Kétféle ember van a világon: aki látta az eredeti Oldboyt, és aki nem. Nem tudni, Spike Lee remake-je ezek közül kiknek készült, de az első kategóriában található populáció lógó orral fog egy újabb rovátkát vésni a Hollywood apokalipszisát jósló naptárba. Megpróbáltam az utóbbiak bőrébe is bebújni, de nem sikerült: annyira zsigeri az immár tízéves dél-koreai film, hogy nem is tudom már elképzelni magamról, hogy ne láttam volna. Hozzá képest eme remake pedig annyira felületes, hogy egy hét múlva már nem fogom tudni elképzelni magamról, hogy megnéztem.
Már a mozijegy megvásárlása előtt többszörösen problémásnak ígérkezik a film: az eredeti Oldboy annyira katartikus élmény, mondhatni paradigmaváltó alkotás, hogy hálátlan, nyomasztó lehet azzal a tudattal élni, hogy „nekem kell adaptálnom nyugati értékrendre ezt a filmet”, még akkor is, ha Hollywood nem tipikus módon ezúttal alaposan kivárta, hogy kihűljenek az eredeti által megtöltött moziszékek, nem cuppant rá azonnal a filmre, mint a Tetovált lányra, az Engedj be!-re, vagy másokra. A másik hiba a castingban van (s ezzel egyre több amerikai, „nagy” fordulatokra építő film lő bakot): egyes színészek jelenléte máris sejteti szerepük milyenségét, lelőve a csavart. Ha Elizabeth Olsen bukkan fel a plakáton, akkor hótziher, hogy szerepe fontosabb, mint ahogy eleinte sejtetik.
Spike Lee-n és Mark Protosevich forgatókönyvírón még az sem segít, hogy tudjuk, a gonosz producerek több mint félórát vágtak ki a filmből, mire az a vásznakra került: nem aránybeli, ritmikai vagy narratív problémák terhelik a filmet ugyanis, hanem mintha egész egyszerűen nem értették volna meg, hogy mitől olyan zseniális az eredeti. Nemhogy a Vivaldira végrehajtott, szinte balettszerűre kore(a)ografált erőszakjelenetek tűntek el, de már csak nyomokban van meg az a fanyar keleti humor, amit pl. a főhős belső narrációja, vagy a szürrealizmussal kacérkodó jelenetek adtak a 2003-as Oldboynak; teljesen ellövik az antagonista jellemét és motivációt azzal, hogy átírják a múltban játszódó részeket; nem teszik ki akkora tortúrának és macska-egér játéknak a főhőst – még a nyelve is a szájában marad – és valahogy túl lineáris az egész; s a vég... csak azt tudnánk feledni! Az eredeti film antik dráma erősségű befejezését itt Josh Brolin beletörődött, puhapöcsű, nyámnyilán amerikai műmosolya váltja, így a nézőnek már torokgombóc helyett csak düh és szomorúság jut. Ezt bizony elkúrtátok, fiúk, nem kicsit: nagyon.
Az eredeti mű óriási hagyatékát figyelmen kívül hagyva amúgy a film nem épp olyan rossz, mint amennyire a kritika vagy a mozipénztárnál való eltaknyolás mutatja. Spike Lee nem felejtett el filmet csinálni, s a trendekkel szembemenve filmnyersanyagra forgatott (nem mintha maradtak volna filmes vetítőgépek a plázáinkban), a sztori egészen jól kezdődik, s egy darabig jól is építkezik, még egy plusz csavar is bekerül a történetbe, de az antagonista Sharlto Copley színre lépésétől kezdve – de nem miatta – omladozni kezd a konstrukció, mindenféle tétet nélkülözve. Anélkül viszont az egész csak egy nagyképű villogás: megmutatjuk ezt a színészt is, azt az operatőri trükköt is, bebizonyítjuk, hogy igen, a vágónk járt filmes suliba, de a dramaturgia mélyvizébe kerülve úgy elhasalunk, mint egy nagy, buta, lomha kő. Az efféle, óvatosság szülte filmeket nem mentheti meg semmi.
Nem tudni, meddig lehet ezt a trendet – jogfelvásárlás, remake-áradat, kizsigerelt eredeti eurázsiai filmek – duzzasztani, de egyszer valaminek robbannia kell, ez így nem mehet tovább büntetlenül. Előbb-utóbb a felszínre kerül egy régi Oldboy-DVD tíz évvel ezelőttről, elterjed Amerikában is, s a feldühödött nézők tömkelegei tankokkal és gépfegyverekkel fognak behajtani a maui villájukban gyanútlanul szivarozgató stúdiófőnökök közé, akik forgatókönyv-olvasás helyett piackutatással, egyforma plakátokkal és kreatív könyveléssel akarnak hatalmas összegeket kaszálni, hogy azt egy végtelen vetésforgóban folytatásokra, rebootokra és előzményfilmekre költhessék majd. Jöhet az a nap.
