszöknie a német-svájci határon. A svájci hatóságok közülük hármat visszatoloncolnak a Harmadik Birodalomba, a biztos halálba. 1942-ben a második világháborús Európa süllyedő hajóján Svájc volt a mentőcsónak. Olyan mentőcsónak, amely nem fogadhatott be minden menekülőt: menedéket kaphattak a hat éven aluli gyermekek és szüleik, az öregek, a katonaszökevények és politikai menekültek. Akit vallása miatt üldöztek, nem számított politikai menekültnek, azaz, ha valaki „csak" zsidó volt, nem szállhatott be a csónakba...
Bármilyen rövid és vázlatos legyen is ez az összefoglaló a svájci filmtörténetről, a dokumentumfilm nem maradhat ki belőle. A visszafogott, szemlélődő, langyos svájci temperamentum ebben a műfajban talál igazán magára. Alexander J. Seiler, Jacqueline Veuve, Erich Langjahr, Richard Dindo a műfaj mesterei. Richard Dindo 16 évesen otthagyta az iskolát, és Párizsba költözött. Több mint húsz dokumentumfilmet rendezett. Jellegzetes műfaja az életrajz, elsősorban művészekről és forradalmárokról, akik valamilyen módon igazságtalanság áldozatai lettek: portrék Che Guevaráról, Jean Genet-ről, Arthur Rimbaud-ról. A '68-as eszmék elkötelezettjeként másik visszatérő témája az idealista baloldali ifjúsági mozgalmak és a rendszer összeütközése. A Dani, Michi, Renato és Max (1987) oknyomozó riport a rendőri brutalitásról, amelynek Zürichben négy fiatal esett áldozatul. Hasonló témát jár körül a Kihallgatás és halál Winterthurban (Verhör und Tod in Winterthur, 2002). Az 1968-as mexikói diákmozgalom döbbenetesen kegyetlen elfojtásának állít emléket legújabb filmje, a Nincs felejtés és nincs bocsánat (Ni olvido ni perdon, 2003).
Kakukktojásként megemlítendő még egy, a maga műfajában felülmúlhatatlan rövidfilm is. A dolgok mozgása (Der Lauf der Dinge, 1987, r. Peter Fischli, David Weiss) egy képzőművészpáros videóra készült félórás kísérleti filmje. Egy raktárszerű műteremben hétköznapi tárgyakból precízen és találékonyan összeállított építményt láthatunk, jobban mondva tárgyak sorát, gondosan egymás mellé rendezve. Aztán mozgásba lendülnek a dolgok, bámulatos láncreakcióval: tűz, víz, súlyok, kémiai folyamatok hajtják előre, egészen a végkifejletig. Napjainkban a svájci film is mozgásban van. Ez részben az intézményes feltételek fejlődésének köszönhető: 1992-ben a zürichi Képzőművészeti Főiskolán Film és Videó Szak indult, amely szakmailag képzett fiatalokat indított el a pályán. A másik ösztönző tényező a Svájci Filmdíj, amelyet 1998 óta osztanak a nemzeti filmszemlén, a Solothurni Filmnapokon. Az új tehetségek felfedezésében fontos szerepet játszik az iraki születésű zürichi producer és rendező, Samir és cége, a Dschoint Ventschr, a fiatal filmesek műhelye. Ahogy a hatvanas években az ötök az olcsó és primitív, ezért nagy találékonyságot követelő tévés technikával készítették nagyjátékfilmjeiket, a technikához igazítva az esztétikát, ma a fiatal generáció az olcsó és mindenki számára elérhető digitális technikát alkalmazza a drága 35mm-es film helyett.
Svájcban ma évente 12-15 nagyjátékfilm készül, ebben a kisebbségi részvétellel készült koprodukciók is benne vannak. A 2003-as év a maga 19 filmjével kiemelkedőnek számított. Az utóbbi időben a közönség érdeklődni kezdett a hazai film iránt, tavaly a nézők tíz százaléka svájci filmre váltott jegyet, és a nézettségi listák élére svájci film is felkerült: egy katonai közegben játszódó vígjáték, a Vigyázz, kész, Charlie (Achtung, fertig, Charlie) – több, mint félmillióan váltottak rá jegyet, ezzel megelőzte a Gyűrűk ura 3.-at, míg az átlag svájci filmek nézőszáma tízezres nagyságrendű a hétmilliós országban. Még meglepőbb, hogy a dokumentumfilmek is nagy sikert aratnak. Jean-Stéphane Bron filmje, a Zűr a parlamentben (Mais im Bundeshuus, 2003) 85 000 nézőt vonzott, pedig a téma első hallásra nem különösebben izgalmas: a géntechnológiai törvény kidolgozásáról szól. A munka zárt ajtók mögött zajlott, a stáb az ajtók előtt várta és kérdezte meg a bizottsági tagokat. Izgalmas mozaik kerekedik ki, a feszültség a nagyteremben, a végszavazásokon kulminál. Az új, sikeres filmek alkotóinak körében figyelemre méltó a nők (Anna Luif, Ursula Meier, Dominique de Rivaz) és a nyugat-svájciak aránya (Vincent Pluss, Jean-Stéphane Bron). Egyelőre a hazai kritikusok is csak találgatják, hogy újabb újhullámról, vagy csak rövidtávú fellángolásról van szó. De valami mozgásban van Svájcban.
Top 10
- Elrablás (Rapt), 1934, Dimitrij Kirsanoff
- Charles élve vagy halva (Charles mort ou vif), 1969, Alain Tanner
- A bolond (Le fou), 1970, Claude Goretta
- A csipkeverőnő (La dentelliére), 1977, Claude Goretta
- A kis kiruccanások (Les petites fugues), 1978, Yves Yersin
- Mentse, aki tudja (az életét) / Sauve qui peut (la vie), 1979, Jean-Luc Godard
- A csónak megtelt (Das Boot ist voll), 1980, Marcus Imhof
- Alpesi fény (Höhenfeuer), 1985, Fredi M. Murer
- A dolgok mozgása (Der Lauf der Dinge), 1987, Peter Fischli, David Weiss
- A remény útja (Die Reise der Hoffnung), 1990, Xavier Koller
