1987-ben volt utoljára jó szuperhős-rajongónak lenni. Ekkor fejeződött be Allan Moore és Dave Gibbons körberajongott, Watchmen című, 12 részes minisorozata. A brit szerzőpáros ugyanis egy olyan művet alkotott, amire azóta is hivatkozik minden fanboy, ha megemlítjük neki, hogy az alsóneműt kívül viselő, háztetőkön ugráló alakok történetei meglehetősen messze állnak, mondjuk a Mester és Margaritától.

Attila, b*z*g, egy piros-kék pizsamás alak 32 oldalon keresztül verekedik egy zöld pizsamás alakkal, aki töklámpásokkal akarja felrobbantani az időgépet. Nem marhaság EZT olvasni hónapról hónapra? Erre én levegőt veszek, és darálom: A szuperhős-történet korunk mitológiája. Ugyanúgy, mint a matematikát, filozófiát, retorikát megalkotó nagy görög kultúra mítoszai, a jó és a rossz örök harcáról beszél, ugyanakkor súlyos, valós társadalmi problémákat boncolgat, az ideológiák miatti embertelen pusztítást, a kirekesztő előítéleteket, az emberi elme sötét mélységeit, például a Watchmen.

A Watchmen ugyanis tényleg a legjobb szuperhős-történet, amit valaha is írtak, egy monumentálisan bonyolult, mesterien csiszolt ékszer, a műfaj legjobbja, amit soha nem sikerült felülmúlni, vagy akár megközelíteni sem – a mainstream sorozatok pedig ugyanolyanok maradtak. Attól, hogy volt a popzenében egyszer egy Zappa, még nem lesz jó a Spice Girls. Sőt, inkább Tokyo Hotel lesz helyette, meg Timberlake. És szomorú hírt kell közölnöm: a Zack Snyder rendezte erős közepes Watchmen-filmnél soha nem fog jobb szuperhős-képregény-feldolgozás készülni, ennyi volt, nem érdemes tovább várni, lehet más hobbi után nézni. Pesszimista jóslat, de ha realisták vagyunk, csak erre következtethetünk.

Először is azért, mert 23 év alatt nem született jobb szuperhős-történet. Bár minden igényesebb képregényíró azóta is a Watchmenből inspirálódik, de csak a külsőségeket veszik át, a sötét hangulatot, a cyberpunk-szerű környezetet, azt, hogy végig esik az a rohadt eső – de nem sikerült megismételni a csodát, és most, hogy világszerte csökken az emberek szövegértési képessége (érdemes megnézni a hazai adatokat és sírni, sírni, pedig mi még jól állunk!), egyszerűen nem fogja megérni anyagilag a kiadóknak, hogy a bevált receptnél bonyolultabbal álljanak elő. Akkor sem, ha tudnának. Tehát egy új, jobb filmre nem lesz alapanyag.

Másodszor pedig – és ezt ideje lenne elismerni egyszer s mindenkorra –, ami működik a képregény sajátos kifejezésformájában, az nem működik filmben. Teljesen másképp dolgozza fel az ember agya az egy oldalon elhelyezett több, rajzolt¹ képet és szöveget tartalmazó képkockák egymásutániságát, mint a hangos, élőszereplős, folyamatos mozgóképet. Könnyebben azonosulunk egy akár pár vonalból álló figurával, akinek mi képzeljük el a hangját, a mozgását, mimikáját, mint egy hús-vér emberrel. A grafika vázlatosságát elménk szíves-örömest és automatikusan kiegészíti a neki leginkább tetsző módon, és ez a befogadásban olyan kezdő löketet ad, amivel könnyebb túllépni az olyan zavaró apróságokon, hogy „né má’, a csávó repül!” Ha elfogadjuk, hogy a sok vonal a papíron egy ember, annál fantasztikusabb, a valóságtól távol esőbb dolgot már nem tud mondani a fikció, és örömmel követjük a legelszálltabb dolgokat is. Filmben egy átlagembert is nehéz hitelesen létrehozni úgy, hogy ne a színészt lássuk, amint színészkedik, hanem magát a szereplőt. És ha ez a szereplő még valami különleges, valóságban nem létező tulajdonsággal is bír, akkor a feladat gyakorlatilag lehetetlen. Például a Tim Burton-féle Batmanben Nicholson zseniálisat alakított, de egy pillanatra sem volt ott Joker a vásznon, hanem csak az ismert, sok mozijegyet eladó színész gyakorolta a mesterségét. Az új, Nolan-félében meg ugyanezt tette a halott csávó, akiről a reklámkampány belénk súlykolta, hogy „hű” meg „ha”. Nem rossz filmek ezek, nézhetőek, szórakoztatóak, de olyan messze vannak a jóktól, mint mondjuk a Da Vinci-kód a Mester és Margaritától. A többi szuperhősös filmről meg ne is beszéljünk, jó?

A Watchmen-filmnél adott volt tehát a létező legjobb alapanyag: egy nagyon jól felépített történet (valljuk be, hogy az eddigi filmeknél a történet mindig butácska volt, csak ezt jó esetben sikerült álcázni elég jó alakításokkal, vagy azzal, hogy sötét van). Snyder, aki korántsem látnoki rendező (mint ahogy azt a plakáton hirdetik), pontosan követte is az alapanyagot, néha panelről panelre, de nem véletlenül tartotta ezt Gilliam is megfilmesíthetetlennek, egyszerűen nem lehet azt az élményt filmben átadni. Meg lehet próbálni, a kísérlet eredményes is, csak sikertelen. A képregény 12 részre felépített dramaturgiáját,több, egymást tükröző szálon futó cselekményét, visszautalásait, nézőpontváltásait és apró előrevetítéseit nem lehet filmidőben visszaadni. McLuhan röhögőgörcsöt kapott volna a próbálkozás hallatán.

Aztán meg a film utolsó harmada nem igazán áll össze. Az, hogy a képregényhez képest a végét picit megváltoztatták, nem annyira baj, működhetett volna, de pont a rosszfiúra jutott a legkevesebb idő, a jól árnyalt hősök mellett belőle csak egy James Bond-féle tucatgonosz sikeredett, így a csúcspont csak egészen halkan, szinte észrevehetetlenül pukkan. A képregényes fórumokon biztos alaposan ki fogják tárgyalni azt, hogy hogyan lehetett volna jobban csinálni, elvégre egy képregényrajongó mindent tud; én a magam részéről nem tudnék valóban jobb változatot elképzelni. Persze, lehetett volna egy picit jobb rendezőt, picit jobb színészeket találni, de az eredmény is csak egészen picit lenne jobb.

Érdemes megnézni a filmet, érdemes elolvasni a képregényt, aztán hagyni az egész műfajt. Jön még sok film, Iron Man 2, Thor, Avengers, Pókember 4, sok kóla és popcorn fog még lefolyni az üléshuzatokon, de nem lesz jobb. Soha már.

¹ Tudom, van fotóképregény is, de szerintem a fotó részletgazdagsága csak megakasztja az olvasást, megnehezíti a befogadást, ugyanis egy képregény képkockáit nem mint képet nézzük, hanem olvassuk.