Amikor véget ért a film, megkérdeztem a kilenc évesemet, hogy szerinte mit kellene írnom róla. Azt válaszolta: „Hát hogy jó volt, és hogy néha nehéz volt felismerni a szereplőket.” Teljesen igaza van.
A Manu jól ismert toposzokra épít. Hőse a rút kiskacsa és a farkasok nevelte Maugli „rokona”. Címszereplőnk árva fiókaként vetődik a sirálykapitány fészkébe, a gyermektelen pár befogadja és felneveli időközben megszülető, saját fiókájukkal együtt. A két „testvér” között életreszóló barátság szövődik, pedig Man(o)u számára hamar világossá válik, hogy ő nem tartozik a sirályok közé. Ha a külsejét és fura táplálkozási szokásait még el is fogadnák, nem tud úgy úszni, repülni, halászni, mint a sirályok. Bár erején felül teljesítve próbálja bebizonyítani, hogy mindent meg lehet tanulni, az első valódi próbatételkor megbukik, és a csapat kiveti magából. A logikus megoldást választja: a saját fajtársaihoz szegődik, ahol pedig azzal szembesül, hogy „túl sirály”, meg kell tanulnia fecskeként viselkedni. Mégis akkor találja meg igazi önmagát, amikor tudatosan kezdi használni mindkét faj erősségeit.
A film rendezője, Christian Haas a vizuális effektusok mestere – többek közt A Grand Budapest Hotel is a filmográfiájában szerepel –, ez az első önálló rendezése. Rendezőtársa és egyben a film forgatókönyvírója, Andrea Block szintén a digitális effektusok világából érkezik, s bár ő korábban próbálkozott a dokumentumfilm-rendezéssel is, szintén kezdőnek számít az animációs rendezők között. A Manu nem lett zseniális alkotás, vannak hibái, viszont nagyon szépen kivitelezett, kedves és értelmes alkotás, van szíve és van tanítása is (úgyhogy máris kíváncsian várjuk a páros már bejelentett, következő, szintén közös munkáját).
A Manu aranyos, egyszerű rajzfilm. Humorán a gyerek hahotázva nevet, jó érzékkel kidolgozott üldözés- és akciójeleneteit végigszurkolja. A szereplők… nos igen, olykor nehezen azonosíthatóak. A Parcival nevű gyöngytyúk fajtája okozott némi fejtörést, bár felbukkanásának körülményei egyértelművé teszik háziszárnyas származását, fura feje, jókora csőre, kopasz nyaka, cifra „nyaklánctollai” miatt azonban valamiféle tyúkba oltott keselyűnek lehetne nézni. No de a gyerekek nagyrészét valószínűleg nem fogja érdekelni az ornitológiai vagy etológiai pontosság. A fecske mindenesetre fecskeként repül, a sirály sirályként vitorlázik a szelek szárnyán, a kopasz nyakú tyúknak pedig néhány dramaturgiai szempontból elég fontos megjegyzést és pár igen vicces pillanatot köszönhetünk.
Bár rovarkapkodó kis hősünk tökéletesen hozza a Disney-mintájú cukiságfaktort – nagy fej, kis test, hatalmas szemek, puha tollazat stb. –, maga a mese nem csupán a Jó és a Gonosz küzdelméről, előbbi győzelméről és utóbbi jól megérdemelt, csúfos vereségéről szól (mégiscsak európai film ez – húzhatjuk ki magunkat). A két madárcsapatnak minden egymással szembeni előítéletet legyőzve kell összefognia a túlélés és a közös ellenség, a tojásrabló patkányok legyőzése érdekében. A patkánycsapat viszont még csak nem is méltó ellenfél – rondák, ahogy illik, de csak cincogni tudnak, főtt buták, úgyhogy rusnya, hegyes fogaik és alattomos fürgeségük nem emeli őket a pozitív szereplők szintjére – éppen ezért válik még hangsúlyosabbá az összefogás gondolata.
Itt a(z állat)mese igazi tanulsága: a Manu a befogadásról, egymás elfogadásáról, az előítéletek félresöpréséről, összefogásról és békés együttélésről beszél. Lehet, hogy egy néző szemszögéből túlzottan didaktikusnak tűnhet, de ez a film egyértelműen nem a felnőttet szólítja meg, hanem a szeme fényét, akit épp elvitt a moziba. Nincsenek benne felnőtteknek szóló kikacsintások, többé vagy kevésbé trágárságok, durvaságok, ami elég nagy divat Hollywoodban, épp ezért nemcsak a kilenc éves fogja azt mondani a vetítés végén, hogy „jó volt”, hanem már a négy éves is. És kérdezni fog – vagy kérdezzen a szülő. És beszélgessenek hazáig sirályokról, fecskékről, s a háttérben elnagyoltan megjelent emberekről is.
