Kevesen hitték volna egy évvel ezelőtt, hogy Cannes-ban Arany Pálmát lehet nyerni egy musicallel. Talán egyedül a különc Lars von Trier (aki visszautasítva a felajánlott luxusszállodákat, az említett fesztiválra saját lakókocsijával ment) mosolygott volna ravaszul a felvetésre. Ő ugyanis egy ilyen filmmel a tarsolyában érkezett tavaly májusban a francia tengerpartra.
Sikere rengeteg szóváltásra adott okot, filmje ezúttal is a fesztivál legvitatottabb alkotása lett, sokan kételkedtek a fődíj jogosságában. Nem hinném, hogy a dán rendező sokat kesergett volna ezen, hiszen az októberi mozibemutatók óta munkájának komoly anyagi gyümölcsei is vannak.
Képzeljünk el egy olyan filmet, amelyről teljes mozitermek jönnek ki sírva, vörösre dörzsölt szemekkel, könnyeket törölgetve. A nagy dán manipulátor, akárcsak előző filmjében, a Hullámtörésben, most is az érzelmekkel kísérletezik: nem tudja elfogadni, hogy valaki szenvtelenül nézze végig a mozijait, ezért nézői érzelmeinek legmélyére nyúl, és ott mindent kiforgat sarkaiból.
Nehogy azt higgyük, hogy hagyományos musicallel állunk szemben, hiszen Lars von Trier abban a pillanatban, mikor ezt a műfajt kipróbálta, meg is szüntette azáltal, hogy megingatta alappilléreit, szétfeszítette legfontosabb kereteit. Mi történik valójában? Akárcsak a régi hollywoodi musicalekben, itt is időnként táncra és dalra fakadnak a szereplők, de ezúttal ezek a jelenetek egytől-egyig az álom, a képzelet birodalmába tartoznak. Selma, az Amerikába kivándorolt cseh nő, aki genetikai betegsége folytán nemsokára teljesen megvakul, időnként zenét hall, és ahhoz hozzáképzeli a szükséges koreográfiát. Eddig akár még klasszikus musicalre is gyanakodhatnánk, de mindent megváltoztat az, hogy mindez Björk zenéjére zajlik. Ez a különleges, egyszerre távoli, hideg és érzékeny zene merőben eltér a hollywoodi táncok fülbemászó dallamaitól. Látványos, klipszerű jelenetek ezek, amelyeket gyakran egyszerre száz kamerával fényképeztek. Érdekességüket a ritmusuk adja: akárcsak Björk zenéjének, az élénkebb színekben megjelenő táncjeleneteknek sincs határozott, kitartott ritmusuk, a lendület időnként alábbhagy, szinte elhal, majd újra erőre kap. Az az érzésünk, mintha Selma néha elvesztené a zene és/vagy az álom fonalát, mintha kiesne a képzelt világból, majd pedig, mikor újra rátalál, folytatódik illetve újrakezdődik a tánc. A rendező soha nem hagy minket belefeledkezni a koreográfia és a filmezés látványosságába, a leállásokkal, lelassulásokkal állandóan kizökkent és elbizonytalanít bennünket.
Külön kell foglalkozni a film kapcsán a Björk-jelenséggel, hiszen ő volt az egyetlen, aki osztatlan elismerést váltott ki minden kritikusból, illetve, ugyancsak Cannes-ban, megkapta a legjobb színészi alakítás díját. Az izlandi énekesnő ugyanis nemcsak a zenéjét szerezte a filmnek, de, a rendező zsarolásának köszönhetően, ő játssza a főszerepet is. A naiv, saját világában élő emigráns lányt különleges érzékenységgel jeleníti meg, arcának különös mosolya valami állandó bizonytalanságot, homályt, tétovaságot sugall. Björk nagyon kevés színészi eszközzel dolgozik, egyszerűen csak jelen van a vásznon, énekel, mosolyog, elnéz a kamera mellett, és ezzel mindent el tud mondani magáról: varázslatos alakítás, érthető, hogy Lars von Trier nem volt hajlandó nélküle megcsinálni a filmet.
Az alkotás attól is különleges, hogy ugyanezt az attitűdöt veszi át a rendező, és operatőre is a képkezelésben. A vállon viselt kamera soha nem állapodik meg, állandóan mozog, keresi a szereplőt, az arcot, a tárgyakat: bizonytalanul tapogatózik, akárcsak a vak Selma. Így válik a kép Selma lelkiállapotának hordozójává, mi pedig akadálytalanul megpróbálhatjuk Selma szemével nézni a világot/a filmet. A jeleneteket több kamerával filmezik, és ezeket állandóan váltogatják: ha egy kamera „elvesztődik”, egy másik veszi át a szerepét, az próbálja követni a torténetet.
Trier filmjében semmi sem állandó, rögzült vagy biztos. Minden amit látunk, csak valószínű, feltételezett, bizonytalan, akár a szinte vak Selma világában. A rendező megközelítése nagyon visszafogott: az az érzésünk, mintha semmibe se akarna beavatkozni, mintha egy kis távolságból mesélne. Mi pedig hallgatjuk, nézzük a meséjét, és besétálunk ravaszul felállított csapdájába: nem tudunk távol maradni, teljesen a történet vonzás- és hatáskörébe kerülünk, és azután, hogy Selma szemével néztük az eseményeket, végül az ő értékítéleteit tesszük magunkévá, az ő életénél fontosabb lesz számunkra a gyerek operációja. Ebben a pillanatban vesztünk el, hiszen hősünk (az, akivel azonosulunk) halálát kívánjuk, mivel ő is azt akarja. Amikor ehhez a szinte önpusztító gesztushoz eljutottunk, Lars von Trier győzött, teljesen kicsavarva érzelmeinket: nem tehetünk mást, minthogy megadjuk magunkat neki, hagyjuk magunkat végigvezetni a történeten. Olyan érzelmeket ébresztett fel, amelyeken keresztül észrevétlenül foglyul is ejtett bennünket: íme a tökéletes manipuláció, mesterét dícsérő, receptje.
