Az idei filmszemle jópár nagy- és kisjátékfilmje foglalkozik a társas kapcsolatokra épülő szeretet-viszontszeretet hiányával, lehetetlenségével. A legkülönfélébb alapszituációk és élethelyzetek – prostituált és kitartottja, nevelőnő és intézetis lány, házasságszédelgő fiatalember és lesérült balerina stb. – kivesézése után az Apaföldben apa és fiú viszonya kerül terítékre.

Nagy Viktor Oszkár lírai hangvételű (csonka)családi drámájában a börtönbüntetését letöltő apa tér haza fiához egy mátraaljai faluba, valamikor a rendszerváltás környékén. Mint kiderül, megvásárolt a határban egy darab földet, ahol szándéka szerint fiával együtt gazdákodna. Nem számolt azonban az időközben felcseperedett, nagykamasz fiú ellenállásával, akinek bár súlyos szülőelvonási tünetei vannak – édesanyja is meghalt, vélhetőleg mialatt az apa börtönben volt –, képtelen megbirkózni ezzel az új szituációval. Tovább bonyolítja a helyzetet a halott anya fiatal húga, aki egyedülálló lévén mindkét férfi életében fontos, és értelemszerűen erotikus jellegű, bár eltérő intenciójú érzelmeket gerjeszt. Az alapjában véve jószándékú apa és a lázadozás és megfelelni vágyás félszeg kísérletei közt őrlődő fiú állandó összetűzései végül mintegy kikényszerítik a tragikus megoldást.

A szűkre szabott cselekmény nem ad sok támpontot a szereplők előéletének felfejtéséhez, a tulajdonképpeni események bemutatása helyett pedig inkább a lelki folyamatokra próbál koncentrálni. A Családi kör című, általában egy-egy nehézsorsú család vagy személy életét, konfliktusait dramatizált változatban bemutató hajdanvolt tévésorozat képi-formai és elbeszélésvilága ötlik fel a nézőben, amit megfelelően illusztrálnak a jó érzékkel összeválogatott kellékek. Skorpió az uborkásüvegben, bömbölő metálzene meg az elengedhetetlen MZ-moped, mint a nyolcvanas évek végén lázadó keménygyerekek állandó rekvizítumai. Az ehhez az elbeszélésmódhoz választott kevésszereplős kamaradrámai forma helyes iránynak tűnik tehát, ám az eszköztelenség sajnos rátelepszik a történetre is, és ott már elhibázza a célt. Az a szituációs színjáték, ami annak idején a szocialista erkölcs és a helyes világkép népnevelői funkciójának a tévében megfelelt, az ma egy mozifilmben már nem állja meg a helyét. Ide kellően előkészített, és az eseményeket megfelelő mélységükben motiváló fordulatokra volna szükség. Akadnak persze erre irányuló próbálkozások – a fiú ambivalens viszonya az apjával tetszetősen illusztrálódik ellenállási kísérleteinek folytonos elbukásán keresztül, mindez pedig hatásosan előlegezi meg a készülő tragédiát – de idővel kifullad a szándék, elvész a ritmus. Nagyon hiányzik a feszesség egy ilyen témájú alkotásnál, helyette azonban öncélúnak és feleslegesnek tűnő képsorokat kapunk, melyek maximum hangulatfestő erővel bírnak – a strandon a fiú bírja legtovább a víz alatt –, de valójában semmi továbbit nem tesznek hozzá a megkívánt mélységű lélekrajzhoz, és az események szempontjából is lényegtelenek.

Mindezen sajnos az operatőri munka sem segít. Dobos Tamás képei bár hozzák a jórészt tájba illesztett filmnél az ilyenkor elvárható szintet – nagytotáljai látványosak, a közelik meg szépen bevilágítottak, és jól kihasználja a mélységélesség adta lehetőségeket is –, de hát ez manapság már a minimumkövetelmény, ahonnan éppen továbblépni kellene. Ráadásul a fentebb vázolt cselekményszintű „nekilendülés-megtorpanás” a képek nyelvére a „sűrűbb vágások-hosszú beállítások” váltakozásává fordítódik le, ami hosszú távon egyrészt rendkívül fárasztóvá válik, másrészt a dramaturgiai hiányosságokat nemhogy kissebbítené, hanem épphogy aláhúzza. A hosszú képeket ugyanakkor – hacsak nem egy olyan filmről van szó, mely végig azokból építkezik, és ez nem egy olyan film – értelemszerűen dramaturgiai csúcspontok vagy termékeny pillanatok közelében szokás elhelyezni, a kívánt hatás elérésének érdekében. Itt viszont legfőképp a határban végzett munkavégzést illusztrálják vele, ami nemcsak végtelenül didaktikus, de egyúttal unalmasan és öncélúan artisztikus hatást kelt.

Ugyanez a helyzet a dialógusokkal is. Azt ugyan jól látja a rendező, hogy mennyire agyon tudja csapni egy hiteltelen párbeszéd a realizmusra törekvő ábrázolást, de csak azért hallgatni, mert kemény, falusi emberekről van szó, egyszerűen nem elég indok egy ilyen helyzetben. Abban a néhány hosszabb párbeszédben viszont, melyen kínosan érződik, hogy mennyire megtervezett és modoros, talán éppen jól jött volna ez a betyáros szűkszavúság. Derzsi János egyébként jól hozza a börtönviselt és eltaszított apafigurát, Ravasz Tamás pedig a fiú szerepében meggyőző, bár az ő esetében leginkább kemény, csontos arca, szikár alkata az, ami jelen van. Érezhető, hogy a rendező bízott főszereplője megjelenésében, tudta, hogy különösebb színészkedés nélkül is elviszi a hátán a nehézsorsú gyerek szerepét.

Az Apaföld az oda-vissza lendülés filmje, sajnos nem a kifejezés jó értelmében. Ez az ingamozgás úgy nyomja rá bélyegét a filmre, mintha a fiú döntésképtelensége kopírozódna rá, emiatt aztán az az érzésünk támad, hogy talán maga a készítője sem tudta, hogy pontosan mit is akart kezdeni vele. Az elbeszélésmód, a jelenetbeállítások, a képek ugyanakkor mind-mind roppant ismerősek valahonnan, és nem kell hozzá nagy fantázia, hogy ezek mögött meglássuk a jelen pillanatban tipikus elsőfilmes problémákkal szembenéző tipikus elsőfilmes rendezőt.