Tegnap délután olyan filmet láttam, amely mély változást okozott a humorszemléletemben. A krónikus nevetést ezután nemcsak hogy nem mint pszichózist interpretálom, de arra sem gondolok többet, hogy a furcsa magatartásként szemlélt, soha meg nem szűnő nevetés valamiféle idiotizmus tünetegységének lehet az alapeleme. A kiváltó ok Mike Leigh legújabb alkotása, a Happy-Go-Lucky, melynek nevetéskoncepciója egész egyszerűen MÁS.
Egyszóval ez a humorfelfogás egészen más, mint Joker hátborzongató hiénavinnyogása, és más, mint Jim Carrey gyerekesen ostoba, igazi „amerikáner” röhögéssorozatai. A filmcím tulajdonképpen egy kifejezés, mely magyarul naivitásig optimistát, gondtalant jelent. Ilyen értelemben grammatikailag sokkal találóbb fordítás lenne, a magyar plakátokat díszítő Hajrá boldogság helyett mondjuk a Hurráoptimizmus. Persze a film megtekintése után bátran jelentjük ki, hogy egyáltalán nem gyerekességről, nem ignoráns, esetleg butaságból, tájékozatlanságból fakadó jókedvről van szó. Egész egyszerűen arról beszél nekünk a film, hogy milyen is az, ha még a naivságot is kinevetjük. Ez a nevetés nem cinikus röhej, nem gúnyos heherészés, nem rosszindulatú röhögés, nem csúfondáros vinnyogás, hanem inkább az igaz jóindulatból fakadó optimista magatartás legtermészetesebb megnyilvánulása az erőltetettség, de még az erőltetettség látszata ellen is. Sally Hawkins játéka élethűen hat (nem volt fölösleges az Arany Glóbusz); kacagása, töretlen jókedve úgy fegyverezi le a potenciális kritikusokat a pszichologizálásra hajló, szociologista-gyermekkori-traumatológusokat, hogy az már... nevetséges. A helyzet valóban szokatlan és természetellenes, de búval...-bélelt (hogy ne használjak durvább kifejezést) világunk számára érdekes alternatíva. Logikailag tarthatatlan álláspont a Poppyé, talán még érzelmileg is az, de ha nem alkalmazzuk a „bevált” értelmezési sémákat (mint az azonosulás, a projekció, a bírálat, a hasonlítás stb.), ha nem próbáljuk rámosni valamelyik már meglévő jellemleírásra, akkor fiktíven felépíthetünk magunkban egy olyan jellemet, és számára egy olyan környezetet, amely esetében igenis funkcionális ez a viselkedés.
A Happy-Go-Lucky egy szinglifilm, ám nem a szó hollywoodi értelmében, ugyanis az életforma itt nem csap át frusztrációba, ellenkezőleg, Poppy tele van jókedvvel, játékossággal. Életét egy saját gyártású rózsaszín szemüvegen keresztül szemléli, jókedvét senki és semmi nem tudja megtörni. Mindig mosolyog, sosem haragszik meg senkire, nem szentel nagy figyelmet mások kritikájának, bolhapiacról vásárolt egyedi ruhakollekciókban rója a város utcáit, jól érzi magát a munkahelyén, szereti az embereket. A film története eléggé kaotikus, ám a cselekményszálak kibogozásába teljesen fölösleges belebonyolódnunk, nem az egyes eseménysorokon van a hangsúly, hanem az általuk indukált érzéseken, melyek a mindenkori néző lelkében megfogannak.
Annyit talán mégis jegyezzünk meg a mozgássorok apropóján, hogy kissé közhelyes(ek) a dualitásokra, az oppozíciókra épített szituáció-együttes(ek) (gondoljunk itt pl. a Poppy és a sofőroktató Scott fura duójára), sokszor (mit sokszor, legtöbbször!) érthetetlenek főhősünk motivációi, logikailag lekövethetetlen az út, ami őt a történéstől a nevetésig vezeti, ám ugyanakkor tagadhatatlan, hogy szórakoztató filmmel állunk szemben. Ez a film nem ahhoz a műfajhoz tartozik, amelyet ki kellene nevetni, de nem is sorolható egyértelműen ahhoz, amelyen nevetni lehetne. Az általa „szolgáltatott” katarzis inkább filozófiai-kognitív, mint zsigeri. Sajnos, a hálivúdi komédiák a darabos röhögésekről, a megsemmisítő gúnyolódásokról, az aljassággal cinkoskodók vigyoráról szólnak inkább, követik Arisztotelész poétikájának azon elvét, hogy a komédia nálunk (a nézőknél) aljasabb, gyengébb jellemeket kell ábrázoljon.
Mike Leigh alkotása, annak ellenére, hogy megtaláljuk benne a (hollywoodi) tucatkomédiák sablonelemeit is, ékes bizonyítéka annak, hogy az angol humor/európai filmgyártás nagyon is vigyáz a vonalaira. A mindent elsöprő optimizmus amolyan permanens „zen-állapotot” indukál a főszereplőnőben, aki ezáltal más szellemi szintre kerül, mint a mindennapi gondok között csetlő-botló többi szereplő (és, miért ne, a néző is...).
Azáltal, hogy olyan lelki szintre emelkedett, ahova „normális embernek” eljutni csak őrültség vagy komoly szellemi erőfeszítés árán lehet, ez a nő fölibénk emelkedik. „Nonsalant” nevetgélése, felületessége nem a bárgyú jókedvet és a zsíros elégedettséget promoválja, hanem azt az állapotot, amelyben talán csak azok vannak, akik, akárcsak Jób, mindenüket elvesztették, de mégis megvan mindenük. Az az elvonatkoztatás, az a felületesség, amivel a nő végiglebegi a cselekményt, az a távolságtartás, de ugyanakkor az „action gratuite”-szerű világi életbe való be-beavatkozások ténylegesen mély értelművé teszik a filmet.
Az igazi ínyenc, az igazi esztéta nem utálkozva vagy nevetgélve jön ki erről a filmről, hiszen sem a történések, de főleg a főszereplőnő attitűdje nem olyanok, hogy be lehetne sorolni valamilyen létező érzelmi kategóriába. A nyugati kultúra, minden felületessége és cinizmusa ellenére, nincs felkészülve erre a típusú magatartásra. (És sokan a találkozásra sem – ezért lesz majd olyan, aki unja a filmet.) Talán Bosch mágikus-transzcendens-groteszkjeinek van ilyen hangulata, mint ennek az első látszatra könnyed és felületes filmecskének – minden közhelyességével és bakijaival együt.
