Pár ezer kilométerről nézve, szokatlanul késő visszajelzések és a fesztivál kezdete előtt relatív kevés információ birtokában kételkedve keltem útra a 46. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál felé. Szerencsére a kételyek a helyszínen eloszlottak. Egyértelművé vált, hogy meg kellett szorítani a szíjat, viszont a Bero Beyer, az új igazgató által vezetett csapat sikeresen megtartotta a fesztivál színvonalát.
Kevesebb film került a válogatásba, nincsen már minden nap többnyelvű sokoldalas Daily Tiger és a legtöbb katalógus és lista inkább csak digitális változatában létezett, viszont a válogatás és az események központjában továbbra is a fiatal tehetségek, az újítások és a vizuális művészetek gazdagsága van.
Fontos, hogy milyen politikai és szociális változások történnek a világban és ezeket a különböző alkotók és filmes összeállítások jól tükrözik. Elég csak az idei válogatásokra tekinteni: a Perspectives (Perspektívák) arról beszél, hogy hogyan nő a távolság a különböző társadalmi rétegek között és hogyan alakulnak ki különböző, egymással sokszor ellentétes csoportok egy országon vagy egy közösségen belül; a Band Apart formabontó és olykor anarchista valóságokat követi figyelemmel, miközben a Black Rebels (Fekete forradalmárok) és a Picture Palestine (Palesztina Képekben) a kisebbségek és a gyengék melletti elköteleződést hangsúlyozza. Úgy tűnik, hogy a holland közönség teljesen magáének érzi ezt az összeállítást, a népszerűségi toplistán nem egyszer tűnt fel Jakob Preuss dokumentumfilmje, Als Paul über das Meer kam (Amikor Paul átkelt a tengeren), ami egy kameruni menekült életét követi soron a marokkói táboroktól a németországi letelepedési kísérletekig.
A szakmabeliek számára szervezett privát vetítésekből sokkal kevesebb volt mint a korábbi években, de amíg a nyilvános vetítésekre is bejuthatnak a filmesek és a sajtó, addig nem zavaró, különösképp, hogy a műhelyek és a koprodukciókat segítő találkozók és előadások száma nőni látszik. Idén olyan rendezők tisztelték meg a jelenlétükkel a fesztivál látogatóit mint Andrea Arnold, Olivier Assayas, Barry Jenkins és Tarr Béla, de kisebb paradicsomnak számított a filmes esszék rajongóinak is az idei kiadás, mert Mark Rappaport és Kevin B. Lee is bemutatták a legújabb filmes esszéiket.
Kevesebb a film, de még mindig sokkal több mint, amit egy ember meg tudna nézni egy hét alatt. A számtalan rendezvény, kiállítás, közönségtalálkozó és előadás valahogy azt az érzést keltette, hogy nem összement a fesztivál, hanem egyre nagyobb hangsúlyt fektet kiegészítő eseményekre, valahogy a hangsúlyok tolódtak más irányba. A film mint mozifilm megmaradt főattrakció gyanánt, de a mozgókép sokszor kiállítás tárgya vagy bónusz élmény a fesztivál által megjelölt vonat egyes vagonjain, ahol az utasok kakast ropogtatnak és rövidfilmeket néznek a válogatásból; a szakmabeliek már nem kell a videotékában üljenek reggeltől estig – bárki akinek érvényes akkreditációja van, a fesztivál ideje alatt Hollandiában bárhonnan hozzáférhet a filmes gyűjteményhez egy fesztiválos felhasználónévvel és jelszóval. A mozifilmet se mindegy, hogy hogyan értelmezzük, a Hivos Tiger versenyprogram majdnem minden egyes filmje feszegeti a hagyományos formákat és a valóság és a film összehatásáról szól.
A fődíj nyertese, Sanar Kumar Sasidharan Sexy Durga című nagyjátékfilmjében másodlagos a cselekmény; egy dél-indiai, Durga istennőnek szentelt ünnep alkalmával készített felvételek váltakoznak egy szökésben levő pár útjának képeivel. Nem mondják ki hangosan a filmben, de veszélyes egy szerelmes párnak nyilvánosságban mutatkoznia, nyilvános megvetésnek, de akár testi bántalomnak is az áldozatai lehetnek. Nem is kell mondani, érződik, hogy a fiatal férfi és a lány majdhogynem menekül. Látszólag nem üldözi őket senki, de egy rendőrrel való találkozás vagy egy indiszkrét kérdés a sofőr részéről elég, hogy szökni probáljanak az utasok. A zsűri különdíját nyert Rey (Király) legendákat kutat és egy francia vidéki jogászt idéz meg, Orélie-Antoine des Tounenst, aki útra kelt a 19. század közepe táján, hogy megalapítsa a királyságát Dél Amerikában, Patagónia környékén. A történelem szerint a helyi törzsek meg is választották vezérükként, viszont a királyt elfogták a csilei hatóságok és sokáig vallatták, majdnem halálra ítélték, aztán mégis inkább csak száműzték. Végső soron a történelem csak ürügy, Niles Atallah, a film rendezője sokkal inkább azzal foglalkozott, hogyan hozzon létre minél több réteget és hogyan utaljon a történelem sokértelműségére. A 35 mm-es, 16 mm-es és 8 mm-es felvételeket a szó szoros értelmében elásta és „régiesítette”, majd a vágószobában, digitális anyagokkal olyan filmet állított össze, ami álomszerű, szép és a filmmel mint anyaggal is mélyremenően foglalkozik. A Rey költői világához sok film rokonítható az idei rotterdami felhozatalból, talán a realista trend ellenpontjaként. Az egyik lenyűgőző példa minden bizonnyal a Mimosas, Oliver Laxe filmje, ami tavaly megnyerte Cannes-ban a Semaine de la critique díját. Sokan próbálták meghatározni, de valahol a „szufi western” és a „keleti western” között elvesztek a kísérletező kritikusok. Annyi biztos, hogy lélegzetelállító hegyes tájakon történő beavatás története, de nincsenek tirádás beszédek, se megható zene. A film ritmusból és fényből építkezik és így százszor erőteljesebb mint hasonló tematikájú hatásvadász társai.
Pedro Aguilera versenyfilmje, a Demonios tus ojos is valahol a klasszikus tragédia és a filmes közeget kutató alkotások közé esik. Egy filmrendező története, aki, miután a kishúgát felfedezi egy amatőr pornós honlapon, megszállottan követni kezdi és rejtett kamerákkal figyeli meg. A történet fordulópontját végül az határozza meg, hogy a lány mihez kezd mikor megtudja, hogy a kiskorától csodált bátyja folyamatosan szemmel tartja őt. A kamera nem csak a voyeurizmus kifejezője a filmben, hanem felvállalt provokáció és így tökéletesen illeszkedik egy olyan filmsorozatba, ahol a film a végtelen kísérletek tárháza.
A merész válogatásban megtalálja helyét Gastón Solnicki argentin filmrendező Kékszakállú-adaptációja is, ami Bartók Béla operáját használja kiindulópontként, de kísérőzeneként is, hogy ellenpontozza a szereplői eseménytelennek tűnő életét. Burokban nevelkedtek és úgy tűnik, hogy távol tartották magukat a nehéz döntések meghozatalától vagy bármi változástól. Csak élnek egyik napról a másikra, ahogy Kékszakállú feleségei.
Ezt a címet leszámítva nehéz lett volna sok Magyarországról és Romániából származó filmet találni a fesztiválkatalógusban. Az újdponságok közül egy-két rövidfilm bekerült a válogatásba, például Adrian Silișteanu Scris/Nescris című tragikomikus története egy roma családról és egy újszülött bejegyzéséről vagy Varga Noémi A legvidámabb barakk, ami a rendezőnő nagymamájának történetéből ihletődött.
Ettől eltekintve a nagyrészt Cannes-ból (és egyéb neves fesztiválokból) halászott Limelight-ba sorolt sikerfilmek között tűnt fel Bogdan Mirica Câini című thrillere vagy Cristi Puiutól a Sieranevada. A népszerű film persze tág kategória Rotterdamban; amint említettem, belefér egy emberjogi témákkal foglalkozó dokumentumfilm is, de ugyanígy értékelhetik Ben Wheatley legújabb fekete vígjátékát, a Free Fire-t, amiben egy nyugodtnak indult fegyvervásárlás kisebb vérengzésbe torkollik, Jim Jarmusch hétköznapokról szóló költeményét, a Patersont vagy a Michael Kohlhaasról ismert Arnaud des Pallières drámáját, az Orpheline-t, ami egy nő sorsát meséli el több színésznő előadásában.
A nagy különbségek ellenére ezek mind népszerű filmnek számítanak – talán a fesztivállal együtt tanulta meg a közönség ízlelni őket. És ez az a közönség, akire évről évre inkább alapoz a fesztivál különböző hűségprogramokon keresztül. Itt találkozik a filmes ipar és a nézők és kiegészítik egymást. Hosszú távon ennek van értelme, egész évben erre a közönségre számíthatnak a forgalmazók, akik ezt az alkalmat választják filmjeik bemutatója és előbemutatójaként, ugyanakkor a fesztivál legjobb barátai azok az emberek, akik rendszeresen járnak moziba filmet nézni és akik szívesen térnek majd vissza jövőre is. Mert a filmeknek úgy van értelme, ha látják őket.
