Szinte hihetetlen, hogy már pár napja
vége a fesztiválnak, és az még hihetetlenebb és szomorúbb látni, amikor a fesztiválpalota kezd elnéptelenedni. Múlt pénteken már bezárt a Market, és a sajtósok
egy része is elszivárgott még a zárógála előtt. Egyedül annak nem kell
sajnálkoznia, aki lemaradt a zárófilmről...
Szinte mindenki biztosra vette, hogy a Sean Penn vezette zsűri Clint Eastwood versenyfilmjét, az Exchange-et fogja díjazni. Kellemes meglepetésként kellett tudomásul vennünk azonban, hogy ilyesfajta baráti elfogultság nem játszott szerepet az Aranypálma odaítélésében, egyszerűen csak győzött a legjobb. (Nem mintha Eastwood filmje nem lenne kiváló a maga nemében, és biztos eséllyel pályázhat majd az Oscar-díjra, ugyanúgy mint főszereplője, Angelina Jolie, aki – meg kell adni – tényleg remekel a filmben). Cannes-ban viszont a zsűri egyöntetűen Laurent Cantet Entre les murs című filmjét ítélte a legjobbnak, és ezzel én is a leghatározottabban egyetértek. Úgy látszik, mégis csak van igazság!
Eastwood viszont úgy megsértődött, hogy bár ott volt még Cannes-ban, nem jelent meg a díjátadón, és nem vette át a 61. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál különdíját, amit pedig az életművéért kapott volna, akárcsak Catherine Deneuve. A színésznő viszont örömmel vette az elismerést és felszabadultan évődött az est házigazdájával, így végül Arnaud Desplechin filmjének is jutott némi elismerés. Deneuve tényleg jó volt az Un Conte De Noël-ben, de a film leginkább csak a francia kritikusok elismerését vívta ki, akik szemmel láthatóan jól szórakoztak rajta.
Benicio Del Toro végül mégiscsak bezsebelte a legjobb férfi alakítás díját, és így utólag visszagondolva – bár nem tetszett igazán sem az ő karakterformálása, sem a film (4 és fél óra zsibbasztó szenvedés!) – nehéz lenne igazán markáns férfi alakítást találni a mezőnyben. Talán Joaquin Phoenix lehetett volna még esélyes James Gray Two Lovers című filmjében nyújtott alakításáért. A közönség tetszését egyébként egyértelműen elnyerte a Two Lovers, amit én meglehetősen szimpla kis filmnek találtam, de éppen ez az egyszerűsége teszi mégiscsak kellemes élménnyé. Gray idén mindenképpen jobb filmet hozott a tavalyi, igencsak gyengére sikerült We Own The Night után. A legmaradandóbb élmény számomra mindenképpen Steve McQueen filmje, a Hunger volt, mely megérdemelten kapta meg a Caméra D’Or-t. Ez a film – túlzás nélkül állíthatom – maradandó nyomot hagyott mindenkiben, aki látta.
Az Aranypálma egyértelműen a fesztivál fődíja, de akkor mire jó a Grand Prix, meg a Prix du Jury, azaz a Zsűri Díja? Kicsit zavaros ez így számomra, és szerintem nem én vagyok egyedül, akiben felmerül a kérdés, hogy minek Zsűri Díj? Az Aranypálma nem az? És a Grand Prix? Nem kukacoskodni akarok, és persze, ha van miből, akkor jutalmazzanak minél több alkotót, csak így elég felemás a helyzet, a rangsorról már nem is beszélve. A Prix du Jury-t Paolo Sorrentino remek, ötletes és lendületes politikai szatírája, az Il Divo kapta. Giulio Andreotti volt olasz miniszterelnök ténykedését, sötét ügyleteit és alvilági kapcsolatait veszi célkeresztbe annyi humorral és eredetiséggel, hogy azok is jól szórakoznak, akik esetleg – mint én magam is – keveset tudnak az olasz politikai élet ezen időszakáról. Matteo Garrone Gomorrája kapta a Grand Prix-t. Jó, de nagyon kegyetlen film. Az olaszok viszont örülhetnek, mert rögtön két jelentős díjat is kaptak, azok után, hogy legnagyobb szívfájdalmukra tavaly nem volt olasz film a versenyprogramban.
A Dardenne testvérek sem panaszkodhatnak: megkapták a Legjobb Forgatókönyv díját. A filmjük bemutatója után tartott sajtótájékoztatón többen faggatták őket, mit szólnának egy harmadik Aranypálmához. Micsoda kérdés?! Persze, hogy örülnének, de ahhoz bizony idén egy kicsit többet kellett volna letenni az asztalra! Őszintén szólva, még ezt a díjat is túlzásnak tartottam, mert lett volna olyan forgatókönyv, ami sokkal jobban megérdemelte volna. A Le silence de Lorna nem rossz film ugyan, de semmi esetre sem éri el a korábban méltán díjazott alkotásaik színvonalát.
Amint már említettem, kevés volt az emlékezetes férfi alakítás, ám a színésznők – profik és amatőrök egyaránt – remekeltek. A legjobb női alakítás díját Sandra Corveloni kapta Walter Salles és Daniela Thomas filmjében a Linha De Passeban nyújtott alakításáért. A 45 éves Corveloninak ez volt az első filmje. A díjátadón sajnos nem lehetett ott, mert nemrégiben veszítette el gyermekét, akivel a forgatás alatt volt várandós. A rendezőpáros nyilatkozata szerint azonban színésznőjük telefonon azt mondta, szeretné a díjat a szintén Latin-amerikai Martina Gusmannak ajánlani, aki a Leoneraban (r. Pablo Trapero) nyújtott alakításért ugyanúgy méltán megérdemelte volna azt. De esélyesnek tartották erre az elismerésre Tóth Orsit is, akárcsak Angelina Jolie-t és Lorna megformálóját, Arta Doboshit is.
És hát a zárófilm: tavaly sem bírtam végignézni Denys Arcand alkotását a L’âge des ténèbres-t, és most is kibírhatatlannak bizonyult az idei választás. Barry Levinson filmje a What Just Happened? se nem humoros igazán, se nem eredeti, és az ember nem érti, mit keres benne Robert De Niro, Sean Penn és Bruce Willis?
