...hanem a producerek. Gondoljuk csak végig! A 80-as évek végén Terry Gilliam azt mondta, a 12 részes graphic novel két órában megfilmesíthetetlen és csak egy 12 órás minisorozatként él meg. Az új évezredben Aronofsky és Greengrass is próbálkozott, de végül Zack Snyder bizonyíthatott, aki korán világossá tette, hogy a 300-ban elővezetett stílusát viszi tovább.
Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül többen is úgy gondolják: ami egy plasztikusan fényképezett, akcióorientált hőseposzban még beválik, az nem illeszthető bele a Watchmen univerzumába. Alan Moore és Dave Gibbons 1986-os képregénysorozata ugyanis nagyjából úgy viszonyul a szuperhős-történetekhez, ahogy a Drót című tévésorozat a krimihez. A két sorozatban azonos borongós, cicomázatlan képi világ csak a jéghegy csúcsa, a lényeg a szubsztanciában van. Míg a Baltimore-ban játszódó rendőrballada karakterei a grandiózus szociológiai látleletet nyújtó évadokban az ocsmány politikai belharcok és a nyomorúságos munkahelyi körülmények révén égnek ki, addig a Watchmen hús-vér igazságosztói egy alternatív, de a Reagan-éra sajátosságait masszívan viselő 1985-ös mikroközegben szenvedik el a politikai szerkezetmódosulások által okozott pszichológiai-erkölcsi kríziseket.
Moore az amerikai comic-irodalom isteneit öltözteti új köntösbe, ám egyúttal hatalmas fricskát is ad nekik. Az ő Amerika Kapitánya egy nihilista Bajazzo, a szadistán vicces világra embertelen kegyetlenséggel reagáló nemzeti lelkiismeret; duplikált Macskanői közül az egyiknek leszbikussága okozza a vesztét, a másik öregségében is a régi celebéveket bálványozza. Emellett az idősebb Batman-alakmás az unalom poklába hullott, középkorú utódja pocakot eresztett, valamint fizikai és biológiai értelemben is impotens; az amerikai übermensch tökéletesen ismeri az atomokat, ám az emberekről lesújtó véleménye van – de egy modernkori árja, pár homoszexuális, egy ideggyenge alkoholista és néhány pszichopata is gazdagítja a díszes bagázst. A deviancia kuszaságában pedig ott lebeg egy kérdés: Ki a világ teremtője? Én? Te? Apáink? Egy órásmester nélküli óra ketyegésére vonaglunk?
A forrásmű legégetőbb kérdése a történet szerint New York-ban, 1985 októberében válik igazán kényessé, amikor a brutális nemzeti ikont, a Komédiást, nevezett Edward Blake-et meggyilkolják. A nukleáris holokauszt lázában égő nép 8 évvel korábban lemondott a közülük való rendteremtőkről, így csak Dr. Manhattanre, az amerikai istenre számíthatnak, akinek a jelenlétére egy világot hamuvá égetni képes atomarzenállal válaszolnak a vörösök. A két ügy szorosan összefügghet, ezért Rorschach, az etikai felsőbbrendűséggel és a világ által elveszejtett film noir-hősök vonásaival bíró, még aktív önbíráskodó nyomozni kezd, de a felfedezés minden elképzelését felülmúlja. Ez a sztori, de a képregény gerinctörténetét ezen kívül számos flashback, fiktív dokumentum (biográfiák, interjúk, tudományos esszék és egy képregénytanulmány) és temérdek, csak többedik újraolvasásra és részletekben feltárulkozó szimbólum teszi még érdekfeszítőbbé.
Nem véletlenül írtam hosszan a forrásműről. Snyder előtt ugyanis rengeteg izgalmas, kihasználásra váró motívum hevert, ám nem tudott élni a lehetőséggel. Moore a képregény összes lehetőségének kiaknázásával vetette papírra a történetet, így akadt néhány elem, amitől a mozgókép rendezőjének meg kellett válnia. Ide tartozik a leginkább némafilmek inzertjeiként bemutatható dokumentumgyűjtemény, ami korántsem férne össze egy hollywoodi közönségfilm milyenségével, de az egyik szereplő lelkivilágára reflektáló és a cselekménybe ágyazott kalózos képregény, A fekete hajó meséi is kimaradt, a maratoni hosszt elkerülendő. Ám e szükségszerű kompromisszumok ellenére Snyder vehette volna a fáradtságot, és lehelhetett volna némi életet a filmjébe.
Egy XVIII. századi francia arisztokrata, Le Cherfe jut eszembe, aki a hangzatos olasz operát felszínesnek ítélete. A Watchmen-mozi is ilyen. Több köze van a 300 képi világához, mint a forrásmű eszmeiségéhez. Szívet és humánumot nélkülöző adaptáció, egy rossz vicc. Hiába használta a képregényt storyboardnak a rendező, koncepciója értelmetlen, ha csak egy külalakra csillogó, de belül rettentően üres, 3 órás, funkciótlan lassításokkal, akciójelenetekkel vagy öncélú vérengzéssel zsúfolt videoklipet szán a plázák közönségének. A jelenetek sem koherensek, fontos mellékszereplők vesztek pocsékba és csak a szétesettség maradt. A főalakokról sem lehet érdemben szólni. A totális amoralitásával szembenézni kénytelen Dr. Manhattan csak egy halandzsázó kék CGI, az eredetileg rendkívül komplex Rorschach bántón szimpla verőember, Adrian Veidt a lassítások miatt ostoba emberfeletti tinibálvány lesz, Laurie egy üresfejű, latexruhás fruska. Talán Dan Dreiberget lehetne kiemelni ebből a hollywoodi sabloncsapatból, de egyedül ő sem váltja meg a filmet. A tragikusnak szánt jeleneteket oda nem illő zenékkel (All Along the Watchtower, The Times They Are A-Changin’) aláfesteni nevetséges ötlet, a gyenge maszkokat jobb elfelejteni, ráadásul a vadonatúj ruháktól és a harsány operatőri munkától inkább egy nyolcvanas évekbeli kellékekkel berendezett 2005-ben, semmint a hidegháborús paranojától összeomló 1985-ben érzi magát az ember.
Ismertetett okokból nem vágytam teljes hűségre, ám úgy gondolom, a rendelkezésre álló eszközökkel is ki lehetett volna hozni a filmből azt az egyediséget, amit úton útfélen reklámoznak a Watchmenről. Persze, ehhez egy jó rendező jó koncepciója kellett volna. Nem kaptam meg. Csak egy igazolást: amilyen vékonynak ígérkezett a filmváltozat a képregényhez képest, olyan is lett. Snyder pedig kimutatta a foga fehérjét. Ez a változat ugyanis nem Alan Moore Watchmenje, ez a pénzéhes Zack Snyder Watchmenje, aki valószínűleg rábírja híveit a rendezői változat és a DVD-n érkező animációs mellékágak megtekintésére. Nem állíthatom meg őket, egyes-egyedül rajtuk áll a döntés.
