Takashi Miike a mai japán film fenegyereke, korunk egyik „legtermékenyebb” filmrendezője. Legújabb filmje, az Ace Attorney – amely az azonos című, népszerű videójáték adaptációja – világpremierje az idei Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon volt. Interjúnk a bemutató másnapján készült.
Az Ace Attorney bemutatóján valaki megjegyezte a teremben, hogy a film sikeresen egyesíti a videójáték stílusát a Takashi Miike-stílussal. Ennyi film és ennyi műfaj után hogyan határozná meg ezt a stílust, mit nevezne a magáénak?
Amikor egy rendező sajátos stílusáról beszélnek, arról van szó, hogy felismerhető a kézjegye egy részlet alapján is. De sokféle rendező van; szerintem ha valaki túlságosan tudja, hogy milyen stílusban akar filmet készíteni, nem sikerül neki igazán. Úgy hiszem, helytelen hozzáállás, amikor valaki nagyon tudatosan eldöntei, hogy „ilyet akarok készíteni”. Meg kell feledkezned magadról, előbb el kell törölnöd a saját tudatod, mielőtt előbújna a stílusod. Számtalan rendező felnéz más filmrendezőkre és szeretne a csodálat tárgyának a stílusában filmet készíteni, vagy szeretné, ha a közönség egy adott módon nézné a filmjét. Már előre a hatásra gondolnak, ezért végül elég érdektelen alkotások születnek. Én személy szerint igyekszem az ilyesmikre nem gondolni. Általában abból indulok ki, hogy olyan filmet szeretnék készíteni, amivel a szerző – ez esetben a játék kigondolója – elégedett lenne, vagy az is fontos szempont, hogy teljesítem-e a producerem elvárásait. Mit szeretnének? Ennek rendszerint tudatában vagyok, nem döntöm el előre, hogy „ez most egy Miike Takeshi-dolog lesz”.
De egy videójáték esetében mit lehet adaptálni? Például a történetnek a játékban több változata lehet, különbözőképpen alakulhat. Hogy lesz ebből sztori?
Épp ezért eredetileg úgy terveztük, hogy a játéknak csak a szereplőit fogjuk alkalmazni és írunk egy teljesen új történetet. A játékokhoz egy új sztorit. Úgy gondoltuk, ez a helyes hozzáállás, de aztán eszembe jutott, hogy azok az emberek, akik ezeket a játékokat készítik, már olyan sokat gondolkoztak a történeten és a játék részletein a hosszas előállítás folyamán, hogy mi akármit is ötölnénk ki, az nem lehetne jobb, mint az eredeti cselekmény. Úgyhogy visszatértünk az eredeteki elgondoláshoz. Persze, mivel elkészült már négy különböző rész, már írtak négy történetet. Mi az első mellett döntöttünk, mert amikor azt írták, még újdonság volt az egész és sokkal több lelkesedést vittek bele. A második résznél már előre tudták, hogy mere akarják fejleszteni a játékot és már ki voltak alakítva a karakterek. Ezért is tértünk vissza az első rész kiinduló helyzetéhez és erre építettük a cselekmény többi részét is. Így a film is onnan indult, ahonnan a játék.
Feltűnt, hogy ritkán a szerzője is a filmjeinek. Miért nem írja saját maga a forgatókönyveit?
Néha írtam forgatókönyvet, de igaza van, rendszerint nem foglalkozom vele. Talán majd a jövőben... De az van, hogy mikor filmet készítek, szeretem használni vagy kölcsönözni más emberek tehetségét. Szeretek ötletekkel teli producerrel, egy regény szerzőjével vagy egy jó forgatókönyvíróval együtt dolgozni. Nagyon élvezem is, amikor más emberek tehetségét hasznosítom és együttműködök velük. Azt hiszem, ha a saját projektjeimet valósítanám meg, amelyekhez én írnám a forgatókönyvet és én is rendezném meg őket, annyira személyes jellegűekké válnának, hogy rajtam kívül más nem is élvezné már a filmjeimet.
Úgy tűnik, hogy szeret távolságtartó maradni a műfaj és szerzőiség összefüggéseit illetően. Mintha ez csak túlbonyolítaná a dolgokat. Van rá mégis példa, hogy egyes történeteket személyesebbnek érez vagy egyes szereplőkhöz jobban ragaszkodik és azonosul velük?
Természetesen nem készíthetek filmet olyan témáról vagy olyan szereplőről, amit egyáltalán nem értek. Mindig kell legyen egy összekötő elem, amihez tudok kapcsolódni, amihez empátiával viszonyulok. Biztos minden rendező így van ezzel: nem készíthetsz olyasmiről filmet, amitől teljesen elszigetelődsz. De azt is figyelembe venném, hogy minden személynek különböző oldalai vannak és ezek soha nem teljesen meghatározhatóak. Lehet egy bűnöző szereplőd, aki elkövet egy gyilkosságot, amit nem tudsz neki megbocsátani, és egyértelmű, hogy utálod érte. Máskor meg lehet egy óvónénid, akit lehetetlenség nem szeretni. De a valóság összetettebb, mert minden személyben és szereplőben vannak olyan rejtett tulajdonságok, amelyek még nem kerültek a felszínre, de egy adott helyzetben előjönnének. Igazából egy személy ellentmondásos és rejtett tulajdonságairól éri meg filmet készíteni. Ilyen egy sokoldalú ember, és szerintem a közönséget sokkal jobban érdeklik a sokoldalú szereplők.
Ha már sokoldalúságról beszélünk, az Ace Attorney bírósági tárgyalása olyan, mintha soha nem jutnánk el a jóhoz és a rosszhoz. Minden szereplő hozzájárul ahhoz, hogy megértsünk egy gyilkosságot, de senki nem igazán gonosz, csak épp mindenki korlátozottan látja a helyzetet. Más filmjei meg nincsenek híján a kegyetlen jeleneteknek. Létezik ítélet a filmjeiben? Van jó és rossz?
Ez helyzet- és személyfüggő. Egyes rendezőknek a filmjeiben pszichopaták szerepelnek, akik látszólag minden ok nélkül úgymond gonosz és rossz dolgokat művelnek. De végső soron ki dönti el, hogy mi a gonosz és mi a jó? Rendszerint a környezet dönt egy helyzet értékét illetőleg, nem az ember, aki benne van. Gyakran korszakfüggő a jó és a rossz meghatározása. Ha ma valaki cigarettázik, gyakran már ez is elég, hogy rossznak nézzék. Régebben nem lett volna olyan nagy ügy, ha valaki cigarettázik. A jó és a rossz változó. Nagyon sokféle ember létezik, van, aki teljesen gonosznak született, és van, aki olyan jószívű, hogy a légynek sem tudna ártani. Ezek közül azonban egyik sem igazán érdekes mint szereplő. A változó, ellentmondásos karakterek sokkal érdekesebbek. Az is izgalmas számomra, hogy valaki miért tesz valamit, akkor is, ha nem értek egyet azzal, amit tesz. A legutóbbi filmemben tulajdonképpen többször mutattam be a cselekményt: egyszer az ügyész szempontjából, vele azonosulva, aztán sorra a többi szempontjából. Ha már mindegyik szempontot végigvettük, akkor megérthetjük az indokaikat is. Így sokkal érdekesebb filmet nézni és készíteni.
Ez, gondolom, hasznos lehet olyankor is, amikor szerepel egy filmben…
Mikor először játszottam, nagyon meglepődtem, hogy hirtelen a kamera túloldalán találtam magam. Mivel sokáig rendezőasszisztensként és rendezőként dolgoztam, fel voltam rá készülve, hogy előre nem látható helyzeteket kell majd megoldani. De a kamera túloldalán minden nehezebbnek tűnt: elfelejtettem a szövegem vagy belezavarodtam. Úgyhogy inkább maradok a rendezésnél.
Melyik az a kérdés, amit mindig szeretett volna, ha feltesznek Önnek, de még egyetlen sajtós sem kérdezte meg?
Megszoktam, hogy gyakran olyan kérdésekre kell válaszolnom, amelyeken előbb el kell gondolkoznom, mert a különböző kultúrájú helyeken más-más szempontból nézik a filmjeimet – ezért gyakran úgy gondolok a filmekre, mintha életemben először gondolnék – az új szempontok és kérdések szerint. Inkább a produceremtől kérdezném meg, hogy mikor kezdhetem a következő filmemet?
