Az idei CineFest nagyjátékfilmes versenyprogramjában – egyéni rekordként – 20 opusz szerepel, köztük – évek óta először – magyar mozi is található, rögtön három. 15 film minikritikája következik.

Hossein Amini: Kétarcú január (The Two Faces of January)

A Drive – Gázt! forgatókönyvírója, Hossein Amini első rendezése igazi Hitchcock-thriller: az Idegenek a vonaton szerzője, Patricia Highsmith regényén alapul. Amerikai pár (Viggo Mortensen, Kirsten Dunst) nyaral Athénban, ahol egy idegenvezetőként dolgozó honfitársuk csapódik hozzájuk. Az alapszituáció szerelmi háromszöget, két markánsan különböző férfi – spirituálisan apa és fia – ödipális viszonyát, rivalizálását foglalja magában, ám aki azt hiszi, ártatlan álompár kapcsolatát dúlja fel a velejéig romlott pszichopata, az meg fog lepődni.

Ruben Östlund: Lavina (Force majeure / Turist)

A Lavina Ruben Östlund negyedik filmje, így kissé kilóg a főként debütáló és másodikként jegyzett moziknak szentelt versenyszekcióból. Lerí róla, hogy rendezője veterán, köröket ver a mezőny oroszlánrészére. Dúsgazdag család vakációzik egy síparadicsomban, ám egy lavina keresztülhúzza számításaikat. Még akkor is, ha nagyobb a füstje, mint a lángja: a hajuk szála sem görbül, ám míg az anya a gyerekeket mentette, az apa fejvesztve menekült. Katasztrófafilmről tehát szó sincs, legfeljebb realistáról: a protagonista nem hősként kerül ki a krízishelyzetből, hanem antihősként; az álomcsaládot szétziláló traumát nem szerencsétlenség, hanem a pátriárka gyávasága okozza; a luxus életmód bűnével kiérdemelt karmikus bűnhődést nem katasztrófa hozza, hanem a természet felsőbb erejének belső megnyilvánulása, az állati ösztön. Szánalmas főhőst vígjátékokban látni, és ez sem rémdráma, hanem dramedy. A hangvétel közönségszórakoztató, még horrorfilmbe illő, mókás busz-effektusokat is kapunk. Miközben a direktor a nemek és a nemi szerepek különbségeinek, na meg azok változásainak ideológiai fronton is megosztó problémakörét tárgyalja ki. Mindezt egy Hitchcock-thriller szintjén archetipikus meta-sztori keretein belül, hisz egy hanyatló anyámasszony katonájának kell visszaszereznie maszkulinitását.

Kerékgyártó Yvonne: Free Entry

A Free Entryt három Sziget fesztiválon forgatták gerillamódszerekkel. Két barátnő lóg be a fesztre, ahol némi füvet is megpróbálnak elsózni. A cselekmény ismerős lehet a tini romkom, szexkom, a havervígjáték és a hang out movie zsánereiből, idővel azonban bad tripbe fordul. A dokumentarista stílus„talált felvétel” realizmust kölcsönöz a filmnek, egy-két pszichedelikus szcéna pedig az első magyar drugsploitationné teszi (ami sajnos nem úgy végződik, mint Az utolsó ház balra, de aki szerint „régen minden jobb volt”, az horrorként fogja megélni). Klipesztétika és reklámérték ide vagy oda, Kerékgyártó Yvonne nosztalgiafilmjében szerencsére több a Moszkva tér, mint az Apám beájulna. Nem veszítünk viszont sokat azzal, hogy széleskörű moziforgalmazásba nem kerül: főként exploitation roncsfilmes mezőnyben fut jól. A cím perfekt, már ha arra utal, hogy e film nem éri meg a rendes mozijegy árát.

Zrinko Ogresta: Vetítések (Projekcije / Projections)

A Vetítéseket nemzetközi premierként reklámozták, A felszín alatt kiesése után vették fel a versenyprogramba. Nem jártunk jól a cserével. Pszichológus kollégák gyűlnek össze egy foglalkozásra, ami azonban hisztérikus, személyeskedő sárdobálássá fajul – ebbe leshetünk bele, de nincs rajta mit élvezni. Zárt szituációs szocio/pszicho-dráma, ami színházban sem állná meg a helyét.

Miklósy Zoltán: Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja (Manieggs – Revenge of the Hard Egg)

A magánpénzből készült magyar Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja a B-kategóriás akciófilmek animációs, de felnőtt korhatáros paródiája. A Nagy durranás és a Csupasz pisztoly megkésett rajzfilmverziója, noha eszünkbe juthat róla a South Park profanitása, politikai inkorrektsége és posztmodern kikacsintásai (Danny Trejo és Swarci is felbukkan), a Family Guy szabad asszociációs geghumora és a Tündi Bündi barátok erőszakossága. Nem csak minimalista képi világa teszi low budget trashfilmé: humora jobbára infantilis trollkodás. Hobbianimációnak elmegy, ehhez képest a hírek szerint jövőre mozik vetítik majd Magyarországon.

Sebastian Buttny: Heavy Mental

A Heavy Mental egyik hőse egy neurotikus, kényszerbeteg színész, aki memóriazavarral és stresszbetegséggel is küzd, a másik pedig egy metálrajongó, de mimózalelkű szociális munkás, aki felbéreli az állástalan művészt, hogy hozza össze szíve választottjával – kész is a szerelmi háromszög. Az alaphelyzetről a Főfőnök juthat eszünkbe, ám bergmani dráma lesz belőle, ami azonban tele van forgatókönyvírói hiányosságokkal. A két főhős egymás megváltójává lesz, de sok a kihagyott ziccer, az elvarratlan szál ebben az aluldramatizált művészfilmben. Nem csak a főhős szenvedett alkotói válságban, de a rendező is.

Céline Sciamma: Csajkor (Bande de filles / Girlhood)

A Csajkor – ahogy arra eme címe is utal – női ifjúsági film. A Veszélyes kölykök és a Nagymenők francia változata: egy rossz környékről származó fekete tini talál új barátokra egy fiatalkorú bűnözésből élő lánybanda tagjainak személyében. E mozi a közvetlenül utána műsorra tűzött Sráckor női párdarabja. Helyes döntés volt, hogy e sorrendben vetítették őket. Linklater mesterműve után ugyanis lehetetlennek tűnik újat mondani a felnövésfilm zsánerében, ám a Csajkor hiába hibátlan, még így is csak előzenekarnak volt jó a Sráckor apoteózisa mellett.

Noaz Deshe: Fehér árnyék (White Shadow)

A Fehér árnyék német-olasz-tanzániai mozi egy Izraelben született berlini filmestől. A Fekete Afrikában máig bevett szokás szerencsét hozó erőt tulajdonítani az albínók testrészeinek, amelyek így egy vagyont érnek a feketepiacon. Noaz Deshe munkája egyaránt olajozottan működik lírai, álomszerű coming of age művészmoziként és dokumentarista “társadalmi probléma” filmként. Ugyanakkor témája – albínó négerekre babonás, rendhagyó módon előítéletes és kirekesztő honfitársaik vadásznak – olyannyira morbid, bulváros, egzotikus és extrém, a kamera pedig úgy csámcsog a fehér hollónak minősülő amatőr színészek fizimiskáján, hogy arról a mondo filmek is eszünkbe juthatnak. A különbség, hogy e freak show korántsem rasszista és kizsákmányoló, ellenkezőleg. Az idei TIFF-en már méltatták bátorságáért, Deshe őstehetség, multitalentum és auteur rendezése a CineFesten is díjat érdemel.

Doru Nitescu: Carmen

„Tipikus román új hullám” – legyintünk a Carmen első percei láttán. Bár görög tragédiák is eszünkbe juthatnak a halálos beteg lánya életéért a rendszerrel szélmalomharcot vívó anyáról, e megállapítás később sem bizonyul hamisnak, viszont Doru Nitescu mozija a jobb kortárs román művészfilmek egyike (amelyek ráadásul egyébként is megbízható színvonalat képviselnek), így aztán annak ellenére részesülünk intenzív drámai élményben, hogy csak egy fülszövegnyi igaz történet megfilmesítését látjuk.

Iram Haq: Tiéd vagyok (Jeg er din / I Am Yours)

A Tiéd vagyok ugyancsak egyszerű történet: egy Norvégiában élő pakisztáni fiatalasszony küszködik színészi balsikereivel, az egyedülálló gyerekneveléssel, szerelmi csalódásokkal és ultrakonzervatív rokonságával. Ez a norvég-pakisztáni Bridget Jones naplója, korrekt karaktertanulmány, semmi több.

Vanessa Lapa: A megfelelő ember (Der Anständige / The Decent One)

A megfelelő ember című dokumentumfilm, ami a mozifilmes versenyprogramban fut. Az angol cím annyit tesz, hogy A tisztességes, ami provokatív, hisz Himmler-biopicről van szó, ami a náci vezér nemrég előkerült levelezésein és naplóin alapul. Nem csak Arendt a gonoszság banalitásáról szóló tézisét bizonyítja: alanyát annak saját szavaival, tökéletes objektivitással mutatja be. Vitatható viszont, hogy van-e helye a nagyjátékfilmes kategóriában, hisz nem igazán lépi át a dokumentumfilm határait úgy, ahogy pl. Az ölés aktusa. Aki Herzog és Morris munkáihoz hasonlóan ambiciózus vállalkozást vár, csalódni fog: a film Himmler sorainak felolvasásából áll, alatta archív vágóképekkel. Viszont ennél több nem is kell, az eredmény így is megszégyenít bármilyen nazisploitationt vagy shockumentaryt, ahogy Hajdú Eszternek is elég volt leszúrnia pár kamerát a tárgyalóterembe azÍtélet Magyarországon alkalmával. A (neo)náciknak elég bekapcsolni a kamerát, és tálcán kínálják az exploitation horrorfilmet.

Marie Amachoukeli-Barsacq: Party Girl

A Party Girl hőse örökifjú bártáncosnő, akit élete alkonyán feleségül kér leghűségesebb udvarlója. A szerelem és a szex viszont ebben a korban már nem a régi, az esküvővel járó családi felhajtás pedig csak fokozza a feszültséget. Hibátlan karaktertanulmány egy  vénlányról, se több, se kevesebb.

Miroslav Slaboshiptsky: A törzs (Plemya / The Tribe)

A süketnéma iskolában játszódó A törzs elején szöveg figyelmeztet: a film nyelve jelbeszéd, verbális dialógokra, fordításra, feliratokra ne számítsunk. A 13. TIFF-en versenyzett The Voice of the Voiceless a süketnémák egzisztencia-élményét adta át, e film azonban nem létesít azonosulást néző és karakter közt, hisz a nyelvüket sem értjük. A cselekmény olyan exploitation-filmeket idéz, mint a Szörnyszülöttek: a szektaszerű iskola nevelői korruptak, a tiniket egy gengszterbanda zsákmányolja ki, kényszeríti koldulásra és bűnözésre. Ilyet már a The Voice of the Voiceless alkalmával is láttunk, e film viszont jóval explicitebb és rögrealistább (lásd a horrorfilmeket megszégyenítő abortusz-szcénát). Kísérletező művészmozi, ugyanakkor filmnyelve száz százalékig vizuális és univerzális, így aztán bárki számára érthető (ahogy a Hukkle és a Moebius).

Talya Lavie: Zéró motiváció (Zero Motivation)

A Zéró motiváció az izraeli sereg női szárnyának berkeiben játszódik, és főként két ifjú irodista brománc kapcsolatára koncentrál. Ez a M.A.S.H. női verziója, a zsidó vígjátékok humorával (a Forró rágógumi is eszünkbe juthat). A komikum játékos, szatirikus, önironikus, morbid, sőt néhol abszurd és szürreális. E mozi alapkoncepciója olyan gazdag humorforrás, hogy akár televíziós szitkom-sorozat is készülhetne belőle (ahogy Altman filmjéből), amit az alkotók alaposan ki is használtak.

Nevio Marasovic: Vis-á-vis

A legutóbbi TIFF versenyprogramjában is vetített Vis-á-vis a Hollywoodi lidércnyomás és a Hearts of Darkness: A Filmmaker's Apocalypse horvát változata, noha jóval kisebb ambíciókkal. Nevio Marasovic egy korábbi filmterve fejlesztése közben átélt alkotói válságából kerekített önéletrajzi ihletésű meta-mozit az eredeti projekt helyett, ám a rendező-alteregó és főszereplője Vis szigetének izolációjában lezajló párviadalának, majd összekovácsolódásának kétszereplős drámája csak éppen elégséges koncepció egy nagyjátékfilmhez. A direktor ígérete szerint a filmbeli mozi is el fog készülni, remélhetőleg tartalmasabb lesz e munkájánál.