Bryan Taylor és Mark Neveldine, a Crank-sorozat alkotópárosa ismét rekordtempójú filmet készített a számítógépes játékok látványvilágát és a klipek gyors vágásait alkalmazva, ám az akciók mögé most sablonos társadalomkritikát csempésztek.
A közeli jövőben járunk, az egész világ egy őrült milliomos, Ken Castle új online játékának lázában ég. A Gyilkosok szereplői valódi fegyencek, akiket az agyukba beépített nanosejtek segítségével irányítanak a játékosok. A rabok, ha túlélik a 30 kört, amelyet végig kell gyilkolniuk, kiszabadulnak. Az egyetlen esélyes a jelenleg 27. körénél tartó Kable, akit nemsokkal azelőtt, hogy kiszabadulhatna, megszöktet egy lázadó, játékellenes csoport. Kable kiszabadítja a feleségét Castle másik élőszereplős játékából, a Társadalomból, amelyben a résztvevők nem gyilkoltatnak a szereplőkkel, hanem ismerkednek és szexelnek. A főhős utolsó feladata lánya megmentése, és az őt fogvatartó főgonosz likvidálása.
Bryan Taylor és Mark Neveldine filmjének különlegessége, és egyben legnagyobb erénye, a szokatlanul feszes, pörgő tempó. Az alkotók végig fenntartják a feszültséget a cselekményszálak és a helyszínek gyakori váltogatásával, valamint a váratlan akciójelenetek brutalitásával. A videojátékok nemcsak a film témájaként jelennek meg, hanem a formanyelv és a szerkezet is átveszi azok világát. Formailag ez a klipszerű vágást, a különböző plánok és kameraszögek gyors egymásutánját, a lövöldözős jelenetekben pedig mindenekelőtt a szubjektív kamera használatát jelenti. Szerkezetileg a történet küldetésekre oszlik: elsőként azokra a körökre, amelyeket Kable még a szöktetése előtt teljesít, utána egy-egy külön küldetésnek számít felesége, majd lánya megmentése.
Csakhogy a megfelelően eltalált sebesség és a videójátékok világának sikeres mozivászonra adaptálása még nem elég egy jó filmhez. Az erények ennyiben ki is merülnek, a Gamer ugyanis nem szűkölködik homályos, elnagyolt figurákban, felszínes társadalomkritikában és dramaturgiai hibákban.
Az alapállás a szokványos sci-fi helyzet: a technikai fejlettség nagyon magas szintű, ám az ember saját gyarlósága miatt nem képes felérni hozzá. A kritika, bár első pillantásra úgy tűnhet, nem a médiát és a fejlett virtuális valóságot, hanem a mindezt rossz célokra felhasználó embert illeti, aki eredendő gonoszságát (haszonvágy, hatalomszerzés) vagy primitív, állatias vágyait (erőszakos szex, öldöklés) éli ki a technika segítségével. A gonoszság Ken Castle képében jelenik meg, aki a Gyilkosok és a Társadalom tulajdonosaként hatalmas pénzeket kaszál a játékosoktól, hatalma pedig a szereplők életére, a játékosok gondolatvilágára és életvitelére is kiterjed. Vadállati vágyak, szadista hajlamok, kommunikációképtelenség jellemzi a játékosokat, vagyis magát a társadalmat. Ezekre a tulajdonságokra épít Castle, amikor elindítja játékait.
Az alapvető probléma az egész filmet átható felületes és közhelyes társadalombírálat, amelynek tartalma nem több annál, minthogy az ember gonosz. Bár a befejezés optimista – hiszen Kable legyőzi Castle-t, illetve Kable irányítója, a kamasz Simon még jóval a lezárás előtt az ő oldalára áll – a rendezők nem nyújtanak semmit az aljas világ ellenében. Nem ajánlanak új emberi minőséget, más értékrenden alapuló társadalmat, holott mindez kínálja magát. A mondanivaló kidolgozatlansága szorosan összefügg a karakterek vázlatosságával és a dramaturgiai hibákkal. A legfeltűnőbb hiány a főhős alakjának tisztességes megrajzolása. Kable-ről mindössze annyit tudunk, hogy azért bírja még mindig a versenyt, mert szenvedélyesen vágyakozik felesége és lánya után. Ezt az információt párbeszéd és egy visszatérő flashback formájában többször a néző szájába rágják, de ez kevésnek tűnik. Teljesen ismeretlen marad Kable jelleme és múltja, amelyből megtudnánk, hogyan került börtönbe, mik a motivációi és miért ábrázolják végig szuperhősnek. Hiányzik annak a magyarázata, miféle érték- vagy képességbeli többlettel rendelkezik fegyenctársaihoz képest, így ugyanis nem egyenlő vetélytársa a szuperintelligens és milliomos Castle-nek, akinek még leginkább működik a karaktere. Ha határozottan pozitív értékeket képviselne, az alkotók felmutathatnák a kritizált társadalommal szemben. Nem járnak jól a mellékalakok sem. A már említett Simon rábeszélésre kiszáll a játékból, hogy Kable önmagát irányíthassa: ez a fordulat megintcsak nem hiteles, az addig többé-kevésbé korrektül felskiccelt karakterből egyáltalán nem következik. Kable feleségének figurája olyan slendrián, hogy jóformán kifelejtették belőle az emberi vonásokat, alig látjuk a Társadalom című játék gépies szexjelenetein kívül.
A Gamer mérlege a felemásnál jóval gyengébb. A Taylor/Neveldine páros társadalomkritikus akciófilmjéből csak az akcióra helyezte a hangsúlyt, ez a döntés pedig nem használt újabb közös rendezésüknek. A jó tempó- és adrenalinadagoló érzék nem tudja elfeledtetni a felszínes kritizálást és a következetes karakterformálás súlyos hibáit.
