Szlovákiai magyarok, hegymászók, vitriolt vacsorázó párok és a Nirvana volt dobosának zenés dokumentumfilmje.

Prikler Mátyás: Dakujem, dobre / Köszönöm, jól!

[Fókusz Szlovákia] Látszatra nem, de utánagondolva az egyik legszomorúbb film volt az idei TIFF-en a felvidéki Prikler Mátyás filmje, a Köszönöm, jól!. A cím is telitalálat: az emberek nagyon ritkán vallják be, hogy rettenetesen szarul vannak, legtöbbször hazudnak a kérdésre („S hogy vagy?”), ami a maga rendjén szintén hazugság. Egy elszlovákosodás szélén álló családot ismerünk meg: Béla, a nagypapa egy morcos, anyagias bácsi, aki képes eurócentek fölött veszekedni a feleségével. Két gyereke van, akikkel magyarul beszél, de az unokái már szlovákul beszélnek a szüleikkel – az erdélyi nézőnek nem nehéz fogást találni a filmen, könnyen empatizál hőseivel. A fia, Attila házassága éppen a szemünk láttára megy tönkre, egyik napról a másikra pakolja ki a feleség a házból. Amikor az öreg felesége meghal, gyerekei úgy döntenek, hogy öregotthonba küldik, meglehetősen könyörtelenül.

Ilyen és hasonló történetkék alkotják a film gerincét, s amint valaki megjegyezte a vetítés után: ebben a filmben nincs szeretet. Mindegyik család(darabka) diszfunkcionális, pedig látszólag kommunikálnak egymással, csak az a kommunkáció legtöbbször szurkálódás, szemrehányás, kiabálás. A család intézményének devalválódását bemutató film nem is végződhetne ironikusabban, mint egy (persze vegyes, szlovák-magyar) esküvővel. Ez az egyetlen jelenet a filmben, ami halványan emlékeztet a megboldogult cseh(szlovák) újhullámra, a két óránál hosszabb alkotás többi része egy teljesen más újhullámra hajaz – a románra. Ha nem hallanánk, hogy szlovákul és magyarul beszélnek, akár Mitulescu-, Sitaru- vagy Radu Muntean-filmnek is elmenne. Mindenképp ajánlott. (jbn)

Még vetítik: június 8., szombat, Francia intézet, 14:30 (Bine, mulţumesc)

Pablo Iraburu, Migueltxo Molina: Pura vida – The Ridge

[Különleges vetítés] Az Annapurna déli oldalán, 7400 méter magasan felütött 5-ös táborban Iñaki Ochoa de Olza alpinista tüdőembóliával súlyosbított agyvérzést szenved. Mászótársa, a temesvári Horia Colibășanu riadóztatja az alaptáborban maradtakat, s a spanyol hegymászó lehozatására nemzetközi összefogású mentőakció indul. Tíz ország tizenkét alpinistája támadja meg a világ egyik legveszélyesebb csúcsát, céljuk: élve feljutni és ugyancsak életben hazaszállítani sérült kollégájukat. E dokumentumfilm ennek az egyedülálló igyekezetnek hű rekonstruciója, de valamivel több is annál.

Svájci, amerikai, orosz, spanyol, román és más nemzetiségű hegymászók szólalnak meg a másfél órás játékidő alatt, ki-kiegészítve az esemény történetét saját tapasztalataikkal, miközben mindannyian hozzámondják – vagy inkább csak próbálják mondani – tömör, de annál szabadabban szárnyaló, szavakba alig önthető mászófilozófiájukat, amelyre a filmkészítők hegypanorámákat, behavazott tájakat, edzésfolyamatokat vágnak. Mindannyian saját szellemi és fizikai határaik feszegetéseként jellemzik a csúcsra törést, egyfajta hobbiharcként, ám e magányos, látszólag önző műfajba mérhetetlenül több erkölcsi tartalom vegyül amikor beteg társuk életének megmentését tűzik ki elsődleges célul. Ekkor eltűnnek a nyelvi határok, az etnikai hovatartozás eszméje értelmét veszti, áttörnek a személyes félelem gátjai, s ők ezennel a hegy függőleges köztársaságának polgáraiként lépnek a havas gerincre. Vagy ahogyan Horia Colibășanu mondta, aki víz és oxigénpalack nélkül 72 órán keresztül ápolta Iñakit (és a vetítést követően félszeg belepirulással állt a tapsviharban): barátság volt, nem hősi cselekedet. Az ott fent nem a hősök országa. (fsz)

Még vetítik: június 9., vasárnap, Francia intézet, 22:00 (Creasta)

Ramin Matin: Canavarlar Sofrasi / The Monsters' Dinner

[Határok nélkül] Én szeretem a beszélgetős filmeket. Főleg, ha valaki úgy tud beszéltetni embereket a vásznon, hogy úgy érezzem, részt veszek – vagy ha nem, bár szerencsés kémnek tartsam magam. Láttam már tizenkét dühös embert beszélgetni az igazságról, de láttam négy középosztálybelit is, ők az élet apró dolgairól mondták a semmit, miközben gyűlt a vásznon a frusztráció, a düh, a mocsok. És aztán láttam Ramin Matin török rendező első nagyjátékfilmjét, a Szörnyek vacsoráját. Rögtön beugrott Az öldöklés istene, annál is inkább, mert az alaphelyzet teljesen azonos, talán annyi különbséggel, hogy itt nem a középosztály a főszereplő, hanem a felső tízezer. Előre örültem, hogy most akkor török beszédet fogok hallani, nem telenovellában. Na, hát angol beszédet hallottam. Persze azért, mert a felső tízezer nyelve az angol. Történetünk nem a jelenben, nem is a jövőben, valamiféle párhuzamos világban zajlik. A Földön vagyunk, egy városban, de nem tudni, milyen országban, és ezt a szereplők el is mondják. Ahol a felső tízezer is blokkban lakik, az olvasásért börtön jár, a dohányzásért szintén, a cukrot úgy veszik, mint a kokaint, amit megesznek, rögtön kihányják, és alacsonyabbrendű gyermekeket visznek egymásnak ajándékba, láncostól.

Az ifjú török direktor alapelképzelése jó. Egyfajta szörnytükröt tartani a világ elé. Hogy lám, ilyenek a gazdagok. A kapitalisták. A pénzeszsákok. Szórakozásból rókáznak, szórakozásból pofozzák a gyermekrabszolgát, aztán, ha elindul az orra vére, vagyis elromlik, belefojtják a kádba. (Ezt nem látni, ennyi esze van Matinnak.) Ami nagyon nem jó, az a tálalás. Nem hittem volna, hogy a 21. században akad még olyan őrült, aki a középkori moralitások szellemében (figyelem, nem stílusában) szórja az átkot a társadalmi egyenlőtlenség intézményére. Na, ebben a filmben ez történik. Ráadásul a színészek még annyi saját sármmal sem rendelkeznek, hogy bár egyiküket szívesen nézném, amikor rajta van a kamera, mert mondjuk nagy a melle. Megkockáztatom: életem egyik legrosszabb filmélménye ez. Béke poraira. (szj)

Még vetítik: június 8., szombat, Victoria/Győzelem mozi, 19:30 (Cina monstrilor)

David Grohl: Sound City

[Különleges vetítés] A Sound City stúdió az egyik legérdekesebb, a modern rockzene egyik legmeghatározóbb, és legellentmondásosabb stúdiója volt. Nagyon progresszív és szokatlanul régimódi egyszerre. Mellőzött mindenféle pompát, és a könnyűzene történetének több jelentős stílusát is meghatározta, többek közt a glamet, a grunge-t, az indusztriált, és Neil Youngtól kezdve a Fleetwood Macen át egészen a Queens of the Stone Age-ig rengeteg fontos banda vett itt fel fontos lemezeket a bezárásáig.

Dave Grohl, a Nirvana egykori dobosa, a Foo Fighters jelenlegi énekes-gitáros frontembere rendezői bemutatkozásaként úgy döntött, elmeséli a történetét, mint állítja benne, hálája jeléül. És ez abszolút érződik is, és nem csak részéről, hanem nagyjából mindenki részéről, aki megfordult ott. Persze, repkednek a szuperlatívuszok, viszont érződik mögötte az őszinteség, átjön, hogy ezeknek az embereknek tényleg jelentett valamit az a hely. És bár időnként meg-megtorpan a film lendülete, a Sound City története bőven érdemes arra, hogy el legyen mesélve, hogy Grohl legtöbbször ügyesen és helyenként szellemesen is mutatja be, így több lesz, mint egy mozgóképes Wikipedia-szócikk. Az anekdoták és sztorik mentén ugyanis kirajzolódik a rockzene történetének egy fontos szelete. (vsz)

Még vetítik: június 9., vasárnap, Arta/Művész mozi, 22:00