A TIFF leköltözik négy napra Csíkba – ezt nem lehet kihagyni. Nem is hagytuk.
Június 27., csütörtök este, Csíkszereda. Szakad az eső. Időnként eláll, majd megint rázendít. Állunk páran a művház folyosóján, bent az Emberekről és csigákról megy. Tudor Giurgiu rendező időnként bemegy a terembe, kitapogatja a közönséget, majd kijön, mosolyog, sétál. Hirtelen zaj támad. Nem hiszem, hogy megint esik – sóhajtok fel, és kinézek az ablakon. Nem esik, a teremből kiszűrődő taps zajára hittem azt, hogy zápor. „Csak” tapsvihar, nem igazi – mondja Szántai. Vigyorgunk.
A Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválnak a hónap elején zajlott a 12. kiadása Kolozsvárott, de már évek óta vetítenek Szebenben és a fővárosban is, sőt, immár negyedik éve, hogy filmkaravánt szerveznek szerte az országban. A legújabb állandó helyszínek közé robbant be idén Csíkszereda, ami ugyan továbbviszi a TIFF brandet, de alulról jövő kezdeményezésként erőteljes identitásbéli különbségek vannak a TIFFszeredára keresztelt friss hajtás és a többi TIFF-es vállalkozás között.
Az első látványos különbség az új logó, s a többi ott sorakozik mögötte: a hangsúlyosan magyar kommunikáció, magyar jelleg, a helyi identitásból fakadó jellegzetességek. Erre Tudor Giurgiu is ráérzett, amikor a csütörtöki nyitógálán pár mondatot magyarul olvasott fel – hatalmas sikerrel. Nem ő volt amúgy az egyetlen alkotó, aki jelen volt: minden napra jutott közönségtalálkozó, s a következő reggeli sajtótájékoztatókon rendszerint alig volt már hely az asztalnál a sok alkotónak. Így kerültek egymás mellé pénteken Ada Solomon (A gyerek fekvése) és Oana Giurgiu (Emberekről és csigákról) producerek, Natasa Raab színésznő (A gyerek fekvése), Domokos Csaba látványtervező (Emberekről és csigákról) és Kincses Réka rendező (Szülőföld, szex, és más kellemetlenségek); szombaton az Aglaja stábjából Deák Krisztina rendező, Ónodi Eszter, Jávor Babett és Bálint András színészek; vasárnap pedig Dimény Áron és Cristian Stanca színészek a Valahol Paliulában szereposztásából, Szabó István és Eperjes Károly Az ajtóból, valamint Bergendy Péter, aki A vizsgát kísérte el Szeredába. A beszélgetések moderátora, a megnyitó házigazdája amúgy végig Bogdán Zsolt volt, aki a fesztivál művészeti igazgatója is, s aki a kolozsvári színházi karrier ellenére igazi csíki maradt, alázattal és tapintattal vezényelte az egészet.
A felsorakoztott nevekből már látszik, hogy mire hegyeződött ki ez az idei, első TIFFszereda: a magyar és román filmekre, még akkor is, ha azok nem a legfrissebbek. Jobban valószínűleg nem dönthettek volna, hiszen Székelyföldön – már, vagy még – nincs és nem lehet meg az a luxus, hogy a TIFF anyahelyszínéhez hasonlóan hatalmas szórású filmes program legyen. A városnak (és egész Székelyföldnek) jelen pillanatban ugyanis még igazi mozija sincs – talán egy ilyen fesztivál hozadékaként indul be újból az igény a közösségi, nagyvásznas filmnézésre. Alapozni lenne amire: ha nem is mindig teltházasan, de volt közönség, jöttek az emberek, öröm volt nézni a sürgés-forgást. Sajnos, nem mindig kaptak megfelelő technikai minőséget azért az öt lejért, ami pedig az egyik legfontosabb feltétele lenne a közönség „visszacsábításának”, de legalább voltak járulékos programok is: a fesztivályhelyszínként funkcionáló, frissiben Művészetek palotájává keresztelt művházban fotókat és képzőművészeti installációt lehetett megnézni, s még a lassan minden fesztiválhoz kötelezően csatolt koncertek sem hiányoztak igazán, mert a TIFF-fel egyidőben zajlott az ötödik MiniJazz fesztivál a várban. Workshop is lett: Szántai János és Bálint Arthur igazított instant forgatócsoportokat, akik a fesztivál ideje alatt kitalált, legforgatott és megvágott három filmet mutattak be utolsó este.
A programról nem igazán van, amit írni, szinte minden filmről volt valamilyen formában szó a Filmtett hasábjain, inkább egy sztorival folytatnám, amit Szabó István mondott a sajtónak, miután elhangzott az evidens, kötelező, Oscar-díjat feszegető kérdés. Szerencse kérdése, igazából – mondta bölcsen. Nevezték a Bizalom című filmjét a legjobb idegen nyelvű film díjára, s ott ült az Oscar-gálán, a legjobb rendezőre nominált alkotók mögött. Előtte volt a legendás John Huston is, aki a The Dead (A holtak) című filmjéért volt nevezve. Oxigénpalackon élt, már nagyon öreg volt. Megjelent a színpadon Billy Wilder és Akira Kuroszava, hogy átadják a díjat. „And the Oscar goes to…”. Huston leveszi a maszkot, elzárja az oxigéncsapot. Vár. Nem ő kapta a díjat. Maszk vissza, palack vissza, és tapsol. Ez van.
A jelenlévő sajtó mélyen meghatódott a sztoritól, és jogosan. Tényleg szép történet Hollywoodról. De valami nem stimmelt, hazaérve meg kellett nézzem: Szabó-filmet többször is neveztek Oscarra, de a Bizalommal egyidőben nem volt Huston-film is nevezve. 1986-ban tényleg Kuroszava és Wilder adta át a legjobb film díját, de ott volt mellettük a maszk nélküli Huston is a színpadon, ő adta át a díjat Sydney Pollacknak, meg lehet nézni itt. Szabó-filmet tényleg abban az évben is neveztek, de a Redl ezredes volt az, s valóban ott volt Huston is a legjobb rendezők között, de a Prizzik becsületével. Mindegy. Legalább az álomgyár és az Oscar működésére vonatkozó tanulság mellett mégegyet levonhatunk: ilyen az emberi memória. Megszűr mindent. Majd valamikor, a sokadik TIFFszeredán elmélázunk erről az első kiadásról, és minden részletre nem emlékezvén, alaposan összekeverjük majd, hogy ki, mivel, mit, miért, milyen minőségben, milyen hangerőn, hány lejért, milyen kamerával stb. És úgy lesz az jó.
Olyan volt ez a pár nap, mint Mátyás király és az okos leány története: TIFF is, meg nem is. TIFF ugyan, persze, de ez nem Kolozsvár, érződött, hogy ez valami más, valami új. Gyerekbetegségek ide vagy oda, ezt jövőre is meg kell szervezni.
