[kritikaíró pályázat] A film az, ahol alakítható a klasszikus fogalma: a „meg kell nézni” gyűjtőnév alá már nem csak olyan alkotások kerülnek, amelyek a hetedik művészetet kvázi-tökéletességgel művelik. Arról, hogy mitől válik kultuszfilmmé egy film, a közönség dönt. És a mélyen tisztelt igenis úgy döntött, hogy Edward Wood, minden idők legrosszabb rendezőjének antifilmje, a Kilences terv a világűrből az lesz.
A filmen való elborzadás elkerülése végett előzetes (életrajzi és szellemi) felkészülésre van szükség. Mindenképp kulcsfontosságú a rendező karizmájának megértése. Wood a következő Orson Welles akar lenni. Szereti a filmeket, csak épp nem ért hozzájuk. Lefelé ívelő „karrierjébe” a Lugosi Bélával (ismertető nem szükséges) történő együttműködés önt valamennyi életet. A „magyar Drakula” halála után viszont Wood alkoholra és Z-osztályú szörnypornófilmekre adja fejét. Halála után két évvel kezdődik igazi pályája, amikor Michael Medved kritikus a Kilences tervet a világ legrosszabb filmjévé kiáltja ki. Pontosan ez kell az őrült nyolcvanas évek fiatalságának: megszületik a rajongótábor, és Wood végre olyan sikernek örvend, melyre egész életében vágyott. A hab a tortán talán mégis Tim Burton érdeme, aki Ed Wood (paradox módon Oscar-díjas) filmjében új dimenziókba emeli a rendező munkásságát és perszónáját.
A Kilences tervben a cselekmény viszonylag körülírható: jóakaró földönkívüliek meg akarják állítani az embereket az univerzum elpusztításában. Miután előző nyolc tervük kudarcot vallott, bedobják a kilencediket: újraélesztik a halottakat, hogy felhívják az emberiség figyelmét gyarló terveinek veszélyességére.
Mit kell tudni a félelmetes idegenekről? Pontosan olyanok, mint mi, csak épp furcsábban köszönnek és náluk a férfiak valamivel több sminket viselnek. Érthetetlen nyelvüket lefordította már egy földi „nyelvkomputer”, valószínűleg egymást között is ezért beszélnek angolul. Nagyon barátságos és mélyen vallásos lények (baptista szervezet volt a film egyik főszponzora), akik az „ölj vagy megölnek” elvet vallják, és bolygónk megsemmisítésében látják a világűr megmentését. Szerintük minden halandó idióta. Semmi képmutatás.
Wood „alkotása” filmesztétikai szempontból példaértékű bukás. Jöjjön néhány, ezt illusztráló példa, a teljesség igénye nélkül.
A színészi játék fogalma azért szűnik meg, mert a felületesen megformált karaktereket nem színészek, hanem barátok, támogatók alakítják. Nincsenek hát igazán tudatában a kamera jelenlétének következményeivel, azaz igenis nagy figyelmet tulajdonítanak neki, és emiatt, tipikus amatőrökként, nem tudnak feloldódni előtte. Feladatukat nehezíti a mérhetetlenül buta, infantilis szövegkönyv, amely nagyrészt redundáns információkat közöl és közhelyekből építkezik. A másodpilótát játszó úriember még ezeket is lapról olvassa. A mindentudó narrátor evidens megállapításai kimeríthetetlen humorforrássá válnak. Lugosi Béla a forgatások elején hunyt el, és – ahogy Medved is megjegyzi – ez meglátszik. Mégis Woodnak sikerül őt utoljára szalagra venni. Két jelenetben láthatjuk csupán Lugosit, őt a film többi részén Tom Mason csontkovács próbálja „életre kelteni”, arcát eltakarva, minden hitelesség nélkül.
Kis büdzséjű filmek általános hátulütője, ugye, a kis büdzsé. A filmtörténetbe írja be magát Wood: látható madzagon lógó, autóalkatrészből készült repülő csészealjak, felboruló kartonsírkövek, snittek ismétlése (Lugosi legalább háromszor jön ki az erdőből, egy kedves hölgy ugyanígy többször végigszalad egy temetőn). Ízelítőként. A kameramozgás mögötti rendezői elgondolás megfejthetetlen, a vágás szinte értelmi csökkentségre utal (egy jeleneten belül van éjszaka és nappal, világháborús felvételek keverednek helyszínen forgatott részekkel stb.) és maga a rendezés, a rendezés…
És mégis kacag a néző. Mert, megmagyarázhatatlanul, minden kockából árad valami pozitív energia, őszinte lelkesedés. Wood nem adta fel álmait, és harcolt, hogy azt csinálhasson, amit szeret: fimet. Története empátiát kelt a nézőben, és ezért a hasfogós kacagás nem lesz utálkozással teli (mint sok mai film esetében).
A Kilences terv bemutatója óta ötven év telt el, és ma már a legrosszabb film címre más Hollywood-produkciók is pályázhatnak. Olyan filmek, melyek óriási költségvetéssel, nagy nevekkel (sztárokkal) és fejlett technológiával mégsem tudnak maradandót, érdekeset és újat alkotni. Wood filmje megérdemli klasszikus kultuszfilm státuszát, mert élményt nyújt. A felfedezésre váró bakik visszacsalogatják a nem szenzációhajhász, de ínyencségeket kereső nézőt. Megéri.
