Szabó Simon igazi életművész, amióta a nagyszájú Rojálként berobbant a Moszkva téri (r. Török Ferenc, 2001) grundra, a színészet és a muzsikálás mellett a filmvilágot is bekebelezi. A nagy indulás után 8 évvel úgy gondolta, hogy első(nagyjáték)filmes rendezőként saját Moszkva tér-változatával debütál. A végeredmény kissé haloványabb lett az eredetinél, ennek ellenére izgalmas generációs panoráma.
A tavalyi mustrán kisjátékfilmes díjat elhozó gerillarendező (Megyünk, 2007) és DJ, saját bevallása szerint is underground-trash filmet forgatott. A több szálon futó sztori, különböző emberek, „rövidre vágott”, néhány napját mesélik el. Budapest madártávlati képével indít a film, hogy aztán egy kortárs generáció földalatti, könnyed, lázadó univerzumát emelje ki a városból. Itt persze nincs forradalmi életérzés csak egy maroknyi harmincon inneni figura, tele energiával. A felütésben gyorsan megtörténik a szereplők minimális bemutatása.
Az egymástól független történetek füzére hál’ istennek nem esik abba a manapság használatos dramaturgiai közhelybe, hogy a fináléban valamilyen formában „összefutatja” a szálakat. Ellenkezőleg, Szabó minden erővel elkülöníti karaktereit. Mert ő is mondja, mindenki hajtogatja a magáét. Titti és Detti például egymással teszi ezt. Tittinek nemcsak a munkahelyével, hanem piás apjával is komoly problémái vannak. Ráadásul nemi identitását is szégyelli. Kettejük szerelme egyfajta romantikus lázadást testesít meg, amely a film végén egy látványos kirohanásban is megjelenik. Zoli kamaradrámája a tipikus művészi válságában szenvedő írót mutatja be. Joci egy fitnessteremben recepciós, szabadidejében pedig breakesekkel lóg az aluljáróban. Egy verekedés alkalmával azonban egyik vendégével kénytelen szembenézni. Peti és Tesó zenészek fuvarozói, sztorijuk a generációváltásról szól. Lego, Erika, Galkó és Zsani bandája a legprovokatívabb részlete a filmnek. Az alig 15 éves fiatalok nem ismerik a gondokat: isznak, tépnek és szexelnek, amikor jól esik nekik. Andris és Roland története a pesti Tilos Rádió-s és kultiplexes underground DJ-k világába kalauzol el a nézőket, míg Beus, Timi és Ferci jelenete egy szerelmi háromszög visszásságait állítja a középpontba. A színészi játék egyik fontos kelléke itt az improvizáció. Az amatőr és profi színészeknek nem volt könnyű feladatuk, hiszen a másfél órányi játékidőből bő egy tucatnyi perc marad egy történet kifejtésére. Ennek ellenére a modellkaraktereket sikerül többségében élettel megtölteni.
Szabó Simon filmjére ráfért volna egy kis kurtítás, forgatókönyvére, pedig egy értőbb író. A legjobban szemet szúró kontraszt, hogy a különböző „életek” eltérő időintervallumban játszódnak: valamelyik napokig, valamelyik pár óráig tart. Mégis ez különbözőség valahogy egységessé áll össze. Úgy tűnik, a rendező az egész szubkultúrájának életérzését kívánta adaptálni, ami sikerült is neki, csak éppen a „formabontás” ígéretével maradt adós. Pedig világának egyik fő ismérve pontosan ez. Annak ellenére, hogy mozija döcögős és sok szempontból közhelyes is, mégis egyedi bája bocsánatossá teszi „bűneit”. Nem akar nagy frázisokat kimondani, de mégcsak leheletnyi üzenetekkel sem terheli meg művét. Két kivétel ez alól Petike és Tesó, valamint Titti és Detti szálai, akiknek története fajsúlyosabb drámai jelleget kap. Szabó egyszerűen csak magáról beszél, arról, ami (elmondása szerint) a Moszkva tér óta történt vele. Nincs társadalmi vagy történelmi színezete ennek a világnak. Az alkotók egyszerűen a rendszerváltás óta kialakult magyarországi utcakultúra látványos mozgóképét készítették el. Nem ítélkeznek, hőseik legyenek akár skinheadek, vagy romák, tudnak egymással békét kötni. A rendező ügyesen beleágyazta korábbi Zsebzsötem (2007), Draft (2007) és Megyünk (2007) című műveit a Papírrepülőkbe, és azok alig különböznek ettől a(z új) hét történettől.
A Papírrepülők képei egy levegősebb, szabadabb világot mutatnak be, ahol a kamera sokáig szereti követni szereplőit, néha talán egy leheletnyivel hosszabban is a kelleténél. Nem jellemző rá, hogy kinagyítaná hőseit beszélő fejekké, inkább megmarad az első képben kijelölt távlati perspektívában. A gerillaforgás, a bevilágítatlan terek, a kézikamerázás és a mini költségvetés (12 millió forint) okozta karcosság ez esetben csak használt a film különleges feelingjének.
A rendező összességében egy nehézkes szubkulturális eposzt alkotott, amely átfogóan beszél egy nemzedékről, nem feltétlenül művészi sikerrel, mégis szórakoztatóan. Az underground miliője sokkal pörgősebb, mint Szabó Simon magyarosan depresszív mozija. Ennek ellenére Török Ferenc eredetije óta a legjobb generációs közérzetfilm, amely elsőfilmként figyelemre méltó teljesítmény.
