Forgatott már a rendszerváltásról, a délszláv háborúról, a csángókról, új családtörténetében pedig a 20. századi magyar történelmet vitte filmre – Trianonnal és szocializmussal, ’44-gyel és ’56-tal egyetemben. Fekete Ibolya az Anyám és más futóbolondok a családból kapcsán mesélt bespájzolt életerőről, megtalált történetekről és százéves színésznőkről.
Hogyan találta meg Danuta Szaflarskát? Csodálatos volt a filmben. A magyar közönség valószínűleg most fogja felfedezni magának.
Játszott magyar filmben, majd’ 20 éve, Az alkimista és a szűzben, de nem ott találtam rá. Többen is említették a nevét, Lengyelországban ő olyan legenda, mint nálunk Törőcsik Mari. Megnéztem egy hat-hét évvel ezelőtti filmjét, és tudtam, hogy senki más nem lehet az öreg hölgy, csak ő.
Mi fogta meg benne?
Hogy milyen nagyon jó színésznő. És nagyon emlékeztet a mamámra. Az édesanyám 90 évesen körülbelül ilyen volt, eleven, akaratos kis evetke, galambősz hajjal.
Hogy győzte meg, hogy vállalja a szerepet?
Örömmel jött. Danuta idén múlt 100 éves, jelenleg két darabban játszik Varsóban, és már próbálja a harmadikat. Most már picit óvatosabban közlekedik a botjával, de négy éve, amikor forgattunk vele, még szaladt a körúton, mint a fürj, vásárolgatott, és nagyon ambicionálta, hogy dolgozzon. Csodás jelenség, csillog a szeme, ezer színben villódzik az arca – fogni kellene egy kamerát, és csak venni, venni, venni.
Egyértelmű volt, hogy Básti Juli és Ónodi Eszter kapja a két másik főbb szerepet?
Juli az első perctől kezdve. Ő olyan, mint a nagyanyám volt fiatalon, és a filmben a saját unokáját is eljátssza. Eszternél későn esett le, hogy ő kell a szerepre, mert hülye módon az anyámhoz hasonló színésznőt kerestem, és ő külsőre nem hasonlít. De a temperamentuma, a habitusa, a váratlansága, a robbanékonysága, az energiája igen. És persze nagyszerű színésznő.
Fontos, hogy a színész hasonlítson az emberre, akiről mintázta a karaktert?
Nem a vonásainak, hanem a habitusának kell hasonlítania. Bizonyos karakterek bizonyos attitűdöket, magatartásokat sugallnak. Én nem hiszek az ellenszereposztásban, pedig tudom, hogy egy jó színész kiválóan eljátszik egy neki ellentmondó karaktert is. De inkább azt akartam, hogy megképződjenek bizonyos típusok, hogy ha ránézel, tudd, milyen fajta emberről van szó.
Női film az Anyám...?
Azt hiszem, igen. Eddig mindig férfiakról forgattam filmet, de ez a téma most utolért. Valószínűleg a korom miatt is, egy bizonyos kor felett az emberre az anyja néz vissza a tükörből. Egyszer csak rájön, mennyi mindent örökölt tőle, és ezzel nem árt elszámolni. A filmben az érdekelt, hogyan csúsznak egymásba, hogyan hatnak egymásra a női generációk. De azért ez nem egy női lélektani történet, ennél remélhetőleg tágasabb. A film a 20. századról mesél, arról, hogyan élték túl az emberek, a családok, akikkel ha úgy vesszük, semmi különös nem történt.
Mit örökölt az édesanyjától?
Pont olyan hibbant liba vagyok, mint az anyám. (nevet) Ő sem számolt a következményekkel, tette, ami eszébe jutott. Ha baj volt, mindig továbbálltunk. De őt kényszerítette a történelem. Engem a kutya se kényszerít, én csak ilyen vagyok. Bespájzoltam az életerejét, az akaratosságát, a megátalkodottságát.
Van egyfajta anekdotázós, aforizmás stílusa az Anyám…-nak, ami elüt a korábbi filmjei stílusától.
A családi emlékezetnek ilyen anekdotikus a természete. Ha valaki utánanéz annak, mi történt a családjával a 20. században – amire egyébként mindenkit biztatok –, rájön, hogy ezek sosem nagy ívű, dramatikus történetek, hanem kis epizódok, anekdoták. Mindenkiről fennmaradt egy kis történet, és sokszor már nem tudni, hogy a nagybácsival, a nagynénivel, vagy az unokaöccsel történt, csak azt, hogy volt egy ilyen eset a családban.
Az Anyám… kis túlzással 100 percben 100 évet mesél el. Tartott tőle, hogyan lehet olyan fordulópontokat – Trianont, ’56-ot stb. – ilyen rövid idő alatt vázolni, amik a mai napig megosztják a magyar társadalmat?
Mindig az osztja meg a véleményeket és az embereket, amikor nagy, pátoszos igazságokat próbálnak kinyilatkoztatni pro vagy kontra az eseményekről. Én azt akartam elmesélni, ahogyan mindezt a hétköznapi emberek átélték. Akikkel megtörtént a történelem, és komoly következménye is volt az életükre, de nincs közük a lózungokhoz. Csak mindig hozott valamit az élet, a történelem, a politika, amit túl kellett élni, talpon kellett maradni. Ebben a filmben a kisemberek nézőpontjából mesélünk, akik nem csinálták, hanem elszenvedték a történelmet.
Visszatérő motívuma a filmjeinek, a Bolse vitának, a Chicónak, de még a Csángóknak is, ahogy az átlagemberek boldogulni próbálnak a történelem változásai közepette.
Mindig is az érdekelt, milyen az élet körülöttem. Hogy hogyan élnek az emberek és milyen a dolgok zamata. Azt vettem észre, hogy tűnik el az életünkből a 20. század, ezért vissza kéne nézni a jelenből, és rendberakni ezt az örökséget, a napi életanyagot, különben el fogjuk veszíteni. Ha ezt most nem meséljük el, a következő generációknak semmi nem marad belőle.
Azt is szokta mondani, hogy nem kitalálja, hanem megtalálja a történeteket.
Úgy gondolom, a megtalált történet mindig sokkal érdekesebb, eredetibb és bolondabb, mint amit én ki tudok találni. Ha az ember íróasztal mellett akar kitalálni valami szellemeset, abból könnyen sülnek ki életidegen dolgok. Engem az vonz, hogy a történet penetráljon az élet ízétől, szagától.
Az Anyám… végigfut a 20. századon, és közben megidézi az egyes korokhoz tartozó filmstílusokat is. Néhol a Zelig mintájára, ahogy Woody Allen odakopírozta magát az archív felvételekbe, az Anyám… szereplői is egy híradórészletbe, máskor egy 40-es évekbeli filmbe lépnek be.
Ez a nagyszerű operatőrünk, Gózon Francisco érdeme. Pontosan tudja, hogy egy-egy korszak filmjei mitől olyanok, amilyenek, és hogyan lehet reprodukálni. Persze, megcsináltattuk a régi filmben lévő berendezést, asztalok, apácarács, ruhák, de mégiscsak azon múlt, hogy ő hozzávilágította, hozzákomponálta az eredeti jelenethez a miénket. A különböző filmes stílusok mindig ott vannak az egyes korszakokban, de azért ezzel óvatosan bántunk, nem akartuk, hogy a történet elé tolakodjon a stílusjáték.
Milyen filmből használtak részleteket?
Az említett 40-es évekbeli részlet a Hazajáró lélek című Karády-Páger filmből van. Sok anyagot használtunk egy korabeli dokumentumfilmből, ami Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című filmjének inspirációjára született, ahhoz hasonló montázsfilm Budapestről. Van részlet Kovács András Októberi vasárnap című játékfilmjéből, ami a kiugrási kísérletről, a németek bejöveteléről és a nyilas hatalomátvételről szól. Ő a hetvenes évek végén még tudott a Várban forgatni, a felvételeken ki-be járnak a tankok. Ezt ma már nem lehetne leforgatni, nincs macskakő, mások az ajtók, az ablakok, és persze nincs az a pénz. A filmek mellett rengeteg híradórészletet is használtunk. Nagy segítség volt Varga Jajó filmtörténész, aki minden kockát ismer az összes létező dokumentumanyagból. De mióta – hát, több évtizede – egyáltalán filmmel foglalkozom, magam is rengeteg archív anyagot végignéztem, például csaknem a teljes háború előtti híradóanyagot ismerem, szenvedélyesen érdekel.
Mindegyik játékfilmjében használt archívokat.
A Bolse vita és a Chico mai történetek voltak, ezért nem volt annyira szembeszökő, hogy dokumentumanyagokat is beillesztettünk. Egyébként is úgy találtuk ki a stílust, hogy a játékfilmes jelenetek, dialógok és díszletek kompatibilisek legyenek az amatőr felvételekkel és a híradóanyagokkal, amik akár a délszláv háborúban, akár a határokon készültek. A Bolse vitához magunk is forgattunk dokumentumanyagokat a határon meg az ún. KGST-piacon. Ott az volt az elgondolás, hogy az azonos közegben készült, különböző műfajú anyagok sokféleségét ötvözzük, itt azon iparkodtunk, hogy a „korabeli” játékfilmes jelenetek stimmeljenek a régi dokumentumanyagokkal.
20 év alatt 3 játékfilmet forgatott…
Nem sok, ugye? A Bolse vita és a Chico között nem telt el olyan sok idő. Az ember egy-másfél évig írta a forgatókönyvet, szerzett rá pénzt, forgatta, vágta. Habár a Chicót is egy évig forgattuk a sok ország miatt, 2001-re lett kész. A mostani viszont nagyobb kihagyás volt, 14 éve nem készítettem játékfilmet. Mással is voltam elfoglalva – közbeszólt az élet –, és hát hét év van ebben a filmben. Macerásan, nehezen jött létre, de közben csináltam dokumentumfilmeket. Számomra az nem alsóbb rendű, mint játékfilmet készíteni, ugyanolyan svunggal csinálom.
Az Anyám… előtt a Csángókat és az Utazások egy szerzetessel-t forgatta. Hogyan találták meg ezek a történetek?
Kerestem, kiről érdemes filmet csinálni. Én nem szeretek rossz emberekről forgatni, kell legyen annyi pozitívum, amiért érdemes éveket bíbelődni egy anyaggal. A dokumentum- és játékfilmekben is olyan hőseim voltak, akikben hinni lehetett, mert valamiben igazuk volt, és szeretetre méltók, vagy legalábbis izgalmasak voltak. A 2000-es évek elején keresgéltem a hőst. Aztán valaki mesélt Böjte Csabáról, és nem volt kérdés, hogy róla kell filmet csinálni. Remélem, nem hangzik nagyon patetikusan, nem természetem a pátosz, de nagyon hamar átváltozott a szokásos filmcsinálás valahogyan szolgálattá. Könnyedén, magától értetődően, derűs szívvel. Jártam Böjte Csabával az ő útjait, vele mentem tovább Csángóföldre is, és még ott is kitartott ez az állapot, gondoltam, tartozom leforgatni azt, amit ez az ország nem tud a csángókról.
Nagyon érdekes volt abban a filmben, hogyan viszonyulnak a csángók a magyar nyelvhez és az identitásukhoz. A Chicót és a Csángókat nézve úgy tűnik, mintha kifejezetten érdekelné a kevert identitású emberek drámája.
Nagyon nehéz ma koherens identitásra szert tenni, tiszta képletet kidolgozni az embernek magában, ha kezdettől nem adatott meg neki. Ez izgalmas és jelentékeny küzdelem, mindig megmutat egy világállapotot is. Én sokáig szabadon járkáltam, és ezt a szabadságot a szüleimtől kaptam, nem erőltették rám az örökséget. De megkaptam tőlük azt a biztonságot is, hogy szükség esetén lesz mihez nyúlni. Kuszálódik a világ, és ilyenkor nem árt, ha az ember rendet vág. Nyilván életkori kérdés is, lehet, most jött el az ideje az Anyám…-mal, hogy hazataláljak. Remélhetőleg anélkül, hogy megnyirbálnám a szabadságomat.
Még mindig keresi a témákat, amiről forgathat?
Szüntelenül. Van is ötlet, mindjárt leülök forgatókönyvet írni. A következő filmre talán nem kell 14 évet várni.
