Bár Deák Krisztina kísérlete önmagában is megcáfolni látszik a kérdést, Závada Pál regényének filmváltozata mégis azt a kínzó problémát feszegeti, hogy vajon megfilmesíthető-e egyáltalán az utóbbi évek egyik legnagyobb magyar könyvsikere? Vagy, ami ugyanaz: nem jelent-e lefokozást, elszegényítést a naplóregény filmnyelvre fordított változata?
Az irodalmi adaptációk központi és megkerülhetetlen kérdése mindig ugyanaz marad: mennyire maradjon hűséges a sokszor csak ürügyként szolgáló kiindulóponthoz; „önálló” alkotást hozzon létre vagy alázatos variációt; saját vízióit tartsa szem előtt, vagy azt próbálja életre kelteni, ami az irodalmi műben már eleve „benne volt”; nyersanyagként kezelje a megfilmesítésre kiszemelt művet, vagy épp ellenkezőleg, végcélként? Bár úgy gondolom, a felvázolt alternatívák nem zárják ki egymást, a jól sikerült adaptációk azzal az élménnyel járnak együtt, hogy már nem tudjuk másként elképzelni, levetíteni magunknak a regény vagy novella egyes jeleneteit, mint ahogy azt a vásznon láttuk. Az írói „szándék” mintegy kiteljesedik, megelevenedik a filmváltozatban, azaz egy olyan adekvát értelmezés jön létre, amely sokáig kizár minden más lehetséges interpretációt, s amelynek tekintélyét nem lehet vagy nagyon nehéz megtörni. Más szóval: a sikeres filmváltozat nagyban hozzájárulhat az alapmű kanonizációjához, elfogadtatásához, mint ahogy kudarc esetén ellene is dolgozhat. Az első esetben minden jó megoldás egyben az író megoldása is, és fordítva.
Az Egri csillagok, a Rémkirály, a Nyugaton a helyzet változatlan vagy A per sikere épp a találkozás mozzanatában rejlik. Mintha az író beszélne hozzánk, ő maga kezelné a kamerát. Teljesen más a helyzet azonban például Terry Gilliam alkotásával, a Brazillal, amely bár mindvégig magán hordozza ihletője jegyeit és gondolatait (Orwellről van szó), mégsem tekinthető az 1984 hiteles adaptációjának, sokkal inkább annak valamiféle továbbfejlesztett, továbbgondolt verziójának, amely azért akarva-akaratlanul visszahat a kiindulópontra is. Orwell regénye is másként fest, viselkedik olvasója képzeletében Gilliam képei után, mint előtte. Deák Krisztina filmje a járhatóbb utat választotta, Závada Pál bevonásával hiteles, a kanonizálás igényével fellépő változatot kívánt létrehozni. Ez a látvány esetében sikerült is (nem véletlenül nyerte el e tekintetben az alkotás a zsűri különdíját), olyan atmoszférát teremt, amelyben a történet élni, csillogni kezd, nem ismer fáradtságot a részletek esetében sem, pepecsel és kivár, hogy minden részlet és kulcsmotívum (pl. a párna) megkapja a helyét. Mindezt tovább erősíti a biztos kezű szereplőválasztás, amely nem csupán a főbb szerepek tekintetében telitalálat (Tóth Ildikó és Bodó Viktor játéka minden dicséretet megérdemel), hanem a film esetében kissé mellőzött figurák is nagyon jól hozzák magukat, mint például az intéző Gregor, akinek arca szinte összeforr Djoko Rosic arcával. Kár, hogy a filmes változat idő hiányában kevés energiát fordít a szereplő elhelyezésére, exponálására – igazából ki sem derül, hogy Gregornak milyen előjogai és funkciója van a családban – miközben a regény egyik legélőbb, legmarkánsabb figurája.
A film egésze a felsorolt pozitívumok ellenére mégis inkább lecsupaszítja, egyértelműsíti a regényt, ám ez sokkal inkább a naplóregény szerkezetéből ered, mintsem a rendezője hibája lenne. A regény ugyanis voltaképpen egy magánnyomozás története, melyet az olvasó végez el a rendelkezésére álló dokumentumok, azaz Osztatni András naplója, Jadviga kiegészítései és kisebbik fiúgyermekük, Mihály kommentárjai segítségével. A három szöveget és a köréjük font finom viszonyrendszert (cáfolatok és megerősítések, ellentmondások és kiegészítések bonyolult hálója) ugyanis gyakorlatilag lehetetlen filmnyelvre lefordítani, ezért a film inkább a regény gerincére koncentrál, ami alig több egy szokványos, csődbe ment házasság történeténél. Ez viszont azzal jár, hogy Miso kommentárjai, és ezzel együtt a besúgószál lekerekítése teljesen kimarad, ami egyrészt érthető is, hiszen a megannyi elágazás mind időben, mind térben követhetetlenné tette volna filmet. Ám nem csupán itt veszít az adaptáció: a megfilmesítés érdekében tett engedmények a történelmi háttér hitelességéből is levesznek – ez is bizonyítja, hogy a korhű jelmezek önmagukban nem adnak történelmi távlatot és mélységet –, hiszen nem futják ki kellőképpen a második világháború utáni zűrzavart, amelynek Ondris is áldozatául esik, lemondanak arról a jelentős részletről is, hogy Ondris elárult barátját a bíróságon épp a rivális Franci védi, ezzel is fokozva a férj megaláztatását. Beérik a pap szlovák nyelvű dörgedelmeivel... Ugyanígy értelmezhetetlenné válik, már-már bántóan kilóg a produkcióból a falubéli asszonyok boszorkányjelenete, mikor is a film szerint Jadviga felkéri cselédjét, hogy mérsékelje férje bánatát, mintegy felszólítja a csalfaságra.
A többlet beemelésére – ami végül is a regény irodalmi értékét adja (a három sík egymásra vetülése és játéka) – ugyan kísérletet tesz a film, ám a dramaturgiai megoldások tovább szegényítik a nyersanyagot. Hiszen miközben a „nyomozás” során az olvasó sorra fogalmazza meg hipotéziseit (megcsalja-e Jadviga a férjét, s ha igen, kivel stb.) majd a további információk nyomán el is veti őket, akár egy izgalmas krimiben, nos, ezt a folyamatot a film képtelen megeleveníteni, bár vérszegény próbálkozások azért akadnak (például célozgatások Jadviga vonzalmára barátnője iránt). A filmbéli „kiegészítő” dialógusok, amelyeknek az lenne a szerepük, hogy segítségükkel megfogalmazhatók és játékba hozhatók legyenek az előbb említett hipotézisek és teóriák, épp az ellenkező hatást váltják ki: ott is egyértelműsítenek, ahol a regény sejtelmes hallgatásba burkolózik. Ekként derül ki, hogy Jadviga féltestvére Ondrisnak, mint ahogy Misu titkára (a Winkler Franci gyermeke) is hamarabb fény derül, sőt a film utolsó harmadát voltaképpen erre építik fel az alkotók. S bár ezekért részben kárpótol a színészek kiemelkedő teljesítménye, mégsem tudjuk magunktól elhessegetni a kínzó gondolatot, hogy nem az „eredeti” művet látjuk, hanem annak kizsákmányolt, láthatóvá, elmondhatóvá silányított változatát. Mintha valaki álmának kavargó víziójából csak a racionalitás nyelvére lefordított részeket lenne képes elmesélni.
A Jadviga párnájának filmbéli változata ekként két szék között marad: a megfilmesítés érdekében többször eltér a regénytől, az eltérések azonban nem illeszthetők be a szöveg stratégiájába (hogy lépcsőzetesen tárja fel a viszonyrendszert mozgató titkokat), és nem is gondolják tovább a művet magát. Hűséges, miközben kénytelen félrelépni, ám a félrelépést nem vállalja fel, hanem inkább hűségének bizonyítására próbálja felhasználni, akár egy rossz férj. Legjobb példa erre a regény egyik legsikerültebb jelenete, mikor is az agonizáló Ondrist Gregor szállítja be a tanyáról, s ő, tudva Jadviga kicsapongásairól, a férj halála után már nem engedelmeskedik az asszonynak. Gregor nagy jelenete ez, amelyben mintegy megbünteti, „helyére teszi” Jadvigát, erejéből csupán az vesz el, hogy Gregor néhány elszórt, filmbéli jelenete nem „építi” fel kellőképpen a szereplőt. S bár ellenpéldákat is lehetne sorolni (Jadviga és anyósának lakodalmi táncjelenete megelőlegezi az egész viszonyt, s nem is kell rá több szót/képet pazarolni), azonban nem ez jellemző. A jó szándékú melléfogások, a megfilmesítés érdekében tett engedmények így épp a regény „ellenállását” mutatják fel, semmint a nyersanyag engedelmességét, kézhezállóságát.