Interjúnkban a Magyar Nemzeti Filmalap Filmarchívum igazgatóságának gyűjteményi és kutatási menedzserével beszélgetünk digitális restaurálásról, járatlan ösvényekről és az embert ösztönző kíváncsiságról, de egy némafilmszerető kéményseprőre is kitérünk.
Milyen előtanulmányokkal érkeztél a Filmarchívumhoz?
Nem volt semmi szakmai képzettségem, sőt kifejezetten alulképzett voltam, amikor a gimnázium után a Filmarchívumba mentem dolgozni. Viszont minden régi magyar film nagyon érdekelt, és addigra amit lehetett, már láttam is. Mai napig azt gondolom, hogy a Filmarchívumban már fél sikert könyvelhet el magának az, aki minden szembejövő archív filmmel szorosabb ismeretséget köt. Varga János filmtörténész kollégámmal mindig azt szoktuk mondogatni, hogy itt nem a minél több diploma jelenti az előnyt, hanem az, ha valaki minél több filmet látott és tárolt el fejben.
Mikor kerültél oda?
1988-ban. Akkor voltam 19 éves, így nekem ez az első munkahelyem. Úgy tűnik egyből beletaláltam, mert már akkor pontosan tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Viszont ha azt kérdezed, hogy mikor kezdtem el először régi filmekkel foglalkozni, akkor azt mondhatom, hogy tévénézőként, 10-12 éves koromban jöttem rá arra, hogy engem minden fekete-fehér archív film elbűvöl és érdekel. 13 éves lehettem, amikor valakitől kaptam egy réges-régi kézi tekerős vetítőgépet. 35 mm-es filmmel működött, és volt hozzá négy gyúlékony tekercsem. Ócskapiacokra jártam, hogy még több filmet szerezzek hozzá és ezeket otthon ámulattal varázsoltam a félhomályos szoba falára. A szüleim megmosolyogtak, de bíztak benne, hogy a szenvedélyem egyszer majd csak megérlel valamiféle értelmes gyümölcsöt. De akkor még csak ott tartottam, hogy borzasztóan lenyűgöz, ha a műanyag szalagot befűzöm a gépbe és a falon megmozdulnak az emberek. Most is, amikor a csodálatos Arta moziban 16 mm-es filmeket vetítettem, bevallom, nagyon meghatódtam. Hiszen ilyen régi moziteremben, igazi vászonra még sohasem vetítettem, úgyhogy ez nagy ajándék volt most itt Kolozsváron [a Művész moziban a 19. Filmtettfeszt alatt– a szerk.]!
Honnan tudnád eredeztetni a szakmád iránti érdeklődésedet? Esetleg van a felmenőid között olyan, aki már a némafilmkorszakban is készített felvételeket?
Senki sem volt a családban, aki filmes vagy művészember lett volna, maximum festők vannak a felmenőim között. Mégis a nagymamám az, aki a legközelebb állt a békebeli bohémvilághoz. 1909-ben született és az apja egy gazdag orvos volt, s mivel rendelője szemben állt a Nemzeti Színházzal, a színészek nagy részének ő volt a háziorvosa. Gyerekkoromban rengeteget mesélt ezekről a találkozásokról, s természetesen arról, hogy milyenek voltak a budapesti hétköznapok a húszas-harmincas években. Ilyenkor persze szóba kerültek a filmélményei is, amit kikerekedett szemekkel hallgattam. Tetszett, hogy ezek egy részét én is jól ismerem, de őrjítően izgalmas volt, hogy sok, azóta elveszett némafilmre is részletesen emlékezett. Ilyen volt például a Lengyelvér is, amit én már csak fényképekről ismerhettem meg.
Milyen kritériumok alapján válogatjátok ki azokat a filmeket, amelyeket később digitálisan restauráltok?
Többféle szempont lehetséges. Előszöris vannak azok a filmek, amelyek az állapotuk miatt igénylik ezt. Az 1953 előtt készült filmek nyersanyaga a tűzveszélyes nitrocelluloid, ami sajnos magától is lebomlik. Hogyha ilyen állapotú tekercset találunk, akkor azokat kell mentenünk először. A másik lehetséges szempont az aktualitás, amely valamely évfordulóhoz kapcsolódik: az alkotó vagy a gyártás kerek jubileumához. A harmadik szempont maga a kánon, vagyis a legismertebb, legnépszerűbb filmek, amelyeket mindenki ismer és végre szeretné látni felújított, restaurált formában.
A filmek restaurálásába bevonjátok az eredeti alkotókat is (ha van rá mód)?
Persze, feltéve ha él. Ha nem, akkor a tanítványait, akik mindig nagy titkok tudói. Ez főleg a színes filmeknél fontos szempont, mert ott rengeteg a variáció és effekt a filmtörténet évtizedei alatt. Ennek a korszaknak Fazekas Eszter kolléganőnk a legavatottabb szakértője, rengeteg munkája és kutatása van abban, hogy a felújításaink ilyen szépen sikerülnek. Ő vezeti a filmfelújításokat és ő az akinek teljes egészében át kell látnia a magyar filmtörténetet és a filmtechnika fejlődéstörténetét. Több tucat ember munkáját vezeti, akiknek tudására és szorgalmára épül az évente megrendezendő Budapesti Klasszikus Film Maratonunk legfontosabb pillére.
Milyen főbb állomásokat lehet kiemelni egy film restaurálása során? Hogyan épülnek fel a munkafázisai egy ilyen projektnek?
Amikor kijelölünk egy filmet, párhuzamosan többféle irányba indul el a kutatás. Az első a kópiáknak és az úgynevezett kellékanyagoknak (kameranegatívok, másodnegatívok) feltárása. Ha háború előtti filmről van szó, akkor a FIAF levelezőlistáján (FIAF a filmarchívumok nemzetközi szervezete) körözési listát teszünk közzé, hogy a filmnek milyen példányai lelhetők fel a világ filmarchívumaiban. Ha háború utáni filmről van szó, akkor többé-kevésbé nálunk megtalálhatóak a filmnek legfontosabb példányai. Például a kameranegatív, ami mindig az első példány, ami keletkezik a filmből és a legfontosabb ilyen szempontból. Lehet, hogy sok hibát hordoz, de a legélesebb képet ez tartalmazza, illetve a legjobb minőséget is ebből lehet elérni. Magán a szalagon kézi restaurátorok dolgoznak, utána szkennerbe kerül, s végül a hangot is digitalizálják. Ezt követően a digitális restauráló műhelybe kerül a képanyag, ahol a negatívot átfordítják pozitívra és számítógépes monitorok előtt több tucat ember elkezdi a piszkokat, karcokat, különböző szennyeződéseket, ragasztásfoltokat eltávolítani. A végén összefűzik a képet és a restaurált hangot és indulhat a fényelés, amelynek során beállítják azt a tónusvilágot, ami a rendezői és operatőri szándékhoz legközelebb áll. Míg mindezen dolgoznak, a történészek a film keletkezésének körülményeit kutatják. Olyan forgatási anyagokat, információkat gyűjtenek, amelyek plasztikusabban felvázolják a film keletkezéstörténetét. Ezek alapján jó esetben saját gyártású dokumentumfilm is készül, amelyet a film DVD-kiadásának extrájaként osztunk meg a nyilvánossággal.
Szerinted mi a legnagyobb varázsa az analóg technikával készült filmeknek?
Szerintem a vetítés. Mi a Filmarchívummal minden évben levonulunk Kapolcsra, a Művészetek Völgye Fesztiválra, a Balaton partjára. Esténként ki szoktuk tenni az analóg vetítőgépünket az udvarunk előtti gesztenyefa alá és a vegyesbolt falára vetítünk régi filmhíradókat, mesefilmeket, oktatófilmeket. Az arra járó emberek látják ennek a vetítésnek a varázsát és általában a falon mozgó képeknél jobban érdekli őket a vetítőgép, a filmvetítés varázsa. Lefényképezik, kérdezősködnek, magyarázzák a gyerekeiknek, hogyan működik. Mindenkit elbűvöl az analóg vetítés, hiszen csodálatos dolog, hogy egy műanyag szalag, ami átlátszó és különböző fázisképek láthatóak rajta, egyszercsak megmozdul és megszólal. Ez engem mind a mai napig ámulatba ejt és – bevallom – meg is hat.
Mit gondolsz, miről mesélnek a régi korok amatőrfilmjei a ma emberének?
Az amatőrfilmek mindig olyan izgalmas dolgokról mesélnek, amelyekről a profi film nem, hiszen az amatőr mindig kendőzetlenül mutatja be azt, amit a profi megrendezve, kicsit kozmetikázva próbál meg láttatni. Az amatőrfilm mindig esetleges és kissé ügyetlen, de pont ez a bája és ezért szeretetreméltó. Hihetetlenül közel hozza a ma emberét az akkori hétköznapokhoz, annyira őszinte. Mikor a gyerekeim megszülettek, akkor én is szereztem 8-as filmet és folyton filmeztem őket. Igaz, hogy nincs hangja meg fekete-fehér, de most már tinédzserek és nagyon élvezik, amikor megmutatom nekik. Nagyokat nosztalgiázunk rajta, hiszen ma már ez is történelem. Nekik is és nekem is.
Többek között filmhíradók restaurálásval is foglalkoztál, ugye?
Nagyon sok mindennel foglalkoztam, mert engem a magyar filmtörténet teljes egésze érdekel, főleg a '45 előtti korszak. A hozzám legközelebb álló terület mindig az, amivel más előttem nem foglalkozott. Nagyon szeretem a játékfilmek filológiai oldalát, de például Szőts István vagy Radványi Géza életével nem foglalkoztam annyit, mert róluk könyvtárnyi irodalom született már. Engem mindig azok az ösvények inspirálnak, ahol még nem járt senki. Úgy érzem, hogy nagy bozótvágó késsel járok, és ezzel teszem láthatóvá az utakat. Ilyennek látom például a magyar filmek gyártástörténetét is, amivel szerintem eddig sajnos kevesen foglalkoztak a Filmarchívumban. Pedig tele van érdekesebbnél érdekesebb technikai részletekkel az egész magyar filmgyártás 125 éve. És nagyon fontos azt elmondani, hogy ez nem egy olyan művészeti ág, ami önmagában is létezik. Nagyon sok ember és tudás kell hozzá, a siker sokszor egészen egyszerű, írni és olvasni is alig tudó embereknek munkáján múlott. Egy-egy filmgyárban a díszletmunkásoktól kezdve a laboránsokig, több tucat ember összefogott és magasszintű munkájának eredménye a siker. És ez a mai napig így van.
A Filmarchívumon belül vannak anekdotáitok arról, hogy milyen furcsa módon kerültek el hozzátok bizonyos filmek?
Persze! Van olyan is, aminek ma már nagyon nehéz lenne kideríteni az igazságtartalmát, hiszen annyira régi és romantikus sztori. De így mesélték nekem is és így adom tovább a fiatalabb kollégáimnak. Az egyik egy óbudai kéményseprő bácsiról szól, akinek a 30-as, 40-es években az volt a hobbija, hogy az akkor teljesen hasznavehetetlen némafilmeket összevásárolgatta ócskapiacokról és ezeket vetítgette a lakásában. Hatalmas némafilmgyűjteményt hozott így létre, tele legendás magyar némafilmekkel. Amikor 1944-ben közeledett a front, nagyon megijedt, hogy baja esik a filmtekercseinek, és kitalálta, hogy a bérházuk belső udvarába épít egy kátránypapírral kibélelt bunkert. A ház megúszta az ostromot, de a bunker berobbant és mindene elégett. Weiser bácsit ekkor napokig nem látták sehol, mert elvonult a ház pincéjébe és sírt. Az maradt csak meg, amit a lakásán tárolt, amit éppen vetített. Ezek a filmek be is kerültek a nem sokkal később megalapított Filmarchívumba, és ezek voltak a nemzeti filmgyűjteményünk első némafilmjei. Hogyha ő akkor nem fél annyira, a bunkert nem építi meg... Az egész filmtörténet és az emberiség történelme tele van ilyen mi lett volna, ha gondolatokkal. Hogyha az éghetetlen műanyagokat csak 60 évvel korábban találták volna ki, nem pusztul el ennyi film. De hát nem így történt, hanem úgy, hogy szükség volt a nyersanyagra. Mert a némafilmeket nem a háború pusztította el – ez egy téves elgondolás– hanem az emberi nemtörődömség és kapzsiság. A nitrocelluloid tekercseket ugyanis felhasználta az ipar, körömlakkoktól kezdeve a kozmetikai ipar, a bútorgyártás, a műbőrkészítés mind-mind filmkópiákból készült akkoriban.
Mi ösztönöz téged mindezen szellemi örökségek megőrzésére, feljavítására?
A kíváncsiság, ami mindenkit hajt egyre előbbre. Engem úgy, hogy kutatok, keresek. A nincs ösztönöz. A lehetetlenség. Egy olyan artista vagyok, aki állandóan meg akarja ugrani a salto mortalét. Hiszen még mindig bízom abban, hogy vannak filmek és megtalálható egy csomó minden, amiről azt hisszük most, hogy már megsemmisült. Elárulok egy titkot: egyszer az hallottam valakitől, hogy a rádióadások nem tűnnek el, hanem az éterben mennek tovább a világűrbe, rádióhullam formájában. Bízom abban, hogy az ember egyszer majd be tudja fogni ezeket a rádiójeleket is és újra hallható lesz mindaz, ami valaha elhangzott a Magyar Rádió műsorában.
Az idei Cannes-i filmfesztiválon bemutatták A tanú eredeti, cenzúrázatlan változatát, amit most a Filmtettfeszten is meg lehetett tekinteni. Mesélnél arról hogyan jutott el a film az eseményre?
Mióta a Filmarchívum a Filmalap része, egy teljesen új korszakot él meg. A Filmarchívum kivirágzott, kinyitotta kapuit és rájött arra, hogy minden tartalmát közzé kell tennie ahhoz, hogy a létezéséről tudomást lehessen szerezni. A nyugati társadalmak is nagyon nyitottak, hiszen régen nemigen hallottak rólunk, holott jelentős a magyar filmgyártás története. Ebből következően kíváncsiak voltak arra, hogy mivel foglalkozunk és hát aktuális volt, hogy megtaláltuk A tanú cenzúrázatlan jeleneteit és örömmel fogadták a filmet, amiről már korábban hallottak és tudták, hogy egy érdekes háttértörténete van a betiltással meg a cenzúrázott, kivágott jelenetekkel. És hát nem mellesleg nagyon jó film.
Miben más ez A tanú az 1969-es verziójához képest?
Abban más, hogy az eredeti rendezői szándékot mutatja meg. Nincs a végén például az a villamosos befejezés, van viszont egy siralomházi jelenet, ami eddig nem volt meg. Nekem mindkettő nagyon tetszett, én igazából a villamosos lezárást is szeretem. Ez egy remekmű és lényegében mindegy, hogy melyik verzióját nézi az ember. Ugyanakkor fontos tudni, hogy mi volt az eredeti rendezői koncepció. Olyan, mint a Cinema Paradiso, amiből van a rendezői változat meg a produceri változat és talán az utóbbi egy kicsit feszesebb és rövidebb, de van aki a másikra esküszik. A film olyan, mint egy étel. Különféle módon lehet elkészíteni és fogyasztani is, van hogy mély hatást gyakorol ránk, de van, hogy ugyanaz máskor meg semmilyet. Ez persze sok mindentől függhet, például attól, hogy hogyan nézzük: telefonon, vagy a saját közegében: moziban, nagyvásznon.
A Filmarchívum 2017-ben integrálódott a Filmalapba. Szerinted mi ennek a fúziónak a legfontosabb előnye?
Az, hogy egy olyan értő gazdánk van végre, aki számára fontos a magyar film megőrzése, a régi filmek közzététele, és aki nem csak a jövő filmjeivel foglalkozik. Nem egy minisztérium egyik bugyra vagyunk, aminek meg kell osztoznia a szülő szerető figyelmén és a többi fontos testvérrel kell alkudoznia, hanem tényleg egy olyan filmszakmai szervezet van felettünk, aki pontosan tudja, hogy mit csinálunk és értékelni is tudja azt. Soha nem volt ilyen lehetősége a Filmarchívumnak és egy teljesen új, európai szintű intézmény épül épp a Budakeszi úton. A váltás és korszerűsödés nyomait pedig jól lehet látni a nemzetközi sikereinkben. Szóval ez a fúzió egy fantasztikus lehetőség nekünk, és ezzel élünk is.
Most, ahogy rakosgatom a fejemben a számokat, arra gondolok, hogy '57-ben alakult a Filmarchívum, ezt az egyesülést épp ezért akár egy évfordulós ajándékként is fel lehet fogni.
Abszolút. Mi is úgy fogtuk fel, hogy a Filmarchívum következő 60 évét kezdtük el tervezni, nem csak az elmúlt időszakot vettük figyelembe. Egy nagyon jó csapat lett a Filmarchívumból, remek emberek dolgoznak itt és mindenki boldog, hogy ezt csinálhatja, hiszen a világ legcsodálatosabb munkája régi filmekkel foglalkozni.
